19. fejezet /Vége/

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * 

   A 2016. február 10-én bezárt kaesongi ipari park működését végül határozatlan ideig felfüggesztették, és a két ország között kiújult politikai és hadügyi ellentéteket csak hosszú viták, egyezkedések során sikerült enyhíteni. A közmédia még a mai napig titkolózik a gyár bezárásának tényleges okán, az emberek úgy tudják, hogy a januári hidrogénbomba kísérletek generáltak ekkora feszültséget – elég nagy hír volt ez ahhoz, hogy mellette kényelmesen ellapítsák a valódi okokat: egy nemzetközi bűnöző szervezet lebuktatását, melynek elnöke a néhai észak-koreai vezető rokona volt, valamint a dél-koreai elnöknő számkivetett fiának halálát. A média hetekig csámcsogott a mondva csinált indokokon és bizonyítékokon.

   Egy hónappal később, az elnöknő arról nyilatkozott a televízióban, hogy a konfliktusok forrását sikerült tisztázni a felek között, de a további együttműködésről még tárgyalni fognak. Az elnöknő szokásos királykék kosztümjében mosolygott a kamerákba az interjú végén, arcán egyetlen ránc vagy karika sem tanúsította, hogy személyes traumát élt volna át. Talán nem is tud róla… kizártnak tartottam.

- Az egész nőt úgy megvezetik, hogy szégyen nézni. – lépett apa be a nappaliba. A kanapén elnyúlva néztem a híradót, mert jelenleg nem volt jobb dolgom. – Ne nézd ezt a hülyeséget…

- Nem azért nézem, csak az időjárásra vagyok kíváncsi. – feleltem. – Állítólag havat mondanak mára, pedig már március van…

- Igen, erről én is hallottam. – felelte anya. – Hófúvást, viharos szelet.

- Az idén szokatlanul hideg a március. – dünnyögte apa. Ő is letelepedett a kanapéra, és belebambult a tévébe, ahol végre eltűnt az elöknő púderes arca a képernyőről, és a reklámok vették át a szerepet.

- Na jó, még vagy fél óra… - morogtam, és átmentem a konyhába, ahol anya tevékenykedett. Az ebédet főzte, már vagy három órája készülődött. Ínycsiklandó illatok szálltak fel, nem tudtam megállni, hogy odasomfordáljak és belekóstoljak.

- El a kezekkel, vagy akkor segíts! – pirított rám anya, ahogy belecsippentettem a póréhagymás kimcsibe, ami egy nagy dobozban állt ott az asztalon.

- Ajj, egy szóval nem mondtad, hogy segítenem kéne! – feleseltem vissza neki.

- Elég nagylány vagy már, hogy magadtól is észre vedd. – szólt bele apa a háttérből, mire anyával ketten összenéztünk, és váltottunk egy jelentőségteljes pillantást azzal kapcsolatban, mennyi köze van neki a konyhában történő dolgokhoz.

Odamentem a tűzhelyhez, ahol leves bugyogott. Anya előttem beleszórta az összeaprított sárgarépát, majd odébb állt, hogy a másik ételhez készítse elő a hozzávalókat. Én diszkréten, hogy lehetőleg ne tűnjön fel nekik, de csillapítsam a kis lelkiismeret furdalásomat, megkavargattam a levest. Jó illatok és friss csirkehús keveredett fel, amit viszont nem tudtam megállni, hogy ki nem csippentsek egy húscafatot egy pár evőpálcikával.

- Hé, tényleg ne edd meg, mert nem jut a vendégeknek!

- Vendégek? – dermedtem meg.

- Aha. – bólintott anya. – Shinwook… azazhogy Hyunwoo nem mondta? – Hyunwoo volt az újonnan felvett neve, miután megkapta a dél-koreai állampolgárságot. Mint anyáéktól megtudtam, valójában ők így nevezték el, mikor megszületett, csak később megsemmisítették azokat a dokumentumokat.

- Miért mondta volna, nem szoktunk beszélgetni… - vágtam vissza, nyerve anyától egy szúrós pillantást.

   Nem azért nem beszéltünk, mert utáltuk volna egymást – ilyenről szó sem volt. Shinwookot próbáltam megemészteni, de elég nehezen ment. Eleinte nem nagyon néztünk egymásra, és nem is szólaltunk meg, kerülgettük egymást, amennyire lehetséges volt. Hiába, hogy ő tudott rólam mindvégig, valamiért ő is ugyanolyan gátlásos lett, mint én – vagy csak én zártam őt ki teljesen, ki tudja – furcsának és újnak éreztem a helyzetet. Tudtam, hogy egy nap majd elfogadom, de ez a nap még távol volt, egyelőre nem tudtam rá a bátyámként tekinteni, hanem inkább csak, mint egy hirtelen előkerült, nagyon távoli rokonként.

Gőzöm se volt, miféle vendégeket akart meghívni, de már előre ellenszenvet éreztem irántuk – miért él itt úgy, mintha egész életében itt élt volna? Tudtam, hogy nem fair amit gondolok, de az ő helyébe én egy jó ideig fülem-farkam behúztam volna, nemhogy még vendégeket hívjak a házba…

- Szóval ezért ez a sok kaja… - morogtam az orrom alatt, kifordultam a konyhából, majd szépen felslisszoltam a szobámba. Hát legyenek boldogok a kajánkkal…

- Mindjárt itt lesznek, ne menj messzire! – kiáltott utánam anya, mikor becsuktam a szobám ajtaját. Lekuporodtam az ágyam szélére és felhúztam a lábaimat, majd találomra kézbe vettem egy könyvet – dacosan befordultam, és nem akartam érintkezni velük.

   Percekkel később hallottam, hogy egy autó megáll a házunk előtt. Nem, nem nézek ki az ablakon… felőlem aztán akárki jöhet, nem érdekel. Borzasztóan erős volt a késztetés, de ellen álltam neki. A könyv olvasásába mélyedtem, és nem reagáltam se anyára, se arra, amikor később kopogtattak az ajtómon.

- Yoomi, én vagyok az, Yeji. – hallottam egy kis idő után az ajtó mögül a hangot. Felpillantottam a könyvből. Tényleg ő volt az, de mégis… ő mit keres itt? – Engedj be. – mondta.

Felálltam, és odasétáltam a csukott ajtóhoz, de csak mert őt tényleg nem szerettem volna megbántani, akárhogy is került hozzánk. Végül rávettem magam, hogy kinyissam az ajtómat, és mint egy kisgyerek, a résre nyitott ajtónál állva ránéztem.

- Te vagy itt? – kérdeztem tőle.

Ő bólintott.

- Te jöttél… Shinwookkal? – tettem fel a következő kérdést, már bátortalanabbul, mire ő szintén bólintott.

Már épp nyitottam a számat, hogy egy következőt kérdezzek, de végül ő megelőzött.

- Igazából…

- Ne! – tartottam fel a mutatóujjam. Megijedtem. Nem tudtam hogy akartam-e hallani a magyarázatot, mert valami hirtelen bevillant az agyamba, és egy pillanat alatt gyökeret vert benne. – Inkább nem akarok tudni róla. – mondtam gyorsan.

- Miről? – képedt el. – Ne értsd félre!!

Összeráncoltam a szemöldököm. – Biztos?

- Persze. Nehogy azt hidd, hogy járunk, vagy ilyesmi!

Feltört belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, mire Yeji is elnevette magát.

- Komolyan erre számítottál?

- Nem is tudom, csak… miért hozna el téged hétvégén hozzánk egy ebédre?

- Igazából nem egyedül jöttem. – vallotta be. – A többiek is itt vannak.

- A többiek? – ismételtem meg. Az egész bagázsra gondolt? Na jó, ez nem kicsit lepett meg. Régóta nem tudtam senkiről semmit, nem kerestem a társaságukat, pedig tulajdonképpen már érdekelt, hogy mi lehet velük. Azóta nem láttam őket, hogy a történtek után egy héttel én kijöttem a kórházból. – Mindenki… itt van?

- Aha! Még Jeongkit is elhoztuk, pedig tudod milyen nehéz volt rávenni…

Mi a franc.

- És amúgy… – folytatta, majd legyintett egyet. – Mindegy, majd elmondom később. Gyere le kajálni, na, én már éhen halok!

Vonakodva bár, de beadtam a derekam. Yeji háta mögött bekullogtam a konyhába, mint egy hálóba csalt hal, leültem az asztal széléhez, hogy lehetőleg ne legyek nagyon a középpontban.

   A hangulat egy kissé furcsa volt eleinte, és erőt kellett venni magamon, hogy nyugton a fenekemen maradjak – nem voltunk ehhez szokva, hogy így mindenki együtt összegyűljön – de fokozatosan oldódott a hangulat, ahogy a hasunk egyre jobban megtelítődött.

   Elcsevegtünk arról is, hogyan alakult a SYS helyzete a mi kis akciónk elindítása után… Taesoo feljelentette Han igazgatót, mielőtt elénk sietett az alagúthoz; így az egész házat feltúrták, a rendőrség átvette a dokumentumokat, Han igazgatónak nagy adag sikkasztása és tartozása volt. A dolgozókat elbocsátották, Yoojung, Jeongki és a többiek profilja, ami mind benn volt a rendszerben, szintén a rendőrség kezére került, de apám és Minhyuk apjának kapcsolatai révén kimentették őket. Azóta Yoojung már talált új munkát biztonsági őrként, Minhyuk még azt mondta, fogalma sincs, mit akar tenni, Yeji viszont a következő félévben végre el akar kezdeni egy rendes egyetemet.

- Csak nagyon kijöttem már a tanulásból, rengeteget kell majd készülnöm. – panaszkodott.

- Yoomi is készülni fog az érettségire és a felvételijére, majd tanulhattok együtt. – mondta anya, mint az én szóvivőm. Ezen teljesen meglepődtem, mert eddig még nem is nagyon volt szó arról, mi lesz az iskolával.

- Akkor nem kell visszamennem? – kérdeztem.

- Szerinted ezek után ott mernénk hagyni téged? – nézett rám megrökönyödve apa. – Még mindig akadhatnak olyanok, akik veszélyt jelentenek ránk… Még egyszer nem követhetjük el ezt a hibát.

- Tulajdonképpen az egyik legjobban védett iskolába jártál, Yoshiko mégis bejutott…

- De Hatsumi az évtized egyik legjobb alakváltója volt. – kapott a témán Yoojung. – Nem is tudom mi az eredeti neve, mi ezt ismertük. Több szervezetnek is dolgozott, és egyszerre kereste három ország rendőrsége. Egyedül dolgozott, profi volt, kész csoda, hogy most itt ennyit hibázott.

- Az eredeti neve Sato Hanae volt. – szólt közbe Jeongki szárazon. – A génjeiben volt, hogy bérgyilkossá és kémmé váljon. – mondta, de nem folytatta tovább, egyszerűen felállt és kiment a helyiségből. Furcsán néztem utána, mert egy csöppet sem értettem, miért nem folytatja, ha már egyszer elkezdte.

Eltűnt az előszobában, majd kattant a bejárati ajtó – innen már tudtam, hogy egy ideig nem is fog visszajönni.

- Ezt igazán kifejthetné… - morogtam.

Ránéztem Yoojungra, hátha tud valamit, és ahogy pillantásunk találkozott, vette is az üzenetet.

- Yoshiko szülei bérgyilkosok voltak. Jeongki a gyerekkorának egy részét Japánban töltötte, ott lakott a szüleivel. Szomszédosak voltak Yoshiko családjával, a két gyerek jól kijött egymással, még ha Yoshiko idősebb is volt. De egy nap a japán házaspár megölte Jeongki szüleit, mert valamit megtudtak, amit nem lett volna szabad… Megbízást kaptak, hogy tüntessék el az egész családot. Jeongki valahogy mégis kikerült élve, nem is tudom, hogy csinálta…

Mintha felgyújtottak volna egy lámpát a fejemben, úgy jött a megvilágosodás pillanata.

- Tehát bosszút akart állni rajta? – kérdeztem. – Ezért kereste őt?

Yoojung bólintott.

- Tulajdonképpen érthető… - szólalt meg Shinwook.

Fészkelődni kezdtem a székemen, és éreztem, hogy ki kell mennem. Diszkréten felálltam a székről és kioldalogtam a teremből, miközben Shinwook beszélni kezdett valami másról, ami már nem érdekelt. Azonban amint kiértem az előszobába, mielőtt a fürdő felé vettem volna az irányt, megtorpantam és meggondoltam magam… és kimentem a bejárati ajtón.

    Odakinn a ház sarkánál állt, és meglepetésemre egy szál cigit szívott el. Láttam messziről, hogy a szeme sarkából engem néz, de végig titkolni akarta – mialatt közeledtem felé, tüntetően a másik irányba nézett, és csak akkor szólalt meg, mikor már odaértem mellé.

- Szóval csak bosszúból kerested? – kérdeztem, mikor megálltam mellette. Nem néztem rá, és ő sem nézett rám, valahova a távolba meredt, üres tekintettel.

- Mit számít most már az? Vége van…

- Tudom, hogy neked számított. – feleltem. - Miért nem tetted meg?

- Szerinted meg kellett volna tennem? – förmedt rám. – Gondolkozz már! Lett volna annak értelme?

Persze, hogy józan emberi ésszel nem volt. ha lelövi őt, az ő pisztolya is azonnal elsül, és akkor nem lennék már itt.

- De ha erre tetted fel az egész életed…

- Te megtetted volna a helyemben? – fordult felém. Ingerült volt a hangja. – Neked mit számít egy áldozat, a saját csapatunkból… hmm? – nézett rám vallatón. Elszállt a kezdeti bátorságom, és nem tudtam már mit felelni, mert tudtam, hogy igaza van. Naná, hogy én se tettem volna meg. Senkivel szemben.

- Nem tudom, én csak… - hebegtem, keresve valami fonalat, amibe újra belekapaszkodhatok.

- Ennyire nem látsz bennem semmi emberséget?

- Mi? Dehogynem! Egy percig se hittem azt, hogy nincs benned! – kiáltottam vissza.

- Tudod mit, ez megnyugtató. – vágta rá.

- Csak valahogy… te egyszerűen annyira máshogy viselkedsz, mint Yoojung, vagy Minhyuk! Falat építesz magad köré, eljátszod az érzéketlent, a sebezhetetlent, hogy mindenki tökéletesnek lásson…

- Akkor miért nem inkább Minhyukkal vagy Yoojunggal társalogsz most?

- Mert te voltál ott az elejétől kezdve, hiába mondanék nekik bármit, ha egyszerűen neked kell elmondanom! – mondtam hirtelen, mert végre rájöttem, mit kell mondanom neki… amivel tartoztam már egy ideje.

Rám nézett, furcsán, mint aki nem érti, miről van szó. Egy pillanatig én is tétováztam, amikor láttam azt a furcsa arckifejezését. De végül erőt vettem magamon, egyszer élünk alapon, akármi is lesz, legalább az én lelkem megkönnyebbül. Erre még szükségem volt, hogy el tudjam engedni a történteket, és ne érezzem magam az adósának.

- Csak meg akartam köszönni… amiért segítettél. És amiért nem hagytál ott… akkor este a hídon, amikor kezdtem az egészet feladni. – fejeztem be halkan.

Felém fordult, láttam azt a tömény döbbenetet az arcán, hogy nem erre számított, de más érzelmet nem tudtam kivenni, és ez zavart. Szerettem volna tudni, mire számíthatok. Hogy emberi módon reagál-e majd, vagy a saját stílusában valami olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Végül közelebb lépett hozzám, és két oldalt megfogta a vállamat. Egy pillanatig azt hittem, megint meg fog ölelni, mint a hídon. Nem tudom miért, de valahogy jól esett volna… öhm, túl hideg volt kinn. Szerettem volna egy kicsit, hogy megint olyan legyen, mint amikor együtt ittunk, akkor valahogy olyan… hétköznapi volt minden. Még úgy is, hogy tulajdonképpen semmi sem volt hétköznapi azon az estén.

De nem tett semmit, csak az arcomat fürkészte egy ideig.

- Most… erre mit kéne mondanom? – szólalt meg végül.

- Ami neked jól esik, mit tudom én! – csaptam fel a vizet. Feladtam, kész. Ha valaki még egy köszönést sem tud alapvető társadalmi normáknak megfelelően fogadni, azt tényleg legjobb otthagyni, mert csak az én fejem fáj tőle…

Nagy lendülettel megfordultam, és elvonultam a ház hátsó bejárata felé – csak hogy kiszellőzzön a fejem, mire visszaérek a házba.

***

   Anya behúzta a függönyöket a nappaliban, majd felém fordult.

- Már késő elindulniuk, a szél egyre nagyobb. – mondta. Odakinn sötéten gomolygott az ég, s kavarogva szállingózott alá a hó. Az előrejelzés beigazolódott, a hőmérséklet a sötétedéssel nagyon zuhant, lefagytak az utak, a szél egyre erősödött, miközben egyre sűrűbben esett a hó.

- Nem normális ez az időjárás… nagyobb pelyhekben esik, mint télen. – morogtam, mikor kilestem a függöny résén.

- Mikor kicsi voltam, március elején sokszor volt még hó. – mondta anya halkan, mire kicsit ökölbe szorítottam az öklömet, de nem szóltam semmit. Egy halvány mosolyt küldtem felé, aztán kimentem a nappaliból. Végre anya szabadon emlegette fel a gyerekkorát. A legutóbb, mikor Miyoung néniék itt voltak, egészen hajnalig csak nosztalgiáztak… Én nem nagyon szerettem hallgatni ezeket a történeteket, pedig érdekesek voltak, tényleg… de valahogy mégis kissé idegenkedtem tőlük.

   Felmentem az emeletre, hogy az ágyneműtartómból kiszedjem a tartalék pokrócokat, ha tényleg itt alszik mindenki… Ennek is pont most kellett kitörnie, a hóviharnak, mikor mindenki nálunk volt.

- Yoomi. – hallottam meg Shinwook hangját a lépcső mellett nyíló szobából. Ez volt az ő szobája. Eredetileg vendégszobának volt fenn tartva, gyakorlatilag anyáék tároltak benne mindenféle limlomot, amit nem használtunk. Majd Shinwooknak szépen kipofozták az egészet. – Segítesz ezt átvinni?

Egy alvómatraccal állt a szobában, már majdnem a szobaajtóig ért.

- Persze. – mondtam, és mögé sétáltam, hogy a matrac hátsó részét fogjam meg. – Hova visszük?

- A te szobádba.

- Igen? Ezek szerint Yeji nálam alszik?

- Akit akarsz… - morogta enyhe huncutsággal a hangjában, amit nem vettem olyan poénosra, mint ő szerette volna. Talán ő is látta rajtam, mert rögtön javította magát. – Csak vicceltem. Naná, hogy Yeji, ki más?

Azért megkönnyebbültem, hogy nem ő lesz az.

- A többiek hol alszanak?

- Hát, fogalmam sincs… lehet, hogy lenn a pincében, ha kidőlnek a rizsbortól.

- Hogy mi? Odalenn vannak? – kérdeztem. Már egy ideje nem láttam senkit, mert anya befogott mosogatni.

- Aha. Apa fellelkesült, és most körbemutatja a pincét… - magyarázta, jelentőségteljesen hangsúlyozva a „körbemutatja” szót. Tudtam, hogy ez mit jelent. És nem voltam benne biztos, hogy örülök neki.

- Hű…

- Mond… - kezdte óvatosan. – Mindig így viselkedtek? Úgy értem, hogy mintha totál bezsongtak volna attól, hogy a srácok meg Yeji eljöttek.

- Elég sok minden megváltozott az utóbbi időben… – feleltem diplomatikusan.

- Tudom. - bólintott. - És elhiszem, hogy nehéz ez neked. – mondta. – És nem is várok el tőled semmit, mert tudom, hogy én is hasonlóan érezném magam  a helyedben…

- Csak még egy kis időre van szükségem. – néztem a szemébe.Láttam rajta, hogy meg fog érteni. – Furcsa ez az egész… főleg, hogy még nem tudjuk mi lesz a jövő. De mégis, ha anyára ránézek, azt hiszem, a dolgok jó irányba változnak. – mosolyodtam el, és Shinwook bólintott. – Öhm, lemegyek, megnézem mi a helyzet. – mondtam egy pillanattal később, és Shinwook előtt kisétáltam a szobámból.

   Igen, volt egy régi pincénk. Mivel a házunk viktoriánus stílust idézve épült, az elrendezése is inkább hasonlított a nyugati házakra, így pincéje is volt, ahol apa rizsborokat, maggeollit és vörösbort tárolt. Ünnepekkor ment csak le és hozott fel valamit a gyűjteményből, de most fogalmam sincs mi ütött belé, amiért szükségesnek érezte megmutatni a rejtekhelyet. Már a lejáratból felhallatszódott az élénk beszélgetés, apa beszélt főleg, megeredt már a nyelve valószínűleg az első pohár után, mert nem nagyon szokott inni. Anyát hallottam, hogy a konyhában rendezget, és őszintén szólva hezitáltam egy ideig, a lépcső tetején ácsorogva, hogy szeretném-e apa történeteit hallgatni, vagy inkább segítsek anyának összepakolni, ami maradt. Végül úgy döntöttem, megkérdezem, kell-e a segítségem (mert igen, mikor vendégek vannak, akkor mintagyerekként is tudtam viselkedni) elvégre úgyis gyorsan végeznék vele. Pont megfordultam, de kis híján beleütköztem Shinwook vállába, és ha nem kap el, akkor elvesztettem volna az egyensúlyomat az ijedtségtől.

- Mire vársz, gyere le. – ahogy elkapott, ugyanazzal a mozdulattal megfordított, és elindított lefele a lépcsőn. Tudtam, hogy nincs visszaút, és végül nem is akartam ellenkezni a sors akaratával.

***

  

   Kómás fejjel ébredtem fel valamikor az éjszaka közepén, a nappali kanapéján, egy vékony pokróccal betakarva. Rémlett minden: nem ittam túl sokat, csak éppen annyit, hogy enyhén szédelgős állapotba kerüljek. Odalenn elbeszélgettünk egy ideig, aztán mikor anya megjelent, kitalálta, hogy társasozhatnánk, vagy valami, úgyhogy a társaság ketté vált: az egyik csoport nekiült a pincében levő asztalt körülölelve társasozni, aki pedig nem akart – Yeji, Yoojung, Jeongki és én – pedig felmentünk a nappaliba filmet nézni. Valami vicces akciófilmet néztünk, amin igazából jókat lehetett volna röhögni, ha nem álmosodok be a bortól a közepe táján… onnantól filmszakadás.

Mindenki eltűnt a helyiségből, csak én feküdtem ott egyedül a kanapén. A többiek biztos végignézték és a helyükön aludtak el.

Feltápászkodtam a magába szippantó, kényelmes kanapéról, mert hívott a természet. Ránéztem az ajtó fölött lógó faliórára, ami már hajnali hármat mutatott – nem tudom hánykor kezdtünk neki a filmnézésnek, de biztosan aludtam pár órát.

Kiértem a kis folyosóra, de amint a fürdőszoba irányába néztem, megláttam egy alakot, hátával a fürdőszoba ajtót támaszkodva. Megborzongtam egy pillanatra sötét sziluettjétől, de nem torpantam meg. Meredten nézett egy irányba, nagyon a gondolataiba merülhetett, és végül én zökkentettem ki, ahogy lábam alatt megreccsent a padló.

- Jeongki? – szólítottam meg, mikor a zajra rám nézett. – Te miért állsz itt így… az éjszaka közepén?

- Gondolkozom. – felelte, majd tekintete visszavándorolt az eredeti irányba.

- Aha. - bólintottam, és felnéztem a szemközti falra, hogy mit néz azon. Volt rajta egy kép, de csak egy egyszerű szárazvirágcsokrot ábrázolt, nem volt rajta semmi érdekes.

Egy ideig az arcát bámultam, megpróbáltam kideríteni, hogy teljesen magánál van-e, vagy alvajár, vagy esetleg azóta berúgott, hogy én bealudtam… de ránézésre volt semmi ilyesmiről nem volt szó.

- Szóval… - kezdtem óvatosan. - El is mondod esetleg, min gondolkozol, vagy inkább beengedsz vécére.

- Csak ezen az egészen… - kezdte még mindig merengve, a falat nézve. – hogy mi lesz mostantól.

- Hát, gondolom az élet majd visszatalál a normális kerékvágásba… - mondtam nagy bölcsen. – Sajnálom, hogy elvesztetted a munkahelyedet…

- Milyen munkahely… - nevetett fel szarkasztikusan. – Már rég ki akartam lépni onnan. Tudod, tulajdonképpen hálásnak kéne lennem az apádnak és az idióta Taesoonak. – hallottam a hangjából, mennyire bosszantja őt ez, de nem szóltam, hagytam, hagy folytassa. - Megkönnyítették a helyzetem, de… - nevetett bele . – de Taesoo még így is a legundorítóbb alak, akivel valaha találkoztam.

Bólintottam. – Furcsa volt… Sose fogom őt megérteni…

- Tényleg? – nevetett fel szkeptikusan. – Pedig csak két dologra gondolt, a hatalomra, és rád. Ennyire egyszerű.

Megdöbbenve néztem rá. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán tényleg alva jár, vagy beszívott, vagy akármi… ha a hangja nem lett volna olyan, mint máskor, akkor minden bizonnyal azt hittem volna.

- Azt mondod, rám? Taesoo meg én egyáltalán nem voltunk olyan kapcsolatban.

- Akkor te biztosan nem vetted észre…

- Mit?

- Hogy hogy néz rád. – mondta halkan, de feszülten. – Ki kellett volna nyírnom…

- Hmm? – Felvontam a szemöldököm.

- Ne akard, hogy kifejtsem, jó? Nem tudom, miért gondoltam így…

Lépések fojtották belé a szót az emeletről, és mellette apa álmos morgása hallatszódott ki a fenti hálóból. Megnyikordult a két felső lépcsőfok, és hallottam, hogy valaki elindult lefele.

- Anya lesz… - suttogtam alig hallhatóan, de Jeongki a számra tapasztotta az egyik kezét, a másikal meg kinyitotta a fürdőajtót és berántott magával, majd becsukta mögöttünk.

- Most meg mi van? – kérdeztem, és felkapcsoltam a villanyt.

- Ne! – nyúlt a kapcsolóhoz, és azonnal lekapcsolta.

- Dehogynem, ha valaki vécén van, nem sötétben végzi a dolgát… ha már ez az alibi. - morogtam, és megint felkapcsoltam. – Folytathatod…

Felröhögött. – Megőrültél? Világosban nem látom tisztán a gondolataimat…

- Az előbb még sötétben is azt mondtad, nem érted őket…

Ellent mondást nem tűrően nézett rám, kezével félresöpörte az ujjaimat a kapcsolóról, majd ő tenyerelt rá, és lekapcsolta. Otthagyta a kezét, hogy ne merjem visszakapcsolni, én pedig elléptem egy lépést, hogy kicsit távolabb legyek tőle. Nyeltem egyet, valamiért nagyon frusztrált az egész szituáció.

- Igen, nem látom őket tisztán egy ideje… Mert valami megváltozott… - kereste a szavakat, láttam rajta, hogy tényleg koncentrál. – Amiről nem tudom, jó vagy sem, de egyre jobban idegesít. És a végére kell járnom. – mondta, és gondterhelt arcát nézve kezdtem elhinni, hogy valami tényleg aggasztja. – Ezen gondolkoztam…

- Hmm, ez jó. Fontos, hogy a jövőről gondolkodjunk. – feleltem optimistán, mintha érteném, miről van szó. – Ha a munka miatt aggódsz, talán apa segíthet, hogy valami rendes melót találj…

- Hmm… - nézett a szemembe. – Azt hiszem, az apád nem akar majd nekem segíteni…

- Miért ne tenné?

- Mert éppen azon gondolkoztam… - mondta féloldalas mosollyal. – Hogy a lánya feltétlenül belém fog zúgni. – suttogta, és egészen közel húzódott hozzám, hogy az orrunk szinte összeért.

- Te beteg vagy… - suttogtam levegőhöz kapkodva, mert azonnal megugrott a pulzusszámom.

- Lehet… - lehelte az ajkaimra, melyek finoman bizseregni kezdtek a meleg levegőtől. Miért csinálja ezt? Tényleg megőrült, vagy beszívott… nem bírtam kiigazodni rajta. – De próbálj csak ellenállni… - azzal finoman hozzáérintette ajkait az enyéimhez, én pedig azon nyomban folyékony halmazállapotúvá olvadtam. Megroggyantak a lábaim, ahogy lassan csókolni kezdett, mire elkapta a derekamat, hogy el ne essek, és hátamat finoman a falnak nyomva magához húzott. Hosszúra nyúlt a csók, és a fejemben mintha csillagszórók ezrei szikráztak volna szanaszét… hogy mit csináltam, hol voltam… minden más megszűnt létezni.

A kopogás riasztott fel az álomhoz túl valóságos, mámoros állapotomból. Elvesztettem az időérzékem, de az előbb még végtelennek tűnő pillanat most úgy szertefoszlott, mintha soha sem létezett volna.

Anya lesz… biztosan.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat, hogy reagáljak a kopogásra, és picit eltoltam magamtól a fiút.. – Foglalt.

- Te vagy benn, Yoomi? – kérdezte. Tényleg anya volt az.

- Ki más… - morogtam. – Aha. – ezt már fennhangon mondtam, hogy ő is hallhassa. Küzdöttem, hogy ne remegjen a hangom, és hogy visszanyerjem az erőt a lábaimba.

Jeongki néhány centiméterre távolodott csak el tőlem, kezét eközben végig a derekamon tartva, ami úgy égetett, mint valami kemence.

- Látod, mondtam, hogy nem tudsz… - húzta féloldalas mosolyra a száját.

Öklömmel finoman belevágtam a mellkasába, mert sajnos igaza volt. Nem tudtam mi volt ez, ami ellen nem tudtam mit tenni, és már másodszorra is úgy működött, mint először. Megijesztett, ugyanakkor abban a pillanatban nem akartam másra gondolni, csak hogy kell még belőle.

- Vagy csak nem akarok… - feleltem, majd megmarkolva az ingét magamhoz húztam, hogy beszívjam a fiú illatát, és ezúttal én kezdeményeztem a csókot.

***

    Reggel nyolckor a telefonom ébresztett, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőjét. Nyűgösen, édes álomból ébredve kapcsoltam ki és dobtam félre a készüléket, és visszasimultam a párnába, hogy tovább folytatódjon… Amikor egyszer csak bevillant, hogy ez talán túl valóságos volt egy álomhoz képest… Néha olyan intenzíven emlékszem egy-egy álmomra, hogy nem tudom pontosan, megtörtént-e valójában. De ezzel kapcsolatban, nos… egyáltalán nem tudtam eldönteni, minden pillanatban mást gondoltam.

   Azon a kanapén aludtam, ahol filmnézés közben bealudtam. A szemközti kanapén egy gombócba gyűrt pokróc hevert, de senki nem volt a helyiségben rajtam kívül. Kócosan, még ki nem nyílt szemmel tápászkodtam fel, hogy elinduljak a szobámba, és tovább folytassam a szunyát, mert valószínűleg anya úgyis hamarosan felébred és mozgolódni kezd idelenn. Ha rövid időre meg is zavarnak egy álmot, később még visszatérhet… a takarót magam köré csavarva csoszogtam fel a lépcsőn, miközben újra meg újra lejátszódott előttem az álombeli jelenet, amit így magamnak be mertem vallani, mennyire élveztem… pedig a piszkos fantáziámat a pokolra kellett volna küldeni, már jó régen. Odaértem az ajtóhoz, és egy mozdulattal benyitottam – majd mozdulatlanná válva bámultam arra a két alakra, akik ruhástól aludtak egymás mellett, mint a tej, egymásba karolva.

Yeji és Yoojung. Mi a fene…

S ezzel egyidőben valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, mire összerezzentem.

- Hagyd inkább, hagy aludjanak még. – mondta az álmosságtól rekedt, mély hangján Jeongki, és mellém lépve becsukta helyettem az ajtót.

„Ne gondolj rá, ne gondolj rá…” – győzködtem magam, de minduntalan is eszembe jutott az álom, mindig egy másik részlete játszódott le.

- De ők… így… - kezdtem, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak.

Összevonta a szemöldökét.

- Nem tudtál róla?

- Miről? – értetlenkedtem.

- Hmm… gondolom, ezt nem tőlem kéne hallanod. Csak annyit mondok, hogy friss még a dolog… Összeszűkült szemmel néztem a szemébe, de ez a hír legalább eléggé kibillentett ahhoz, hogy felébredjek teljesen.

- Csak nem… együtt vannak? Vagy tegnap este történt valami? – gondolkoztam, mire ő halkan felnevetett.

- Hmm… talán.

- Most melyik?

- Talán mindkettő… talán nem.

- Mi történt tegnap? Bealudtam a film alatt, nem tudok semmiről. – mondtam gyorsan. – Te láttad őket?

- Gondolod, hogy őket kerestem este? – persze, tudtam, hogy nem ezzel töltötte az idejét. - Hogy aludtál? – nézett rám szórakozottan, hogy meg szerettem volna ütni.

- Mélyen. – feleltem a földet bambulva. Kerültem a tekintetét, mert akkor rögtön elpirultam volna, de ő megfogta az államat, és felemelte.

- Végig... átaludtad az egész éjszakát?

- Persze.

- Hm… - húzta el a száját. – Tudom, amikor hazudsz.

- Neked meg mi bajod van? – kérdeztem fojtott hangon, mert már alig bírtam visszafogni magam, hogy ne áruljam el magam. A szívem igen is hevesen vert, ahogy a szemembe nézett, és nem tehettem semmit ellene.

- Elmondjam?

- Hát, megtisztelne… akkor talán megértenélek.

Odébb húzódott a szobától, a csuklómnál fogva odavezetett a dolgozószoba csukott ajtaja elé, és megállt. Ismét szembe nézett velem, és a vállamra tette a kezét.

- A baj… az emlékezeteddel van. – felelte, és odahajolt az ajkamhoz, hogy leheletfinom csókot adjon rá. Meleg ajkaitól megborzongtam… megint. De ezúttal a felismerés még jobban ledöbbentett, hogy nem álom volt… pedig egy részem eddig is tudta, de egy másik viszont letagadta, és el akarta hitetni velem, hogy csak egy múló, révület volt az egész, semmi több.  – Na?

Beszívtam az ajkaimat, mielőtt bármit is mondtam volna… mert egy csomó minden eszembe jutott, a gondolataim torpedókként sivítottak végig, és egymást robbantották fel.

- Csak nem értelek… nem tudok rajtad kiigazodni… - motyogtam.

- Pedig ennél már nem lehetek nyilvánvalóbb. – mondta. Egy pillanatig még nézett, mint aki válaszra vár, de végül csak megfordult, és lement a lépcsőn, faképnél hagyva.

Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek, és újraértelmezzem a dolgokat… ennyiszer ugyanaz nem játszódhat le véletlenül. És én még egy értelmes mondatot sem tudtam kihozni… ahj Yoomi, szedd már össze magad!

Alighogy elment, nyílt a lépcső melletti szoba ajtaja, és Shinwook lépett ki rajta. Ezúttal jó volt az időzítés – már akkor látott meg, mikor újra normálisan tudtam gondolkodni.

- Te már fenn vagy?

Bólintottam kis fáziskéséssel.

- Akkor csinálj egy kávét, légyszi. – mondta, és kómás fejjel átsétált a mellékhelyiségbe.

Haha, persze, máris. Megadóan sóhajtottam egyet; a gond az volt, hogy nekem is jól esett volna egy kávé. Így aztán kelletlenül, de lementem a konyhába.

- Tessék. – toltam a fessnek nem mondható kócos bátyám elé a bögrét, amint leült a pultnál levő bárszékek egyikére

- Én is kérek. – jött be a másik korai madár is, és pókerarccal, mintha semmi nem történt volna, leült a Shinwook melletti székre.

Szememet forgatva töltöttem ki a maradék kávét a bögrébe, és feltettem egy újabb adagot.

- A hotelszolgáltatásunk itt befejeződött. – toltam Jeongki elé a gőzölgő bögrét.

Belemosolygott a bögrébe, és mélyen dörmögve megszólalt:

- De én VIP vendég vagyok.

- Hahaha… Shinwook, nem akarod megmondani neki, hol a helye? – néztem könyörgőn rá.

- Reggeli után van kijelentkezés. – mondta, és Jeongki szórakozottan felnevetett.

- Akkor kérek toastot is.

- Ahjj… - adtam fel, és rátenyereltem a konyhapultra ahogy feléjük fordultam, és egyszerűen közöltem velük: - Mivel köztudott, hogy a konyhában veszélyes vagyok mindenkire nézve, megcsinálhatjátok magatoknak. – néztem rájuk, és Jeongki arcán láttam, ahogy végigfutott az emlék, mikor megvágtam magam a konzervdobozzal.

- Hát jó… - sóhajtott fel Shinwook. – Nem akartam mondani, de talán tényleg jobban járunk, ha én csinálom meg.

Sértette a büszkeségemet, de nem volt mit mondanom, tulajdonképpen elértem, amit akartam. Shinwook felállt és a konyhában kezdett el tevékenykedni, én meg a pultnak támaszkodva árgus szemekkel figyeltem, mit fog elrontani. Kezembe vettem a frissen lefőtt kávét, és a gőzzel inhalálva a háttérből néztem, ahogy elkészíti a pirítóst.

    Azt hiszem akkor éreztem először azt, hogy időnként már nem annyira távoli rokonként gondolok rá, hanem… mint egy családtagra.

   Felválta néztem az egyik fiúra, majd a másikra, és abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egyiküket sem szabad elveszítenem. Mert már mindketten hozzátartoztak ahhoz az új világhoz, amibe belecsöppentem. Igaz, hogy sokáig tart még, mire ki fogom építeni, de ha nem velük kezdem el, akkor megint csak a sötétben fogok tapogatózni egyedül… és azt nem akarom. Mert annál nincs rosszabb, mikor segítség nélkül kell talpra állnom. És ha már megajándékozott a sors, élnem kellett a lehetőséggel, hogy ezúttal vannak körülöttem olyanok, akik támogatnak.

   Pedig az újrakezdés megrémített… mert annyira ismeretlen volt még. Közülük az egyik dolog, ami talán a legjobban frusztrált, ami Jeongki és köztem történt – ami még elsőre csak pillanatnyi fellángolás volt, de másodszorra már tudtam, hogy egy kicsit többről van szó – és ez megijesztett. Az érzés valahonnan mélyebbről jött, ismeretlen helyről, de benne volt minden, amit átéltünk, a közös cél, ami köteléket font körénk, és volt valami más is, amit nem tudtam megnevezni. Valami egészen új dolog, amit még magamnak sem akartam bevallani. Csak reméltem, hogy idővel majd rájövök és tisztázom magamban, és akkor még nem lesz késő ezt neki elmondani.

   A másik dolog a plusz egy taggal kibővült családunk volt, ami a feje tetejére fordult, mióta Shinwook hazajött, és apát is kiengedték a kórházból. Megváltozott az egész hangulat a házban, és ezt eleinte igen nehezen fogtam fel… Már nem ment a ködösítés, anyáék jókedvűek voltak, és én sem éreztem magam abban az árnyékban, amibe régen bele voltam kényszerítve. Csak azzal birkóztam meg nehezen, hogy ehhez Shinwooknak be kellett lépnie a békés életünkbe. De tudtam, hogy ha ezt elfogadom, egy sokkal boldogabb világot építhetek fel, mint amilyenről bármikor is álmodtam volna.