18. fejezet

/VÉGE/ 

~ Vagyishogy még van egy fejezet, amit később szedtem külön, mert több szempontból is úgy gondoltam, hogy talán külön kéne választani ettől. Úgyhogy duplarész van, vegyétek és egyétek! ;)
Amúgy... Nem tudom, milyen lett. Sokat szenvedtem vele de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így, de már nem akarom többször megvariálni. Befejeztem és nagyon remélem, hogy aki végigolvassa, nem lesz csalódott, és nem nagyon maradnak nyitottan hagyott kérdések sem... (igyekeztem elvarrni a szálakat) 
Nagyon köszönöm annak, aki végig olvasta, és ha lehet kérnék tőle visszajelzést, mert fogalmam sincs, hogy sikerült! Köszönöööm~~~!

* * * * * * * * 

   Nem éreztem mást, csak fájdalmat. Mozdulni próbáltam, de akkor százszoros erővel tört rám, mintha egyszerre mindenhol több tucat tűt szúrnának belém. Nem tudom honnan eredt a fájdalom, de az egész testemben szétterjedt. Rá akartam jönni, hol vagyok… csukva volt a szemem és nem hallottam hangokat sem, mert a fejem körül mintha üres fazekakkal csörömpölnének, egyetlen, összemosódott káoszba taszítva minden körülöttem levő hangot. Megrázkódtam, és éreztem, hogy a hátam és a fenekem valaminek nekicsapódik – tehát fekszem. Az első zaj, amit meg tudtam különbözteti, egy folyamatos, mély zúgás volt. Aztán nagyon lassan, egyenként letisztultak: két hangot hallottam magam mellett, az egyik az anyám volt – a másikat nem ismertem fel rögtön.

- Úgy tűnik, felébredt. – mondta az ismeretlen, női hang tulajdonosa. Tompán hallottam, a távolból… mintha egy csukott ajtón keresztül beszélne hozzám.

- Talán most kezd magához térni. – mondta anyám. – Yoomi? Hallasz?

Igen, hallak – akartam felelni, de nem tudtam kinyitni a szám. Valami blokkolta, valamiért teljesen béna voltam. Hallottam a hangokat távolról, éreztem, hogy finoman rázkódom folyamatosan, mintha mennénk valahova. De semmi másra nem voltam képes.

- Még eszméletlen. – mondta a hang. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy tudom, ki ő.

- Talán a detonációtól még nem hall rendesen.

- Mhm. – bólintott rá, és egy pillanatra csönd lett. – Nem sokon múlott…

- Szerencséje volt. – helyeselt anya.

- Így igaz.

Dübörgött a fülemben a szívverésem – nem gyorsan, csak oltári hangosan, hogy azt hittem, mások is hallják. Detonáció… szerencse… mi? Ha nem fájt volna olyan irtózatosan a fejem, tudtam volna gondolkozni… így viszont, csak a szavakat próbáltam emlékekkel összekapcsolni. Volt egy hatalmas robbanás… az rémlett. A hátam mögött, és óriási erővel lökött meg minket… mert valaki rám vetette magát, hogy ne engem érjen akkora a lökés… aztán a nevemet kiáltotta. Válaszolni akartam, de már akkor is mintha két világ között lebegtem volna, és egyikkel se tudtam kommunikálni. Többen is a nevemet kiáltották… Volt egy szoba… ahol lövöldöztek… engem is meglőttek… és őt is. Igen, az a személy Jeongki volt. De mindketten kikerültünk a házból… detonáció… szerencse…

Nem jött több össze, az agykerekeim fájdalmasan nyikordultak egy utolsót, és feladták.

Aludnom kellett. Sokat. És már húzott is lefele magával a mélység…

***

   Álmodtam. Valami szépet és jót, nem emlékeztem rá pontosan, de jó érzéssel töltött el. Ott valahogy… biztonságban éreztem magam. Néha fogalmam se volt miről álmodok, nem maradt se a történet, se szereplők, csak az érzés. Talán otthon voltam, de az otthonom az álmomban teljesen máshogy nézett ki… a valóságban talán rá se ismernék. De hol máshol érezném magam biztonságban… emberek voltak körülöttem, akikben megbízhattam, akik szerettek. Ilyen hely nem lehet a valóságban, vagyis vagy meghaltam, vagy álmodtam... de az ébredés rossz volt. Hirtelen köddé oszlott az egész, és egy ébresztőóra csengőhangja rántott vissza a valóságba. Valami hülye zene szólt, nem az én ébresztőm volt, abban biztos voltam. Hunyorogni kezdtem, és ahogy kinyitottam a szemem, fehér plafonnal néztem farkasszemet, egy félhomályos szobában… itt valami nem stimmelt. Az én szobám plafonja biztos, hogy nem így néz ki… és ez az ébresztőnek vélt hang is egyszer csak magától elhalt.

- Halló? – szólt valaki a telefonjába. A hang messzebbről jött, nem a közvetlen közelemből. Lassan a hang forrása felé fordítottam a fejem, és az ajtóban pillantottam meg a hosszú fehérköpenyest, ahogy telefonált. Én pedig egy kórteremben voltam. Egyedül voltam a szobában, mellettem egy üres ágy állt, és nyitva állt a szobaajtó. A nővér miután felvette a telefont elment, és az ajtót úgy hagyta. Fülelni kezdtem, mert a folyosóról zajok ütötték meg a fülemet. Tévéből szóltak, a hírek. Egy riporter monoton hangon közölte a híreket, nem figyeltem rá, a távoli hang már majdnem elringatott újra, mikor egy szó hallatán felkaptam a fejemet.

Kaesong.

- …egy épületében robbantási kísérleteket hajtottak végre. A januárban végrehajtott nukleáris kísérlet után ennek a támadásnak a lehetséges okait jelenleg még vizsgálják. Több forrás szerint is nem kísérleti robbantásról, hanem szándékosságról is beszélhetünk. A detonáció során két ember életét vesztette, többen is megsérültek, így az Egyesítési Minisztérium a gyár azonnali bezárását rendelte el. A közelmúltban kiújult észak-koreai provokáció miatt…

Nem figyeltem tovább, mert a tudatom megállt az előző mondat közepénél… áldozatok… kik… haltak… meg…?

   Abban a percben viszont visszajött az ápolónő, és becsapta az ajtót maga után.

- Felébredtünk? – fuvolázta.

Nem, meghaltunk… nem látod?!

- Minden rendben? – kérdezte tőlem. Végigfutott rajtam a „felállok és lenyomom a torkán az infúzióstűt ami a karomba van beleszúrva” érzés a két kérdés hallatán, de semmi energiám nem volt még, hogy felemeljem akár csak a karomat is – hisz épphogy csak felébredtem. Ezért végül csak vettem egy mély levegőt, és egy kérdéssel feleltem.

- Hol vagyok?

- Egy szöuli magánklinikán.

Tehát Szöul… Vajon hány nap telhetett el a történtek óta? De talán nem olyan sok, tlaán csak pár óra, max. egy nap, ha a hírekben ennyire friss eseményként közlik…

- Hogyan és mikor jöttem vissza? – kérdeztem újból.

- Nos, azt majd alighanem elmondják a hozzátartozói, akik egyébként itt vannak a kórház épületében. Most leginkább arra feleljen, hogy érzi magát…

- Mi történt a többiekkel? – pattantam fel, és eszemben se volt válaszolni a kérdésére, amíg nem tudok meg valamit róluk. – Kijutott mindenki az épületből? Jeongkit meglőtték, ahogy engem is… És… - folytattam, de egy lélegzetvételnyi szünetet kellett tartanom, nehezen jöttek a számra a szavak. – Kik maradtak odabenn?

- Nyugodjon meg, és feküdjön vissza. Ne beszéljen össze-visszaságokat…

Az ápolónő visszafogottan mosolygott egyet, és kedvesen-erőszakosan visszanyomott az ágyba, hogy feküdjek. Már éppen megszólalt volna, mikor kitárult a szoba ajtaja – és édesanyám lépett be rajta.

- Yoomi! – rohant felém, és azonnal átkarolt.

- Anyu… - megkönnyebbülten szívtam be az anya-illatot, és máris ezerszer több energiát éreztem magamban, mint előtte. Az ápolónő a háttérbe vonult, aztán később kioldalgott a szobából.

- Most ébredtél? Hogy vagy?

- Jól… - feleltem, bár a hangom nem volt túl meggyőző. – És te?

- Nekem semmi bajom, amint látod. – mosolygott. Ahogy ránéztem, tényleg nem látszott semmi sérülés, csak a kézfején egy apró vágás. Tényleg lehetséges lenne, hogy ennyivel megúszta?

- Mi van a többiekkel? – tettem fel neki is a kérdést, és tudtam, hogy ő végre válaszolni is fog rá.

Anya nem felelt rögtön, leült az ágyam szélére. Láttam rajta, hogy ez egy hosszabb fejezet lesz, és azon tűnődik, hol is kezdjen bele. Igyekeztem figyelni, és lelkileg felkésízteni magam bármilyen hírre… nem tudtam, mit lennék képes elviselni.

- Tulajdonképpen mindenki túl van a kritikus állapoton… - felelte lassan. Sóhajtottam egyet megkönnyebbülten, bár még nem nyugodtam meg teljesen. – Minhyuknak és Yejinek semmi baja. Yoojung szenvedett néhány könnyebb égési sérülést, de már jól van. Apádat viszont még az intenzíven tartják, de ő is túljutott a kritikus állapoton… a robbanáskor eltalálta néhány repülő, égő hulladék…

Nyeltem egyet. Legalább túl van az életveszélyen. Megkönnyebbültem – ez volt a küldetés célja, és teljesítettük. Megcsináltad, Yoomi.

- Annyira örülök, hogy felébredtél! – hajolt oda hozzám anya, és egy puszit nyomott a homlokomra. Én is örültem, hogy itt voltam. Bár még messze volt a boldogság, a megkönnyebbülés pedig amennyire gyorsan jött, olyan gyorsan felváltotta a további idegesség – hiszen a többen is benn voltunk a házban, az utolsó pillanatig. Ketten meghaltak…

- A többiek? Ki tudtak jönni? – kérdeztem, még kicsit erőtlen hangon.

- A japán kémnő ott maradt, valószínűleg lelőtték, még a robbanás előtt. Tűzpárbaj volt odabenn, téged is meglőttek…

Erre bólintottam, hogy emlékszem. A lábamat nem éreztem, mert a fájdalomcsillapítók jól tompították, de az egész térdhajlatom be volt kötözve gézzel. Anya kis szünetet tartott, levegőt vett, majd lassan folytatta. – Taesoo… nos, ő… - kezdte, és megfogta a kezem. – Ő nem tudott kijönni. – Tudtam. Valahogy éreztem, hogy közülünk, fiatalok közül valaki benn maradt. Talán nem is megérzés volt, csak félelem, tartottam tőle, és csak egyszerűen beigazolódott. Meg volt a két áldozat, akik vagy jók voltak, vagy rosszak… Yoshikóban biztos voltam, de Taesoo-t azóta nem tudtam hova tenni. A saját igazságáért harcolt. Bűn lenne ez?

Még mindig hátramaradt néhány ember, akikről nem tudtam semmit. Már nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, de anya megelőzött.

- Jeongki pedig jelenleg a műtőben van.

Összezártam az ajkaim és összehúztam a szemem.

- Két helyen is meglőtték, az egyik golyó elég rossz helyen érte. Amikor pedig berobbant a ház, a fejét eltalálta egy égő gerenda… – Ez annyira furcsa volt. Nem tudom mit hittem, talán azt, hogy kutya baja sincs, mindjárt besétál a kórterembe, fejemhez vág egy-két idegesítő megjegyzést, vagy esetleg, hogy megszökött a kórházból és valakit még üldöz… Igazából bármit ki tudtam nézni belőle, ő maga volt a váratlan események halmaza. De ezt vártam a legkevésbé.

- Tulajdonképpen csoda, hogy túlélte… - mondta anya.

- Én mennyi ideig aludtam?

- Ha beleszámítjuk az utat is, akkor talán hat-hét órát…

Egyetlen, erőtlen bólintással nyugtáztam, és a fehé függönnyel behúzott ablak felé fordítottam a fejem. Odakinn sötét volt már – ha ennyit aludtam, akkor már éjszaka volt.

- Már legalább négy órája műtik, bármikor kijöhetnek. Mivel a koponyája sérült, és a tüdeje egy részét is károsította a golyó, nem tudták megmondani előre, mire lehet számítani…

Anya hangját egyre távolabbról hallottam, a fejem zsongani kezdett, ahogy előtörtek az emlékek, amik odabenn a házban történtek. Mielőtt kirohant velem, szóváltása volt Yoshikóval, amiből nem értettem semmit sem… Összeverekedtek, meglőttek őt is és engem is… Ő mentett ki. Én elvesztettem a tudatomat, miután eltalálták a lábamat, az ájulás szélén lebegtem mindvégig; ha ő nem rángat magával, talán nem is jutok ki a szobából.

- Ne rágódj rajta, minden rendben lesz. – mondta anya. – Nem a te hibád.

De igen… én voltam a felelős… az egészért.

- Shinwook… - jutott hirtelen eszembe a következő, mert a lista még mindig nem ért véget. Már összeszorult a torkom, nem sok hiányzott, hogy beteljen a pohár, és idegrohamot kapjak, vagy megőrüljek. – Túlélte? Phenjanban maradt? – kérdeztem félénken.

Anya bólintott.

- Igen, túlélte. De nem maradt ott, átjött délre, velünk. Az események miatt bezárták a gyárat, és minden déli állampolgárt azonnal visszahívtak az országba, azon az egyetlen úton, ami összeköti az országunkat a kaesongi gyárral. Így velünk haza tudott jönni. Ő most már ide tartozik…

Hát persze. Hiszen a családja már délen van.

- Sikerült megtalálnia a családját? – tettem fel a következő kérdést, de anya nem válaszolt rögtön. Előbb láttam, hogy nehézkesen levegőt vesz, és egy kósza könnycsepp legördül a homlokán.

- Nem rögtön azután akartam ezt elmondani, hogy felébredsz, de talán nem lesz ennél megfelelőbb alkalom… - kezdte, és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. Fogalmam se volt, mire készült, olyan hirtelen mondta ki végül, hogy időm se maradt bármire számítani. – Shinwooknak… mi vagyunk a családja.

Leejtettem a kezem anya karjáról, és nem jött hang a számra. Egy pillanatig szinte leblokkoltam, majd azonnal bevillant a jelenet, mikor Park titkár szobájában jártam…

- De hát Park titkárnál van egy kép, mikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy az ő fia… - motyogtam, de közben remegni kezdtek a tagjaim. Kicsúszott a talpam alól a talaj, amit egy percig biztosnak hittem, mikor anya megjelent. Shinwook nem lehet a mi családunk tagja. Már az is annyira lehetetlen egybeesés, hogy Park titkár fia legyen …

- Nem… nem Park titkár fia. Ő a te bátyád. Az édestestvéred.

   Mérges akartam lenni, toporzékolni, hogy ezt indokolja meg rendesen, mert ez így nagyon nincs jól. De anya folytatta, nem is kellett kérnem rá. Közben láttam, hogy a könnyeivel küszködik, így én is megpróbáltam visszafogottan, csöndben hallgatni őt. – Az egész egy borzasztónagy balszerencse miatt alakult így, mikor átszöktünk a határon. Tűzharcba keveredtünk az alagútban, Shinwookot elszakították tőlem és végül bezárult kettőnk között az alagút ajtaja. Hosszú ideig nem tudtam ezt elmondani senkinek… csak apád tudta és én. Évekig nem hallottunk felőle semmit, rossz kezekbe került, míg egy politikus, a hajdani hadügyminiszter, meg nem mentette és befogadta. Ő volt Kim Min Shik… Ha ő nincs, akkor Shinwook talán sosem érte volna meg a felnőttkort… Az ő segítségével megtaláltuk egymást, és tudhattuk, hogy jó sora van. Park titkár csak azért őrizte azt a képet a vitrinben, mert apád így kérte.

- De Shinwook csak egy kém volt! – kiáltottam, bár csak halkan, mert a hangom szinte teljesen elment, berekedtem, mint valami torokgyulladásos beteg. Nem akartam elhinni. Pedig anya olyan hitelesen mesélte…

- Ő próbálkozott átjutni, a maga módján. Sokkal jobban feltalálta magát, mint ahogy gondoltuk volna… A terve mindvégig az volt, hogy egyszer idejön, csak közben többen is igyekeztek kihasználni őt, megnehezítve a helyzetét…

- De ti, miért nem szóltatok erről egy szót sem? – fakadtam ki. – Az egészről fogalmam se volt, se arról, hogy honnan jöttetek, honnan származom, az egészről az elejétől kezdve tudnom kellett volna róla!!

- Óvni próbáltunk, Yoomi. Túlságosan aggódtam érted, értsd meg…

Átbillentem egy ponton, nem bírtam többet hallgatni. Az adrenalin, vagy a vérnyomásom, tudom is én mi egyszer csak megütötte azt a szintet, hogy önállóan fel tudtam kelni az ágyból. Egyszerűen felpattantam, kitépve az infúziós tűt a kezemből, és kirohantam a szobából. Anya utánam kiáltott, de egyáltalán nem foglalkoztam vele, ahogy azzal sem, hogy egy kicsit vérzett a csuklóm. Csak a folyosó végén a mosdók előtt vettem észre, hogy a vérem végigcsöpögött a padlón apró foltokban, ezért beszaladtam, és egy marék papírral batapasztottam a sebet. Nekidőltem háttal a vécéajtónak, és szembenéztem a beteg tükörképemmel. Nem ismertem magamra, én voltam, és mégis egy idegent láttam magam előtt. Ez túl sok volt. Ennek nem így kellett volna történnie.

***

   Fogalmam se volt, mennyi időt töltöttem a mosdóban. Miután elállt a vérzés, hidegvizet folyattam a karomra, az arcomat megmostam, hogy egy kicsit felfrissüljek, mert még mindig kábának éreztem magam miután elmúlt a hirtelen zaklatottság. Lassan próbáltam emésztgetni a hallottakat, de még mindig minden olyan zavaros volt, és nem akartam elfogadni az igazságot. Nem jött utánam senki sem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy rögtön a keresésemre indulnak. De a mosdóba se nagyon jött be más, kivéve egyszer, egy ápolonő, mikor már jó ideje ott voltam. Letette a jelentéses füzetét a csapra, majd bement a vécéfülkébe. Én csak kíváncsiságból rápillantottam, de egy ismerős név rögtön ki is szúrta a szemem: Choi Jeongki, 302-es kórterem.

Megbabonázva bámultam a névre és hirtelen végig se futott az agyamon, hogy lehet, nem is ő az, hanem valaki más, ugyanezzel a névvel. Csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg már befejeződött az operáció, és nekem látnom kell.

Kimentem a folyosóra, és habár néha picit megszédültem, megkerestem a lépcsőházat, és lementem az eggyel alattunk levő harmadik emeletre.

   Végigsétáltam a folyosón, a 302-es ajtót keresve, de egyik zárt ajtó sem az volt – végül már csak azaz egy maradt, amelyik nyitva állt, és orvosok-nővérek kisebb csoportja állta el az utat, hogy a közelébe férhessek.

Odasétáltam és kíváncsiskodva pislogtam belefé, mikor az egyik orvos végre észrevett engem.

- Maga mit keres itt? – kérdezte barátságtalan hangján.

- Ebben a szobában van Choi Jeongki, igaz? – feleltem kérdéssel, de láttam rajta, hogy nem fog kedvező választ adni.

- Ez a páciens egy hosszadalmas műtéten esett át, jelenleg nyugalomra van szüksége, senki nem zavarhatja. – a hangja ellentmondást nem tűrő volt, és egyik nővér sem mert utána megszólalni, pedig az arcukon láttam, hogy együttéreznek velem. Nem tehettem mást, mint hátráltam, és a folyosó végén leülve megvártam, amíg befejezik a konzultálást, majd elvonulnak. A folyosón nagy forgalom volt, betegek és nővérek is járkáltak ide-oda, senki nem figyelt se rám, se a szobára. A fejem mióta kijöttem a mosdóból megint folyamatosan zúgott, nem tudtam, mikor fogok újra elájulni, ezért már csak azért is be akartam menni a kórterembe, hogy egy csöndesebb helyiségben legyek.

   A gépek halkan, egyenletesen csipogtak, ez valahogy egy kis nyugalmat adott… Külön kórteremben feküdt, gépekre kötve, tucatnyi műanyag csővel körülhálózva. A hófehér huzatú takaróval a mellkasáig be volt takarva, így a vállánál még kilátszott a vaskos, fehér kötés, mellyel a lövés helyét átkötötték. A feje szintúgy gézbe volt csavarva, de az arca teljesen nyugodt volt – aludt még, jó mélyen.

- Minek fekszel itt, te idióta? Ez tökre nem a te stílusod! – tettem csípőre a kezem, és szemrehányóan békésen alvó arcára néztem, de persze akár az üres falnak is beszélhettem volna. Még az altatók hatása alatt volt, tudtam, hogy nem fog hallani semmit, bármit mondok. Pedig szerettem volna sok mindent kimondani, valakire rázúdítani a felhalmozódott stresszt, de mégsem tehettem… nem is ment volna… és annál jobban fájt az egész. Nem tudtam, mit lennék képes elviselni, de tudtam, hogy soha többé nem tudnék tiszta lelkiismerettel élni, ha bármilyen baja esik. – Ha tudnád, mennyire szánalmasan festesz ennyi műanyag vacakkal… - folytattam. Könnyed stílust akartam megütni, de a hangom kicsit megremegett, éreztem, hogy nincs elég erőm hozzá, így hamar feladtam. – Olyan idióta vagy, amiért utánam jöttél és leálltál vitatkozni Yoshikóval, saját magadnak köszönheted az egészet! Ha nem jössz oda és nem hősködsz, akkor egy karcolást nélkül megúsztad volna… minek pazaroltad rám az energiádat, ha?! Hallod?!...  Kelj már föl! – a hangom már a sikítás magasságába szökött, ahogy a kezemmel markoltam és megrángattam a lepedőt a keze mellett. Végül legördült két könnycsepp az arcomon, aminek nem ott lett volna a helye. Erőt vesztetten leültem az ágy melletti támla nélküli kis székre, és a torkomat csípte a sírás, de visszafojtottam. Nem fogok sírni… legalábbis nem itt. Nem vagyok gyenge. – Fel kell ébredned. – mondtam halkan – És meg kell gyógyulnod, jó? Nem lehet semmi… maradandó bajod… különben még megszánnálak és később nem akarnám kitekerni a nyakad… - elfogyott a levegőm, fulladozva kezdtem kapkodni az oxigén után. Le kellett higgadnom. Feleslegesen hergeltem fel magam idáig, hiába kiabálok vagy teszek akármit, azzal nem oldok meg semmit.

   Lassan kiengedtem a levegőt, s vele együtt véletlenül legördült két könnycsepp az arcomon. Majd követte a következő és a következő, szép sorban gördültek le az arcomon. Nem tudtam, miért sírok, de már nem tudtam megálljt parancsolni nekik. A csuklójára tettem a kezem ott, ahol nem akadtam bele a csövekbe – egy kicsit megnyugtatott az érintése, így csak szépen lassan folytak le a könnyek az arcomon, nem fakadtam hisztérikus sírásba. Szépen lassan minden előtört, nem gondoltam bele, miért sírok, de tudtam, hogy valahogy egyszerre mindenért, ami történt velem… és a többiekkel, vele… Nem értettem, miért épp ebben a szobában kötöttem ki, csak egy pillanatra látni akartam, de végül nem bírtam elszakadni, hogy ne nézzek rá. „Akármennyire játszottad az agyad, végül mégis végigcsináltad...” Hálás voltam neki. Nem tudtam, mit érzek vele kapcsolatban, mert voltak pillanatok, mikor megbíztam benne, mikor utáltam, és volt olyan is, hogy összezavart… de abban a pillanatban, a kórteremben csak hálás voltam. Amiért segített, amiért megmentett minket, amiért túlélte.  Most már csak lesz valahogy…

   Azt hittem, ha anyáékat megmentem, vége lesz az egésznek. Pedig koránt sem fejeződött be minden. Magunkra zúdíthatunk egy egész lavinát. Politikai vitát, pereket, hiszen törvények tucatjait szegtük meg, miközben alaposan felhántorgattuk északi és déli részen is a politikai szálakat… Talán hamarosan ismét háborúban áll az ország, amiért titkos hadi adatokat adtunk kézről kézre, vagy mert Taesoo őrült módon felrobbantotta a gyárépületet.

   Taesoo… téged soha nem foglak megérteni. A barátomnak tartottalak… az egyedüli olyan barátnak, akivel egyszerű, hétköznapi módon szórakozhattam. Tényleg szerettél, vagy csak kihasználtál? Volt egyáltalán egyetlen igaz pillanata azoknak az időknek, amiket együtt töltöttünk? Talán volt olyan, mikor őszinte volt hozzám. De utólag mégis kételkedtem mindenben. Megráztam a fejem, hátha letisztulnak kicsit a gondolatok, de csak megszédültem tőle. Mit keresek én itt, minek jöttem ide, mikor a saját szobámban kéne sírnom? De nem volt már erőm felállni és elmenni. Bambán néztem a fiú békés arcát, miközben éreztem, hogy egyre jobban fáj minden tagom, és szédülök. Az a hülye infúzió… mostanra már kiment minden fájdalomcsillapító és nyugtató, néhány pillanaton belül nagyon rosszul éreztem magam. Csak a szoba túlsó felében levő fotelig kéne elmásznom, hogy lerogyjak rá és elaludjak, aztán valamikor csak észrevesznek…

Hallottam, hogy nyitódik az ajtó a hátam mögött, és belép rajta valaki, majd azt mondja:

- Itt van, megtaláltam. A háromszázkettesben…

Shinwook hangja volt – akit most a legkevésbé szerettem volna hallani. Mit keresel te itt? Hallottam, hogy Shinwook bejön és mögém lép, majd egyszer csak felkapott.

- Áúú! – kiáltottam fel a lábamba nyilalló fájdalomtól.

- Bocs..

Nem szóltam vissza, csak az elégedetlenségemet kifejezve felszisszentem.

- Hagyjuk őt, hagy pihenjen. És rád is rád fér. – mondta nekem.

- Tegyél le. – morogtam. Tiltakozni akartam, de a fájdalom és a gyengeség teljesen átvette az izmaim felett az irányítást.

- Visszaviszlek.

Akartam valamit válaszolni, de nem tudtam. Pedig lett volna mit mondanom Shinwooknak… egy csomó mindent a fejéhez akartam vágni. Hogy miért titkolózott eddig, miért hagyta, hogy hazugságban éljek? Nem csak vele, de a saját szüleimmel is legszívesebben ordítottam volna.. de egyszerűen annyira hasogatott a lábam és  eltompult a fejem, a fájdalomtól hogy nem voltam képes semmit sem kimondani. A könnyeim még mindig nem apadtak el teljesen, így végül a karomba fúrtam az arcomat, amivel a fiú vállába kapaszkodtam, hogy le ne essek.

Még éreztem, ahogy bezárul mögöttünk a liftajtó, és elindulunk, de valahol a két emelet között ismét elnyomott az álom.

* * * * * * * * * * * * * * * 

(Folyt. köv.: ---> 19. fejezet )