17. fejezet

   Igaz, hogy azt mondtam, hamar felkerül a kövi rész, de sajnos a végével kicsit nehezebben boldogultam. Szerettem volna méltó befejezést írni a történethez, de sajnos akármennyire próbálkoztam, nem voltam elégedett vele... de most már nem írok semmit újra, így hagyom. :) Még nem ez az utolsó fejezet, de ezt csak akkor akartam feltenni, mikor már nagyjából meg van végig az egész.

Nagyon köszönöm mindenkinek aki idáig elolvasta, és remélem, nem lesz nagy csalódás senkinek sem a végjáték. :)

Jó olvasást!^^

- Bocs, hogy kicsit késve érkeztem. – kezdte Shinwook.

Én nem szóltam rá semmit, csak némán néztem rá és a kinyitott ajtajú autóra. Nem éreztem teljes biztonságban magam, és roppantul furcsának találtam, hogy miért csak engem hozott ki.

- A többiek mindannyian odabenn vannak. Vissza kell mennünk értük! – mondtam indulatosan.

- Mindenkit ki fogunk hozni. Csak adj egy kis időt.

- Időt? Majdnem másfél hónapja készültem rá, hogy anyáék nyomába érjek, és végre itt vagyok tőlük egyetlen kis lépésnyire! Csak egy jó okot mondj rá, miért adjak neked időt! – kiáltottam, rázúdítva az elmúlt események alatt felgyülemlett stresszt és feszültséget.

- Ne itt hisztizz, ahol még nem vagyunk biztonságban! – vágott vissza. – Szállj be és elmagyarázok mindent. Most képtelenség oda lejutni. Tegnap szereztem meg a személyazonosságot, amivel bejutottam. Téged azért tudtalak kihozni, mert a legrégibb zárkák egyikében voltál... Szállj már be! – mondta nyomatékosan, mire dúlva-fúlva beültem az autóba. Egyáltalán nem tartottam okos ötletnek, de mi mást tehettem volna? Itt legalább szabad voltam, gondolkozhattam, és bizonyos mértékig lehetőségeim voltak.

- Akkor kezdheted. – szólaltam meg, mikor ő is beült az autóba az anyósülésre. – Az elejétől, mindent hallani szeretnék.

Megindult az autó, Shinwooknak külön sofőrje volt, és egy makulátlan bőrüléses autóban húztunk el a rossz minőségű aszfaltos úton. Alig győztem feldolgozni a tényt, hogy ez velem történik: kijutottam a Fekete Legyező északi bázisáról, és most itt ülök viharverten, a ruhámra rászáradt véres és hányás darabkákkal, kócos hajjal egy ilyen autóban, miközben a kaesongi gyártelepet bámulom közvetlen közelről. Az egyetlen gyártelepet, amit az északiak és a déliek közös megegyezés alapján építtettek.

- 1991-ben születtem Kaesongban… - kezdte Shinwook, mire megadóan az ülés háttámlájának vetettem magam. Most szórakozni akar, vagy komolyan gondolja, hogy a születésétől kezdi a magyarázatot?

- Csak a fontosat! – vetettem közbe.

- Honnan tudod, hogy mi nem az? Mindent tudni akarsz, nem?

A szememet forgattam. Mintha most tényleg az lenne a legfontosabb, hogy elmesélje az életét… De Shinwook nem tágított, és folytatta.

- Egy észak-koreai politikus nevelt fel a feleségével, akiknek nem lehetett gyerekük… a sajátjukként neveltek. Az embert Kim Min Shiknek hívták, fontos ember volt az itteni politikai életben. – ledermedtem. Oké. Talán tényleg fontos… Álmomban nem jutott volna eszembe összekapcsolni a két nevet, vagyis a politikusét Kim Shinwookéval, mert rengeteg Kim család élt Észak- és Dél-Koreában is. – Hamar rájöttem, hogy titkos kapcsolatokat ápolt Déllel, így egyszerűen belenevelkedtem ebbe az egészbe.

- Így kerültél kapcsolatba anyámékkal is? – kérdeztem.

Ő egy kis habozás után bólintott.

- Ők nagyon jóban voltak a nevelőapámmal. – felelte. -  Így elég fontos emberek nekem is. – nyelt egyet, rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Szóval, a nevelőapámon keresztül szinte mindenhez hozzáfértem, hogy információkat szerezzek, és délre adjam át.

- Miért volt ez jó neked?

- Mert az igazi szüleim délen éltek. Kockázatos lett volna átszökni, és így hasznosabb dolgokat tehettem értük. És egészen addig nem is volt gond, amíg a nevelőapám meg nem szökött…

A történet félbeszakadt, ugyanis bekanyarodtunk egy garázsfelhajtóra, és egy rövid fékezéssel megálltunk egy szürke ház előtt. Észre se vettem, mikor érhettünk ide. Nem a városban voltunk, csak egy néptelen úton, amelyen egy pár lakatlan ház volt, drótkerítések, meg hó lepte mező, tele magasra nőtt, egyenes szárú sötét kóróval.  Shinwook intett, hogy szálljak ki. Így tettem, ő is kipattant és beengedett az ajtón. Egyszerű, kétszintes lakóház volt, szürke falakkal, otromba külsővel, de ahogy beléptem a ház előterébe, már láttam, hogy belülről egészen más – jól felszerelt, akár csak egy átlagos lakás a déli országban.

Shinwook bezárta maga mögött az ajtót, majd beljebb lépett.

- Az ideiglenes főhadiszállás... – kezdte. – Nem vagyok nagy vendéglátó, de nyugodtan fürödj meg, izé… érezd otthon magad…

Mögötte léptem be a nappaliba – a konyhával egybe nyitott tágas helyiség volt, nagy ablakokkal, olyan átlagos berendezéssel, hogy akár szöuli lakásnak is elmehetett volna…

Hát így élnek azok, akik a kormányfő pártján állnak.

- Nem vendégségbe jöttem… - mondtam szárazon. Beléptem a nappaliba, és miután körülnéztem, újból megszólaltam. – Mik a további tervek? – kérdeztem, és mertem remélni, hogy van már valami ötlete az egészre.

- Téged bedobunk a mélyvízbe. – felelte egyszerűen.

   Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja, és bement a szomszédos helyiségbe telefonálni. Alig telt el egy perc, már vissza is jött. Én az ablak mellett álltam, ő pedig komoly tekintettel szólt hozzám.

- Taesoo-t hamarabb elkapták, mint gondoltam. – közölte egyszerűen.

- Hogy mi? De hát akkor a pendrive…

- Az USB Jeongkinál van. – felelte, mire megkönnyebbülten lélegeztem fel. Tehát sikerült neki. Nem tagadtam, aggódtam miatta, elvégre mégiscsak ismeretlen terepen járt, még ha Jeongkiról is volt szó. – Ne aggódj, minden a terv szerint halad. – mondta megnyugtatásul, de nekem inkább csak feltámadtak a kételyeim.

- Azt is beleszámítottátok, hogy Taesoo felbukkan?

- Nem, ő nem volt benne eredetileg. Nem is értem, minek hoztátok magatokkal…

- Nem volt választásunk… Mármint, egyszer csak feltűnt az alagút bejáratánál és követelte, hogy vigyük magunkkal. Azt hittem, megbízhatunk benne… - halt el a hangom, majd végül hozzátettem. – Nem tudom, kikkel fúj egy szelet.

- Még én se… De tulajdonképpen jól alakult az ügy, még Taesoo csavarjával is. Az elnök láthatja, hogy te betartottad a szavad, rájöhetett, hogy tényleg ellopták az USB-t, így a becsületeden sem eset folt. – szünetet tartott. Ja, már ha eddig volt becsületem. Elvégre, csak betörtem egy államba illegálisan, vagy mi. – Ezt a kis csavart felhasználhatjuk a javunkra, elcsaljuk az elnököt, közben mi kimentjük a többieket… Na, így rendben lesz?

Kicsit félénken, de bólintottam.

- Nem lesz veszélytelen a feladatod, de ne aggódj, pár emberem fedezni fog.

Nyeltem egyet, hogy csillapítsam az egyre növekvő adrenalin szintemet.

- Mit kell tennem?

- Te fogod elcsalni az USB-vel az elnököt. Le kell foglalnod. Addig mi bejutunk a bázisra és kihozunk mindenkit. – felelte. Egyszerűen hangzott így elsőre, de tudtam, hogy a kivitelezés már ezerszer nehezebb és kockázatosabb.

- Hova menjek? . kérdeztem végül. Job nem bele gondolni, mennyire veszélyes ez az egész már így is, csak menni kell előre. Mint a kötéltáncosok… csak akkor sikerülhet, ha előre néznek a céljuk felé. Ha lepillantanak, elvétik a mutatványt.

- Ahova Ryuk visz. – válaszolt. – A gyártelep egyik hangárja megfelelő lesz. Ne aggódj, nem viszünk túl messzire, és mivel déli állampolgár vagy, nem kockáztatok, hogy kiviszlek a kaesongi ipari parkból… - felelte.    

Ryuk a sofőr lehetett, mert mikor a nevét mondta, ő ránézett.

   Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem megyünk messzebbre. Kaesong volt az egyedüli olyan észak-koreai város, amely ipari parkot nyitott a dél-koreaiak együttműködésével, még 2002-ben. Habár három éve valami konfliktus miatt felfüggesztették a működését, azóta szerencsére újra megnyitották – így gyakorlatilag ez volt az egyetlen hely Észak-Koreán belül, ahol déliek tartózkodhattak legálisan. (Habár persze ettől még nem volt kevésbé illegális, hogy mi itt voltunk. Az egyedüli mentségünk, hogy ezen a területen nem volt teljhatalma az északi erőknek.)

   A konyhapulton megszólalt egy apró csipogó, és Shinwook azonnal kezébe kapta, majd kinyomta.

- Most mennem kell. – nézett rám. –  Valószínűleg egy-két percen belül elfogják Taesoo-t. – nézett rá a karórájára. – Fedeznem kell Jeongkit. Fürödj le, használhatsz bármit, érezd otthon magad, remélem, egy órán belül visszajövök. Készülj fel, még hátra van az utolsó felvonás. - hadarta és habár idegesnek tűnt, látszódott az is, mennyire élvezi az akcióhelyzetet. – Ja, és Yoomi. – szólt még utánam, és én ránéztem. Épp időben, hogy elkapjam a felém dobott rádiótelefont. Valami régi szovjet típusú lehetett, egyszínű, semmi extrával. – Ezen hívhatjuk egymást. Viszlát. – Intett, és már el is tűnt az ajtó mögött.

   Egyedül maradtam a hatalmas nappaliban, ami inkább megfelelt a szöuli normáknak, mint az észak-koreainak... Mikor először megláttam, irtó mérges lettem, hiszen az emberek itt éheznek, akadozik az áramszolgáltatás, itt meg kávéfőző, mikró és hatalmas hűtőszekrény, két laptop az asztalon, jó minőségű bútorok… De persze tudtam azt is, hogy az észak-koreai felső tízezer nem él rosszul, sőt a kiváltságosak Phenjanban egész máshogy élnek, mint lenn a vidékiek. És – megfordultam, és megláttam a szemközti falon azt, amit minden északi háztartásban kötelességük kitenni – a három fő személyiség szentséges portréja ott lógott a hatalmas ebédlőasztal fölött a falon, aranyozott keretekben.

Ez alól senki sem kivétel.

Nyeltem egyet… körbejártam a helyiséget és a fürdőszobát kerestem, hamar meg is találtam, mivel nyitva volt az ajtaja. Shinwook nem mondott semmit sem, hogy mit hol találok, de könnyen feltaláltam magam. A fürdőszoba szekrényből kivettem egy fehér törölközőt, bezártam a fürdőszoba ajtót, és beálltam a zuhany alá. Magamra engedtem a kellemes meleg vizet, ami maga volt a megváltás a fogdabéli viszonyok után. Közben azon gondolkodtam, hogyan mert engem egyedül hagyni egy Shinwook-fajta kém a saját lakásában… Persze, amik titkolni való adatok lennének, biztosan nem itt tartja. Vagy legalábbis annyira biztonságosan vannak elrejtve, hogy nem nézi ki belőlem, hogy megtalálom…

Rongyosra áztattam magam a zuhany alatt, aztán visszavedlettem a ruhámba, és azon gondolkoztam, mihez kezdhetnék. Végül odamentem a rádióhoz, és kíváncsiságból bekapcsoltam. Sosem volt lehetőségem észak-koreai rádiót hallgatni, és valószínűleg nem is lesz ezután… Recsegett az adás, a hang se volt jó minőségű, valami eseményt közvetíthettek éppen. Szavalóverseny, vagy mi volt. Alsó tagozatos diákok a vezetők életéről szóló dicshimnuszokat zengtek, vagyishogy úgy kiabáltak a mikrofonba, mintha a katonaságban a buzdítóbeszédet kántálnák.

   Zajokat hallottam a bejárat felől, kattant a zár. Shinwook lépett be, ledobta a cipőjét a bejáratnál, majd felém közeledett. Mögötte megláttam Jeongki magas alakját is, habár még felém se fordult, el volt foglalva a cuccaival. A szívem hirtelen tudtomra adta, hogy dobog, aminek nagyon nem értettem az okát, de talán csak a megkönnyebbülés volt, hogy nem tűnt el nyomtalanul, és épségben megkerült. Igen, ennyi, nem több. Ugyanezt érezhettem volna, ha Yoojungról vagy Minhyukról lett volna szó… minden bizonnyal. Shinwook közelebb lépett hozzám, és rám nézett, mint aki mondani akar valamit. Én gondolatban kétszer pofán csaptam magamat, hogy figyeljek már rá, és ne a háta mögé pislogjak, hanem arra koncentráljak, amit mondani akar.

- Az USB. – nyújtotta felém az öklét, ami egy apró tárgyat rejtett. – Innentől nálad lesz. Jól vigyázz rá. – Beleejtette a kis műanyag tárgyat a kezembe, az ujjvégei melegek voltak, pedig most jöttek be a mínusz tíz fokból. Én ökölbe zártam a tárgyat, majd elrejtettem a zsebemben. Újra nálam volt, amire szükségem volt.

- Hyung – szólalt meg a másik fiú a sötét előszobából. – Indulnunk kellene…

- Csak egy perc. – felelt Shinwook.

A megkerült tag végre felém nézett: arca tele volt karcolásokkal, a kabátja pedig szürke a kosztól. Az ő elmúlt huszonnégy órája is izgalmasan telhetett … Fél lépést tettem felé, de aztán megfegyelmeztem magamat. Nem tettem semmit sem, csak álltam egy helyben és bámultam ki a fejemből, közben gondolatok százai cikáztak ide-oda a fejemben… még az sem esett le, hogy őt néztem közben.

- Ja, Taesoo is jól van. – szólt hozzám, mikor észrevette, hogy őt nézem. Kipislogtam a révedezést a szememből, mire ő felmutatta a karján tartott terepmintás kabátot – ami az enyém volt. – Csak a karján sérült meg, de kibírja.

Beharaptam az ajkaimat, a szemöldököm pedig önkéntelenül is ráncba szaladt. Nem akartam hallani róla. Már épp megfeledkeztem az egészről, mikor felhozta a témát, és… újra keződött. Mi a fenét akart ő? Végig csak megjátszotta az egész barátságunkat, vagy volt olyan rész, amikor őszinte volt? Elárult minket… Ha nem így lett volna, akkor nem futott volna el. Velünk jött volna, vagy ott maradt volna az alagút bejáratánál...

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a felesleges aggodalmakat. –  Te nem sérültél meg? – pillantottam Jeongkira. Ezt tényleg tudni akartam.

Rám nézett, felhorkanva felnevetett, majd vállat vont. Nem szólt semmit sem, sőt még kicsit talán a szemeit is forgatta… Aztán egyszerűen faképnél hagyott és elsétált mellettem a fürdőszoba irányába.

Mi a franc? Olyan nehezére esett volna válaszolni valamit?

Jópár perccel később Shinwook kijött a szobájából, kezében három sötét mellényt tartva.

- Odabent van? – intett a fürdő felé, mire én bólintottam.

- Mitől ilyen mogorva? – kérdeztem egy pillanattal később, mert egyszerűen nem bírtam megemészteni.

- Hmm? Az előbb még tök jó hangulata volt…

- Aha… - morogtam. Hát jó, legalább tudom, hogy csak velem kivételez ilyen téren. Szuper.

- Valamin veszekedtetek? – kérdezett vissza, közben leült a konyhapulthoz és egy pohár vizet magába öntött.

Megráztam a fejem. – Nem.

Shinwook bólintott, mint aki megelégedett ezzel a válasszal, és én is ráhagytam. Valahogy furcsa érzés lett rajtam úrrá de nem tudtam megindokolni, pontosan miért. Vártam már, hogy végre lépjünk valamit, a tehetetlen és értelmetlen várakozásnál nem volt rosszabb. Jeongki végül néhány pillanattal később visszajött a fürdőből, és Shinwook azonnal a kezébe nyomta az egyik mellényt, amit kihozott.

- Fogd.

- Meg van a felszerelésem, nem kell még egy golyóálló mellény. – utasította vissza hidegen. Szúrósan néztem rá a szemem sarkából, de ő nem vette észre. A fenéket volt rendes felszerelése, csak egyszerű katonai ruhákat kaptunk, a mellényünk erős volt, de azért nem golyóálló.

Ezután Shinwook még egy kis vizeskulacsot is felé nyújtott, de miután azt is vonakodott elvenni, hozzáfűzte: - Nem is magunknak visszük. Amúgy sem vagyok az anyád, hogy el akarnálak látni ilyenekkel. – morogta.

Jeongki magába fojtott nevetés hangját hallatta, majd egy mozdulattal elrakta a kulacsot.

- Inkább valami rendes fegyver kéne… - szólalt meg valamivel később, mikor Shinwook már az előszobában kotorászott. – Vagy gázmaszk, ha már azaz őrült a vegyi fegyverekre bukik.

- Már épp keresem. – válaszolt a szekrény mélyéről.

Kiadott egy pár gázmaszkot meg valami kis fekete ketyeréket, amiről fogalmam se volt mi az, de sejtettem, hogy nem olyasmi, amit minden háztartásban meg lehet találni – pláne a kabátos szekrény aljában.

- Nem szívbajos dolog itt tárolni, az első szekrényajtóban, amit kinyithatnak…

- Ide nem jön be senki. – felelte.

- Ja igaz, te a kormánnyal is lepacsizol. – mondta inkább szórakozottan. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt mennek egymás agyára, vagy tényleg utálják a másikat.

- Tudni kell ápolni a kapcsolatokat. – kacsintott, aztán felém sétált.

- Yoomi. – a hangja komolyabb volt sokkal, így én is hasonlóképp néztem a szemébe. – Most jól figyelj. Elmondom, mi lesz a feladatod, és csak arra figyelj. Ne érdekeljen, mi közben mit csinálunk, és mások hol vannak. Csak erre az egy dologra koncentrálj, oké?

Bólintottam. A hangja halk volt, kicsit feszült, de még mindig megtaláltam benne azt a megnyugtató rezgést, amit először is hallottam. Sötét tekintetével folyamatosan engem pásztázott, miközben magyarázott, kereste a tekintetemet, hogy tudja, felfogtam-e, amit mondott. A szemem sarkából láttam, hogy Jeongki unottan támasztotta a falat az előszobában, de nem érdekelt. Kizártam mindenkit és minden érzést a fejemből. Már csak egy kis lépés választott el a céltól, és Shinwook átgondolt terve, komoly, de bizalmat sugárzó hangja egy kis bátorságot öntött belém. Nem is éreztem, hogy annyira tőlem függene a dolog, pedig valójában fontosabb szerepem volt, mint azt elsőre gondoltam.

***

   Shinwook autójában zötykölődtem megint. Ryuk vezetett, és a hátsó ülésen ültem, ahogy korábban is. Csak most nem bámészkodtam ki az ablakon. Kezemet ökölbe szorítva az ölembe raktam és szinte megállás nélkül tördeltem az ujjaimat. Ryuk hidegvérrel haladt a célállomás felé. Összerezzentem, amikor üzenetem érkezett. Ismeretlen csipogás és egy apró rezgés valamelyik belső zsebemben: a rádiótelefon volt, amiről üzenetet küldtem az előbb.

„Alig várom.” Ennyi volt a válaszüzenet. Az elnök írta, és már ettől a két szótól is kirázott a hideg.

   Az autó fékezve, egy kicsit megcsúszva megállt a fagyos úton – én kiszálltam és becsaptam az ajtót, majd megindultam. Hallottam, ahogy Ryuk tolatni kezd, majd megfordul, és a dübörgő motor zaja fokozatosan elhal. Körülnéztem. Egy hatalmas hangár előtt álltam, a kaseongi gyár egyik elhagyatott udvarában. Kietlen betonfalak és vasgerendák vettek körül, amit vékonyka porhóréteg fedett, az út pedig leheletvékony tükörjéggé fagyott, s ezüstösen tükrözte vissza a felhők mögül érkező erőtlen, szórt napfényt. Egy lelket se láttam körülöttem, pedig tudtam, hogy nem voltam egyedül. Valaki figyelt. Talán többen is voltak. Én pedig csak vártam. Csak percekbe telhet, mire az elnök ideér. Számítottam arra is, hogy talán nem is hozza ide a szüleimet rögtön, hiába adom át neki a pendrive-ot és a pénzt. Valószínűleg azonnal meg akar majd ölni. Kezem egy pillanatig a kabátzsebem fölé helyeztem, ahol mindkét dolog lapult. Nevetséges vagyok, gondoltam, ahogy elképzeltem magam. Vajon meg tudjuk csinálni ezt az egész szánalmas dolgot áldozatok nélkül?

„Ne gondolj rá” – suttogtam magamnak. – „Most már úgyis mindegy. Mindjárt vége.”

   Kipufogó püfögés ütötte meg a fülem, és egyre jobban erősödött a tompa hang – majd hirtelen felerősödött, ahogy bekanyarodott az útra egy öreg észak-koreai dzsipp. „Abban ül az elnök” – gondoltam, és vettem egy mély levegőt.

   Az egész olyan volt, mint egy filmben. Kiszállt két gépfegyveres, védőmellényes ügynök, majd utolsónak a nagykutya – vastag szőrmés kabátban, sapkában, mintha Szibériából jött volna. Vékony vágású szeme szinte alig látszódott, ahogy hunyorgott a szórt fényben, de láthatatlan tőröket éreztem a torkom tájékán, amikor messziről rám nézett. Csak intett egyet a fejével, és a két férfi közrevett, a könyökömnél fogva vezettek be a hangárba. Itt már évek óta – mikor három évvel ezelőtt felfüggesztették a gyár működsét – nem fordult meg senki sem. Üres volt, csak néhány ócskavas hevert kisebb halomban a terem végében. Hideg volt, a sok vas ontotta magából a hűvöset, a leheletem fehér felhőként oszlott szét körülöttem.

- Tényleg egyedül jöttél…  - mondta fojtott hangon.

- Nem akartam megszegni a megállapodást. Tisztességesen játszok.

Elismerően bólintott.

- Én is. – somolygott. Legszívesebben bemostam volna neki, de nem lehetett. Minden mozdulatomat megfigyelik, emlékeztettem magam. Így csak meredten farkasszemet néztem vele, habár nem volt egyszerű feladat. – Hol hagytad a barátaidat? – kérdezte.

- Azt hiszem. az ön fogdájában. – feleltem nyersen.

Elhúzta a száját.

- Ha megpróbálsz átvágni… - sziszegte. – Azonnal meghalnak. – intett az autó felé. Tehát kihozta őket… a szüleim az autóban vannak.  – És te is. – tette hozzá, mielőtt még megnövekedett volna az önbizalmam.

- Nem fogom. – feleltem. Ő egy lépést közelebb lépett, és már nem nézett olyan fagyosan a szemembe, néha körbe-körbe pillantott a teremben, úgy folytatta a monológját.

- Hogyne… ismerem a hazudozós fajtátokat… - recsegte. – Azt hiszitek, átvághattok… mert sikerült kijutnod a börtönödből. De hagy áruljak el neked egy titkot… tudtam az egészről. Az okos kis barátod, neki sikerült átvágnia. Beépült hozzánk, és fel se tűnt. Csak az volt a furcsa, hogy nem jelentkeztek rajtad olyan erős mellékhatások másnapra… Hiszen nem lettél volna annyira jó bőrben, ha ő nem az ellenszert juttatja a véráramodba... – végigfuttattam az emléksort magamban: leszorítottak a székbe, és dulakodás tört ki körülöttem… egy fehér köpenyes alak pedig valamit befecskendezett a karomba, mielőtt elájultam volna… Szóval Shinwook lett volna? – Nem tudtam még ki az, de gondoltam, adok egy kis egérutat, mert így izgalmasabb a játék. – Hogyne, egérút… valószínűleg rájött, hogy tényleg nincs nálam a pendrive és nem így tud mit kezdeni.

- Hihetetlen, hogy a maga korában még ennyire szeret játszani… - suttogtam. Nem is akartam nagyon feleselni neki, de úgy kicsúszott.

- Ha tudnád, mennyire! – nevetett fel ördögi hahotával, mint a mesebeli gonoszok. De a hangjától végigborsózott a hideg a hátamon, az egész jelenségben volt valami nagyon ijesztő, nagyon paranormális, amit nem tudtam megmagyarázni, csak érezni. – De most már elég a játékból. – nézett ismét rám, és hangja, egész arca megkomolyodott. – Tehát… hol van a pendrive?

Nem láttam értelmét nagyon húzni az időt, mert még mindig sakkban voltam.

Elindult a kezem a zsebem felé. Kiemeltem a pendrive-ot, de megtorpantam. Összeszorítottam az öklöm, és csak annyit mondtam.

 - Előbb a szüleimet szeretném látni.

Kegyetlen félmosolyra húzta a száját, és intett valakinek a hátam mögött.

Nem fordultam meg, amíg nem hallottam az autóajtó csapódását, kis dulakodást, motoszkálást, és elhaló, visszafojtott sikolyokat, amik a szüleimtől származtak, ahogy kihámozták őket az autóból. Megpördültem a tengelyem körül, és feléjük néztem.

Hát itt voltak. Ott volt anyám és apám is, a ruhájuk már bekoszolódva, szakadtan lógott rajtuk, apám borotválatlanul, mindketten ápolatlan külsővel, ijedt szemekkel meredtek rám. Anyám felsikkantott, mikor meglátott, és valamit mondani akart, de be volt tömve a szája.

- Itt vannak. Így tiszta az alku, nem? – harsant fel az elnök hangja.

Kinyitottam a tenyerem, és megmutattam a kis műanyagot.

- És a másik része?

Erre előhúztam a hosszúkás borítékot is, amelyben a kötvények voltak. Kötvények. Mert ezt nyomta a kezembe Shinwook, mielőtt elindultam. Annyi pénz volt, amennyit kértek. Hogy honnan szerezte, azt nem kérdeztem, mert már nem volt rá idő.

Az elnök elégedetten bólintott, majd egy mozdulattal kikapta a kezemből.

- Előbb ellenőriznünk kell, hogy sértetlen-e. – forgatta meg a pendrive-ot, és elindult egy emberével az autóba.

Feszülten várakoztam egy-két percig. Nem néztem sehová, csak az autóra, és próbáltam fókuszálni a szememmel, ami néha még nem sikerült teljesen, a szerek mellékhatásai ugyanis apránként mentek ki belőlem. Mindjárt vége. Amint az elnök feltöri a pendrive-ot, vészjelet ad le a kormány felé, hogy meglopták a titkos adattárát. Akkor pedig csak percek kellenek majd, hogy ideérjenek a katonák, és az egész hatóság. Az alatt kell majd eltűnnünk. Megjelennek Shinwook emberei, körbezárják, és letartóztatják az elnököt – mi pedig elhagyjuk a terepet, amíg ide nem ér a fél kormány, a katonák, és mindenféle hatóság. Ez volt Shinwook terve, akinek aznap délután a lakásban már csak mindössze néhány percre volt szüksége, hogy egy riasztót csempésszen rá a pendrive-ra.

Végtelenségnek tűnt az idő, amíg odakinn várakoztam. Nyugtattam magam, hogy minden a terv szerint halad. Mindjárt feltörik a pendrive-ot, ami még csak hangot se fog kiadni, nem fogják tudni, hogy jelet továbbított… Mindjárt jöhet a színjátékom, amivel kihúzom az időt, amíg ide nem ér a felmentősereg.

Csakhogy még mielőtt visszajött volna az elnök az autóból, megcsörrent a rádiótelefon. Nem az enyém. Az övéké.

Valamiért volt egy halvány sejtésem, mivel kapcsolatos lehetett a hívás… és nagyjából két másodpercen belül be is igazolódott.

- Megtámadták a bázist. – adták át az üzenetet az elnöknek.

Igen, ez benne volt a tervünkben, leszámítva azt az apróságot, hogy titokban kellett volna történnie. De ami a fontosabb volt, hogy nem tűnt túl meglepettnek az elnök arca… Kilépett az autóból, hidegvérrel  

intett pár kopójának, hogy induljanak, de ő, és még két embere itt maradtak.

- Egy ilyen kis semmiség miatt még nem fogom félbehagyni az üzletem… - suttogta. Hát hogyne, hisz elég embere volt rá. A torkomban dobogott a szívem, nem tudtam már, kiért kéne aggódnom, a csapatért a bázison, a szüleimért, vagy magamért… talán ez utóbbi lett volna a legésszerűbb, de nem bírtam kiverni a fejemből, vajon mi történhet odaát, bejutottak-e sikeresen, és kikerül-e mindenki, mielőtt a kopók odaérnek. De nekünk is voltak embereink… de miért nincsenek itt?!

Valahol a hátam mögött eldördült egy lövés.

Megfordultam, de semmit nem láttam egy ideig, csak hallottam a dulakodást, egy-két kiáltást… ki tudja, hány szem őrködött a háttérben, kinek hol lehettek emberei, de az biztos, hogy most valamelyik részről zavargás tört ki. Az elnök is, és én is, csak egy pillanatra zavarodtunk meg a zajok hallatán, de ennyi elég volt.

Azonnal fény derült a lövést leadó fegyver gazdájának kilétére, mert a következő pillanatban egy alak bevetődött az emeletről, és egy bukfencet hányva magabiztosan landolt a padlón. Villámgyorsasággal felállt, és azonnal meghúzta a ravaszt, még mielőtt rájöhettem volna, hogy ki is az. Egyik sokk következett a másik után – a lövés eldördült, valaki összeesett a közvetlen közelemben. De én ledermedtem a férfira nézve, aki egyáltalán nem úgy festett, mint az egyszerű, ártatlan arcú taekwondo edző az egyesületből. Taesoo állt középen, vérrel összekent arccal, látszólag sértetlenül, ereje teljében, és a revolvere az immár földre roskadó elnökre meredt.

 A szám elé kaptam a kezem, és egy földön túli magasságú sikoly hagyta el a számat a sokktól. A lábam gyökeret vert, meg se bírtam mozdítani, miközben Taesoo és az elnök holtteste között cikázott a szemem. Ő habozás nélkül lelőtte az összes katonát körülöttünk, majd határozott léptekkel odasétált az elnökhöz, és kivette véráztatott kezéből a pendrive-ot. Felegyenesedett, és végül felém közeledett. Automatikusan egy lépést hátráltam, fogalmam se volt, mit akar tőlem.

- Téged nem akartalak bántani. – nézett a szemembe érzelemmentesen. – Meneküljetek, amíg nem késő. – csak pislogni tudtam a döbbenettől, és mire felocsúdtam annyira, hogy utánakiáltsak, ő már felszívódott valahol a távolban.

Néhány pillanatig még mozdulatlanul álltam, és a történteket próbáltam feldolgozni. Végül az térített magamhoz a révületből, hogy anyám sikoltani kezdett a szájába tömött anyagon keresztül. Valószínűleg csak meg akart szólítani. Odarohantam anyáékhoz, és pillanatokon belül eloldoztam őket.

Levegőhöz kapkodtak, talán sokkhatással is küszködtek, és hosszú idő után végül anyám nyúlt felém: kezével végigsimított az arcomon, majd egy szót tátogott elhalóan:

- Köszönöm…

Éreztem, ahogy egy kövér, forró könnycsepp gördül le az arcomon, amiről nem tudtam, mikor bújt elő… nem akartam sírni. Erősnek kellett maradnom. Még nincs vége.

Apám közben odasétált a holttestekhez, körülkémlelte, mint ahogy a múzeumban a vitrineket szokták.

- Az a fiú… - szólalt meg kicsivel később. – Hogy került ide?

- Taesoo? – kérdeztem vissza. – Fogalmam sincs, azt hittem, megsebesült… - feleltem őszintén.

- Sejtem ki ő… - suttogta apám.

Összeráncoltam a homlokom. Vajon mit nem tudnak az én szüleim? Itt az egyedüli ember, akinek fogalma sem volt semmiről, még mindig én voltam. Hiába jártam utána annyi mindennek… és még nem is sejtettem, mennyi mindenről nem tudok.

- Biztos voltam benne, hogy mindannyiunkat megöl, itt helyben. – mondta anya elfúló hangon.

- Taesoo sosem tenné… - kezdtem, de nem tudtam hogyan folytatni, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Tényleg simán lelőhetett volna mindenkit, de mégs tette... Most akkor kinek az oldalán játszik?

- Ismered őt? – kérdezte anya.

Bólintottam. – Taekwondo edző volt a… - megint csak az ajkamba haraptam, mert rájöttem, hogy a folytatás csak még több magyarázatot követelne, amire most nem volt idő. – …mindegy. Ti honnan tudtátok, ki ő?

- Hagyjuk ezt későbbre. – legyintett apa. – Hol vannak a többiek?

- Még a bázison… Shinwook és Jeongki elindultak, hogy kimentsék őket, amíg én az elnöknek átadom a pendrive-ot…

- Shinwook a bázisra ment? – sikoltott fel anyám, de apám szinte azonnal közbe vágott.

- Oda kell mennünk! A pendrive nem maradhat Taesoo kezében!

***

   A bázis épülete most is szürke kísértetként magasodott fölénk, mikor megérkeztünk elé. Egyetlen lélek sem tartózkodott kinn, és éppen azon kezdtem el gondolkodni, mi legyen a következő lépés, mikor az oldalsó ajtót feltépte valaki, és hangok ütötték meg a fejemet. Odabentről elhaló, dulakodásra utaló zaj szűrődött ki, de az ajtóból élénk beszéd hallatszódott: Yeji alakja bukkant fel, ahogy egy kislányt támogatott ki, mögötte feltűnt Minhyuk és Yoojung, és még pár ismeretlen ember. Fellélegeztem. Ezek szerint sikerült elkezdeni a mentőakciót!

- Gyorsan, még tucatnyian vannak odalenn! – hadarta Yeji. Anyám és én odarohantunk, és segítettünk néhány fogolynak kisétálni az út széléig.

Kiérve Yeji végül szembe fordult velem, és magához ölelt.

- Úgy örülök, hogy egyben vagy! Hogy jutottál ide?

- Az elnök halott! – mondtam azonnal, majd az egész történet előtört belőlem, és egy levegővétellel elhadartam ami a gyárépületben történt.

- Az nem lehet! - hüledezett

- Miért akarja Taesoo magáénak azt a pendrive-ot? – kapcsolódott be Yoojung is, és láttam rajta, hogy végképp nincs ötlete.

Szinte végszóra, az említett feltűnt az épületnél. Rejtély volt, hogyan ért ide ilyen gyorsan, de nyilván megtalálta a módját. Macskaügyességgel ugrott ki az egyik betört ablakból, majd az épület sarkához rohant, és ismét eltűnt. Alig telt el pár másodperc, és visszajött, majd hátrébb sétált, és egy jól irányított dobással valamivel bedobta az emeleti ablakot.

- Mi a fenét csinál… - morogtam. Odébb sétált, és az épület mögé került.

- Furcsa… - kezdte Minhyuk, de nem fejezte be a mondatot.

- Csak nem… – gondolkozott Yeji is. Ekkor Taesoo ismét megjelent, egyik kezében valami fekete, apró vackot markolt, de nem látszódott rajta semmi. Újból leguggolt az alagsori ablakokhoz, és bemászott az ablakon.

- Hogy mi?

- Pedig biztos vagyok benne… . – mondta kisvártatva Yoojung. – Fel akarja robbantani az épületet.

Összenéztünk a többiekkel.

- Azt nem lehet! – kiáltottam. –  Jeongkiék még odabenn vannak! – mondtam.

- Azonnal ki kell jönniük! – hallottam a hátam mögött anyám kétségbeesett kiáltását, és rögtön meg is indult az épület felé, ha apám nem tartotta volna vissza.

- Kapcsolatba tudunk lépni velük, nem igaz? – kérdezte apa higgadtan, mire én előkotortam a zsebemből a rádiótelefont.

- Ezzel igen. – mutattam fel a készüléket.

Meg se várva apa reakcióját, azonnal tárcsáztam Shinwook számát, és odaadtam apának a telefont.

- Egy őrült fel akarja robbantani az egész épületet. – mondta neki tárgyilagosan.  – Gyertek ki, mielőtt nem késő. Az elnök halott. Mi már a bázis előtt vagyunk. – mondta tömören és szárazon.

- Rengeteg fogoly van még benn, főleg az alsóbb szinteken. – szólalt meg Yeji, mire anyával ketten ránéztünk.

- Mennyi időnk van? – kérdezte anya apától.

- Képtelenség lenne kimenteni mindenkit, túl sok ideig tartana… - mondta Yoojung lehangolóan.

Kavargott a gyomrom, de nem foglalkoztam vele. A tekintetemmel Taesoo-t kerestem, aki időközben megint eltűnt a szemünk elől. Hihetetlenül felgyorsultak az események, és az időnk fogytán volt.

- Megkeresem Taesoo-t, ti tartsátok a frontot! – kiáltotta hirtelen Minhyuk, és elrohant.

- Ne menj be! – kiáltotta utána Yoojung, bár nem voltam benne biztos, hogy Minyhuk még hallotta.

- Hogy mi? – kiáltott fel ekkor apa döbbenten a vonalba. – Ez őrültség fiam, nincs annyi időnk!

Összeráncoltam a szemöldököm, és anyára néztem, aki viszont aggódva apát figyelte, ahogy telefonál. Gondterhelt arca nem sok jót ígért.

- Jól van. Siessetek, mi is megtesszük, amit tudunk.

Letette, és már sejtettem a választ, de végül hangosan is kimondta:

- Ki akarnak menteni mindenkit, mielőtt felrobbanna az épület.

Néhány másodperc alatt mindenki megbolydult, szervezkedni akart, és megmenteni a világot ahogy ez várható volt... Végül Yoojung erőteljes hangja vetett véget a pillanatnyi káosznak, majd apa beszélni kezdett.

- Yoojung, és mi ketten bemegyünk. – mondta. Szólásra nyitottam a számat, de azonnal csendre intett. – Ti ketten… itt maradtok, és idekint segítetek. – nézett Yejire és rám.

Megint csak itt tartunk. Én az életemet tettem fel, hogy ők megmeneküljenek, erre most önként rohannak a vesztükbe.

De nem szólaltam meg. Összeszorítottam a szám szélét és feszülten néztem végig, ahogy a három felnőtt visszamegy az épületbe. Apánál maradt a telefon, megszakadt az összeköttetésünk a bent levőkkel. Csak remélni mertem, hogy Jeongkinak és Shinwooknak sem lesz baja. Nem tudom, pontosan kiért aggódtam a leginkább, a szüleimen kívül. Nem akartam ezt az egészet. Vártam, hátha felébredek a szörnyű rémálomból, de valamiért minden túl valóságosnak hatott.

Behunytam a szemem egy másodpercre, majd újból felnéztem az ocsmány épület emeleti ablakaira. Akkor láttam meg, ahogy az egyik üveg megmozdult. Valaki kitárta az ablakot, s a következő percben már azt is láttam, ki volt az…

Taesoo is észrevett engem. Rám nézett, de szinte nem is foglalkozott velem. Valamit elhelyezett az ablakpárkányon, aztán azonnal meg is fordult, és eltűnt. Elragadott az indulat, és azonnal futásnak eredtem.

- Ne, Yoomi! – kiáltott utánam Yeji, de nem hallgattam rá. Túlságosan hajszolt voltam. És valamiért még hittem abban, hogy megváltoztathatom. Hogy hallgatni fog rám, és lebeszélhetem arról, amit tervez.

Az útvonalat összeraktam a fejemben, habár nem tudtam pontosan, de sejtettem, merre mehetek, és akkor fél percen belül odaérek, ahol az imént állt… nem rohanhat el, most már biztos vagyok benne. Beértem a házba, és megindultam felfele az emeleten. Félúton jártam, mikor lentről kiáltásokat hallottam és felfelé rohanó léptek zaja hallatszódott. Kivert a víz, ha belegondoltam, hogy talán lentről a nyomomba erednek, de egy szempillantással később megláttam, hogy a foglyok voltak, négyen-öten, futva igyekeztek kifele az épületből. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, majd egy újat vettem, és meg sem álltam a második emeletig.

Nem pontosan az fogadott, amire számítottam: kis előtér fogadott, ahol két, szakadt, ócska fotelen kívül más berendezés nem volt, majd szobák nyíltak – kórtermek lehettek, legalábbis az egyikben – amelynek az ajtaja félig nyitva volt – fehér vaságyak voltak, s az ablaknál hosszú, megsárgult függöny. Beléptem, a szívem a torkomban dobogott, hogy esetleg ott látom meg Taesoo-t, de a helyiség teljesen üres volt. Az ablakok zárva voltak mind, s biztos voltam benne, hogy itt nem fordult meg senki. Továbbmentem a következő szobába, ez egy jóval nagyobb, hosszúkás terem volt. Az ágyak a terem egyik felében sorakoztak, minden ablak között egy-egy. A pillantásom azonnal a középtájt levő, egyetlen nyitott ablakra esett, és az ablak párkányára erősített fekete, tenyérméretű készülékre, amelyet alig fél perce Taesoo tett oda. Elindultam, de félúton meg kellett állnom.

- Kit akarsz megmenteni? – szólalt meg a hátam mögül a hang. Megpördültem a tengelyem körül, mire Taesoo-val néztem farkasszemet. Az ajtónál állt, én pedig a szoba közepén. Komor arccal nézett rám, minden érzelem eltűnt róla.

- Akit csak lehet. – feleltem vissza, mire ő finoman elmosolyodott.

- Miért rohantok a vesztetekbe? Mondtam, hogy tűnjetek el… - jött közelebb, de ívben kikerült, miközben le nem vette a szemét rólam.

- Ki vagy te, Taesoo? – kérdeztem vissza remegő hangon.

- Már mondtam – kezdte türelmetlenül. – az elnök kitagadott fia.

Értetlenkedve néztem rá. Hogy Taesoo a Fekete Legyező elnökének…

- Nem ezé az elnöké… - folytatta magyarázásképpen. – Hanem a másiké.

Összeráncoltam a szemöldököm, mert még mindig nem értettem semmit.

- Ha azt mondom, elnöknő… úgy már érted?

Elkerekedett a szemem. Nem, az nem lehet…

- Hajlandó vagyok elmagyarázni, de nem nagyon érek rá mesélni. – sóhajtott egy rövidet, de nem engedett feszült hangjából. – Tizenkettő voltam, mikor kitagadtak. Addig csendben nevelkedtem anyám mellett, eltitkolva a világ elől. Hogy ki volt az apám, azt nem tudom, mert sose mondták meg. De anyám mellett jól beleláttam a politikába, és egy sokaknak nem tetszett. Túl veszélyes voltam azoknak, akik egyre jobban befolyásolták anyámat. Féltek, hogy esetleg jobb belátásra bírhatom őt. És igazuk volt. Elüldöztek és gondoskodtak róla, hogy ki kerüljek a köreikből. Azt azonban nem gondolták, hogy a Kék Háztól távol tartva még veszélyesebb lehetek rájuk nézve. Csak egy kis szerencse kellett… ami épp az orrom elé esett. – mosolyodott el, és megcsillantotta a pendrive-ot a kezében. – Ha ezt beviszem a Kék Házba, mindenkit megnyertem…

A falak visszhangot vertek, súlyos szavai hangosan verődtek vissza, ahogy egyre jobban belelovallta magát. De a falak a lépcsőházból hallatszódó zajokat is jól közvetítették, így hamarabb meghallottam, hogy valaki felfele jön a lépcsőn.

Hátra néztem. Most Jeongki jelent meg az ajtóban.

- Te, mit keresel… - kezdtem, de ő a szavamba vágott.

- Mentem, ami még menthető… - felelte szárazon. – De nem tudom, hogy te önjelölt szuicid vagy, vagy pedig…

Taesoo összehúzta a szemét, és összeszorított fogakkal szólalt meg.

- Minek másokon segíteni most? Perceken belül az egész kóceráj felrobban, és aki bennmaradt, nem jön ki többé…

- Miért csinálod ezt?

- Hmm? – nézett fel Taesoo, arcán szórakozott vigyor villant. – Megfélemlítés? Figyelemfelkeltés? Valahogy fel kell vonni magamra a figyelmet, hogy tudjanak a létezésemről.

- Az elejétől kezdve gyanús voltál… - lépett fenyegőten Jeongki.

Taesoo nem reagált, csak mosolyogva feldobta maga előtt a pendrive-ot.

- Add ide! – kiáltotta, és megindult felé.

Taesoo keze azonban előrántotta a pisztolyát a zsebéből.

Nem teheted, te idióta… Ez végképp őrültség… Miért kellene mindenkit megölnöd, aki az utadba áll? Kiszorult a tüdőmből a levegő, és a félelemtől a vérnyomásom is hirtelen lezuhant.

- Még egy lépés… - suttogta Taesoo fenyegetően, de Jeongki még csak nem is figyelt rá.

- Menjünk innen, most!- kiáltottam, de Jeongki csak még egy lépést tett Taesoo felé. A fegyver pedig elsült. Jeongki felordított fájdalmában, és kezét a bal karjára szorította.

- Tanulj meg pontosan célozni, Taesoo. – kiáltotta egy negyedik személy, aki csak most lépett be a szobába. Megpördültem. Rá végképp nem számítottam, legalábbis nem itt.

- Yoshiko… - suttogtam.

- Hatsumi, már féltem, hogy fel se bukkansz… - szólította meg Taesoo a nőt. Fekete ruhában volt, magabiztosan sétált előre a fiú felé, fegyvert szegezve rá. Egészen közel ért hozzá, de a fiú meg se moccant.

- Amihez jogom van, abból nem maradok ki. – felelte higgadtan, és a fiú mellett megállva a fegyver csövét a fiú fejéhez nyomta.

- Sosem volt a tied… - ezt már Jeongki mondta, dühtől eltorzult arccal.

Yoshiko felkacagott.

- Mindent megszerzek, amit akarok. Olyan még nem volt, hogy valami nem sikerült volna…

- Csak egy őrült gyilkos vagy, semmi több. – vágott vissza.

- Ez igaz. – bólintott. – De mindenkinek van egy őrült hóbortja…

Jeongki megindult mellettem, rá akarta vetni a nőre magát, ha az nem állítja meg. Mindössze annyival, hogy a pisztolycsövet Taesooról felém fordította.

Nyeltem egyet, émelyegni kezdtem. Jeongki amint megtorpant, dermedté vált, mint a jég.

- Egyszerű vagy, Choi Jeongki. – nevetett fel Yoshiko a reakciója láttán. – A szüleidet még megértem, de egy ilyen kis fruska mit számít neked? – Jeongki szeme villámokat szórt, hogy ölni tudott volna velük, de nem mozdult.

Helyette viszont Taesoo lépett. Yoshikót elgáncsolta és a földre terítette, és rávetette magát. A földön kezdtek el birkózni, hamarosan a nő került fölénybe, kicsavarta Taesoo kezéből azt a fekete vackot, amit az imént vett elő, de ahogy Taesoo taszított egyet a nőn, az véletlenül a lábával rálépett. A kütyü kettőt pittyegett, és pirosan villogni kezdett.

Egymásra bámultunk. Nem tudtam pontosan mi ez, de egyetlen egy dologra tudtam csak gondolni, a többiek arcát elnézve pedig ők is ugyanarra gondoltak.

Nagyon nem jó dologra.

- Futás! – kiáltotta nekem Jeongki, mire ösztönből megindultak a lábaim az ajtó felé. Akármennyi időnk is maradt, nem akartam, hogy ránk robbanjon az épület. Félúton még hátranéztem egy pillanatra a vállam fölött. Yoshiko ismét teret nyert, és másodszorra is rám emelte a pisztolyát. Nem láttam semmit, mert Jeongki kitakarta a képet előlem, csak hallottam, ahogy dörren a fegyver. Hirtelen ezer meg ezer tű szúrását éreztem valahol a lábamban, és a látásom elhomályosult a fájdalomtól. Akaraterőmből próbáltam tovább vonszolni magam, Jeongki vállának dőltem, aki egy másodperccel később szintén megbicsaklott futás közben – a fegyver ugyanis ismét elsült. De a lépcsőházba vezető ajtó csak két lépésnyire volt… Minél jobban akartam vonszolni a lábamat magam után, annál ólmosabb súly nehezedett rá, és szúró, égető fájdalom hasított bele ott, ahol a vénámat felszakította a golyó, és ontotta a vért magából. Nem tudtam, meddig bírom még, de éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Jeongkiba kapaszkodtam, de a fájdalomtól már se nem láttam, se nem hallottam. Még egy lépés, és elérjük az ajtót… aztán egyszer csak kisiklott a talaj a lábam alól, és sötétségbe borult minden…