16. fejezet

Sajnálom, hogy kicsit későn hoztam meg a részt! Talán érezhetitek, hogy lassacskán közeledünk a történet végéhez, ezért előre megírtam a következő fejezetet, sőt az azutánit is elkezdtem, hogy jobban átlássam. Így valószínű a folytatás majd hamarabb fel fog kerülni! :)

* * * * * * * * * * * * 

   Egy újabb két centis darabot szakítottam le belőle, majd lefújtam az ujjamról. Egy kihullott hajszálamat tépkedtem, azzal szórakoztattam magamat reggel óta. Nyirkos faágyon kuporogtam, a fenekem alá gyűrtem a megviselt pokrócot, amit előző éjjelre adtak takarónak. A fülem már hozzászokott a folyosón levő csapból csöpögő vízcseppek zajához, habár éjjel meg akartam őrülni tőle – de nem zárhattam el, hiszen be voltam zárva egy alig kétszer három méteres betonzárkába. Vasrács és lakat választott el a kinti világtól, még ablakom se volt, egyedül a folyosóról kaptam némi világítást. Kora reggel óta szinte állandó dübörgő zajokat hallottam valahonnan fentről, talán valami gyár működhetett felettünk, nem tudtam másra gondolni, csak hogy gépek adják ki ezeket a hangokat. Alig tizenkét órája voltam túsza a Fekete Legyezőnek, valahol mélyen a föld alatt, és nem tudtam semmiről. A többieket másik irányba vitték, alighanem mindenki külön zárkát kapott. Engem az a pasas hajított be ide, aki megbilincselt – hozzám vágott egy vízzel megtöltött ócska alumínium kulacsot, azt mondta, jól vigyázzak rá, mert ennyit kapok, aztán itt hagyott. Hogy mennyi időre, arról fogalmam se volt. Kis folyosó volt, de tele volt ugyanilyen rácsos zárkákkal, mint az enyém. Mindegyik üres volt, sehonnan nem kérdezősködhettem tehát, és néhány órán belül megemésztett az unalom és az ideggörcs. Enni nem kaptam, és mivel utoljára előző nap este ettem Jeongkinál, a gyomrom már könyörgött valami harapnivalóért. Indulás előtt elrejtettem egy tejkaramellát a kabátzsebemben – ami most ott pihent Taesoo-nál. Francba, hogy ennyire idióta voltam.

Nagy sokára lépéseket hallottam. Kilestem a rácsok között, és két pár bakancsot láttam lefele jönni a folyosó egyik végén levő lépcsőn. Két észak-koreai volt, erős akcentussal beszélgettek, amit nem is értettem tisztán. Valami fontos feladatról beszéltek, és azt tippelték, mennyit fog kibírni a kliens.

Odajöttek a cellámhoz, kilakatolták, majd egy határozott mozdulattal felrántották az ajtót.

- Velünk jössz. – vetette oda az egyik érces hangján, és durva lendülettel felkapott a földről. Fogalmam se volt, hova visznek és miért, de nagyon rossz előérzetem támadt. Felvonszoltak a lépcsőn vagy két emeletet, aztán végigcibáltak egy hosszú folyosón, aminek a legvégén ablakos ajtón át szűrődött be a kinti vakító világosság. A menekülés fénye bódítóan szökött be az elmémbe, de nekik persze eszük ágában se volt ilyesmire vetemedni. Betuszkoltak az egyik folyosóról nyíló ajtón, és a terem közepére löktek. Azonnal tudtam, hogy valamiféle vallatóteremben vagyok. Egyetlen szék volt középen, meg még néhány másik a terem túlsó végébe hajigálva – ennyi volt a berendezés. Az egyik oldala a fal mentén ablakok sorakoztak, mind be volt sötétítve spalettával. Kékes fénnyel világítottak a neonlámpák, a hideg kirázott már pusztán a hangulattól is. Ennek a tetejébe pedig, az ablak támfájának dőlve egy idős, öltönybe öltözött, kopaszodó alak dudorászott magában valami furcsa dallamot. A két kopó miután elengedett, beálltak az ajtóba, hogy őrizzék az egyedüli menekülési lehetőséget. Az öltönyös férfi lassan közelebb lépett hozzám, közben ijesztően somolygott és le nem vette a szemét rólam.

- Hát te volnál az… - kezdte röcögős hangján. Annyira nem volt emberi a hangja, mintha napokig nem is beszélt volna senkivel. Nyers volt, érces, mint mikor két kovakövet összedörzsölnek. Belenéztem a szemébe – de szinte azonnal megbántam, mert mintha kiszívta volna minden bátorságomat egyetlen pillantásával. – Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk. A szüleid sokat meséltek rólad… - kuncogott. – És azt hiszem pont olyannak írtak le, mint amilyen valójában vagy.

- Mit akar? – sziszegtem a fogaim között.

- C-c-c… - jött egészen közel, befurakodott az intim zónámba, mire én automatikusan egy lépést hátra léptem. – Ne félj tőlem… Csak azt az egy dolgot akarom. Tudod nagyon jól… Amin ezer meg ezer titkot tárolnak… ami ha napvilágra kerül, az északi birodalomnak befellegzett…

- Miért fontos magának Észak-Korea? Hiszen maga a Fekete Legyező tagja, ha nem tévedek. Annak pedig nem érdeke megbuktatni a Kim család diktatúráját… – feleseltem.

Elmosolyodott. – Ez így is van. Látom próbálod használni az eszed. Viszont van egy apróság, amit nem tudsz… Nem kéne neked elmondanom, azt hiszem… De tulajdonképpen megtehetem… hiszen úgysem fogsz emlékezni rá… Erre az egész találkozóra nem fogsz emlékezni. – mondta titokzatosan. – Én a néhai Kedves Vezető törvényen kívüli testvére vagyok…

Felvontam a szemöldököm. Nem tudtam, hogy higyjek-e neki, tulajdonképpen akárhonnan szalaszthatta ezt a mesét.

- Így már kicsit érthetőbb? – nézett újra rám, két malacszemével. – Ha én megszerzem a pendrive-ot… a testvérem, és az ország előttem fog térdepelni. – vigyorogta. Mosolyában megcsillantak fémszínű tömésekkel ellátott fogai, az egész alak annyira visszataszító volt, hogy legszívesebben lefejeltem volna. De tűrtem. Tudtam, hogy többre vihetem, ha behúzom fülem farkam, és kibírom, ameddig ésszerű.

   Az öreg jó hangosan felszippantotta az orra tartalmát, amitől csak még jobban elfogott az undor, ha lett volna valami a gyomromban, talán most már a torkomban éreztem volna.

- Nos, kedves Kang Yoomi. Elhoztad-e azt, amire vágyom?

Nem feleltem. Nem mertem még lélegezni sem, benn tartottam a levegőt, hogy ne undorodjak annyira. Ugyanakkor egy kissé a félelem is udvarába csalogatott. Volt valami ennek az embernek a kisugárzásában, amitől kivert a víz.  

- Ne kéresd magad, hisz tudod, mi az ára, ha nem adod ide a kezembe… - fordította fel apró tenyerét, melyen hámlani látszott a bőr. Akkor jöttem rá, mi olyan rémisztő ebben az emberben. Olyan, mint egy élő halott. Mintha a sejtek már rég meghaltak volna, a bőre hámlott, a szeme vizesnek tetszett, szinte átlátszó volt, a haja ritkás, őszes, a bőre pigmentfoltos, aszott… s ha megszólalt, a hideg futkosott a hátamon. Sátáni erő lakozott a hangjában, s ettől az egész ember erősnek tűnt, dagadt a hatalomvágytól.

- Látni akarom a szüleimet. – szólaltam meg kisvártatva. Ez volt az első épkézláb mondat, ami eszembe jutott. – Addig nem adok oda semmit. – ezzel legalábbis időt nyertem. Amíg nem tudják, hogy valójában elvesztettem a pendrive-ot, addig nem fognak nagyon bántani. Így húznom kellett az időt, amennyire lehetett.

- Látni akarod… - somolygott, és kezét a háta mögött összekulcsolva járkálni kezdett előttem fel-alá.

- Odaadom a pendrive-ot, ha épségben visszakapom a szüleimet. És hagyják, hogy békében elhagyhassuk az országot.

- Hmm… természetesen, békében elhagyhatjátok. A szüleid pedig… - folytatta, s én feszengve vártam – láthatod őket… Won elvtárs megmutatja neked… - s magában kuncogott rajtam.

   Intett az ajtónál álló őrnek, annak, aki behozott. Mire ő odajött, megragadott a vállamnál fogva, és az öreget követve megindultunk kifele. Olyan erősen markolta a vállamat, hogy pár másodperc múlva muszáj volt kitépnem a markából.

- Engedjen, nem fogok ellenkezni. – sziszegtem, mire engedett, de a mocskos kezét továbbra is a vállamon tartotta.

   Kimentünk a folyosóra, az őrszem vonszolt magával, az öreg pedig utánam jött – a folyosó végén lementünk pár emeletet a másik lépcsőházban – úgy tűnt, hogy mélyebbre érkeztünk, mint az én cellám szintje, és ezt jobban őrizték. Itt tömör fémajtók álltak a folyosó két oldalán, sokkal fagyosabb volt a levegő, és egyik-másik ajtó mögül furcsa, kísérteties hangok szűrődtek ki.

- Itt tartjuk az értékesebb foglyainkat… - magyarázta kimérten, de az élvezet kihallatszódott a hangjából. – A legtöbben politikai okokból vannak itt… Őket használom fel, hogy irányítani tudjak egy-két embert a parlamentben… ebben a szobában például… - mutatott az egyik ajtóra, ami mögül furcsa, hangos szuszogás szűrődött ki – jelenlegi vezetőnk titkárának a lánya lakik… Ő az egyik legfiatalabb. – mosolyodott el. Nem tudtam elképzelni, milyen állapotban lehet a kislány, vagy kisfiú ha úgy nyüszög, mint egy kínlódó nyúl. Összeszorítottam a szám, nem akartam megkérdezni, mit tett vele, pedig egy kis részem tudni szerette volna – a nagyobbik részem viszont örült, hogy nem tudja. Továbbmentünk, és pár ajtóval odébb, egy másik cella előtt megálltunk. Nagyobb volt, és a szürke ajtó mellett egy kis üvegablak is volt, amin be lehetett látni. Az öreg intett a kezével, hogy nézzek be. Az ablak nagyjából szemmagasságban volt, így könnyedén beláttam. A látványtól elment minden életkedvem… Anyát láttam, csontsoványra fogyva, az ágy szélén ült, két kezével maga mellett támaszkodott, és ujjaival folyamatosan dobolt az ágy peremén. Ócska fémágy volt, a körmei a vasrúdon kopogtak. Meredten a padlót bámulta, az egész teste merev volt, mint aki tiszta ideg. Nem láttam az életkedvet és az energiát a szemében, amivel engem mindig fel tudott vidítani. Egy idegroncsnak nézett ki… Apám pedig a sarokban kuporgott, feje oldalra billent, és látszólag aludt… ülve. A kezei kicsit remegtek, még álmában is. Kiszaladt a lábamból az erő, remegő lépésekkel távolodtam el az ablaktól.

- Kipróbáltam rajtuk egy-egy kezelést, mielőtt idejöttél. Szerettem volna, hogy lásd, mi az eredménye, ha valakit nem tudok engedelmességre bírni. – mondta mézes-mázos hangon az idős férfi. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy visszatartsam a felgyülemlő feszültséget. – Kezdetnek ennyi legyen elég. – fordult felém az öreg, és az arcomba vigyorgott. – Won elvtárs, vigye vissza. Tudja, hol találja a tolószéket. – mondta neki, de nem értettem, minek ide a tolószék. Aztán hozzám fordult. – Adok egy kis időt, hogy eszedbe jusson, hova rejtetted az USB-t. – intézte hozzám szavait, aztán elment.

   Rápillantottam Won elvtársra, aki épp egy tiszta zsebkendőt halászott elő valahonnan. Időm se volt kitalálni mit akar vele, mert azonnal erőszakosan a számra tapasztotta, és én már éreztem is kábítógáz tipikus illatát, amitől két másodpercen belül bódulni kezdtem. Valaki hirtelen alám tolt egy tolószéket, én szinte belerogytam, majd félkábán láttam, hogy lefogják a karomat, és egy tűt nyomnak bele. Enyhe szúró érzéssel kezdődött, aztán szörnyű, sugárzó fájdalom terjedt szét az egész karomban, úgy éreztem, mindjárt leszakad. A szemem már csukódott, mindenféle dübörgést, dulakodást hallottam, amit nem tudom, hogy beképzeltem-e, vagy valóságosak voltak. Aztán megint valami apró szúró érzést éreztem a karomban, szinte ugyanott, mint az előbb, bár már annyira el voltam tompulva, hogy azt se tudom, megtörtént-e, vagy csak képzelődtem…

***

 

   A cellámban tértem magamhoz, a tolószékben ültem félig oldalra dőlve, de valaki korábban betakart a pokróccal, mert az az ölembe lógott. Az első dolog, amit érzékeltem, hogy mennyire fázom, még így is. Felhúztam a lábaimat, és körbetekertem magam a pokróccal, amennyire csak tudtam.

   Fogalmam se volt hogyan kerültem a tolószékbe, és hogyan kerültem vissza. Valakinek ide kellett hoznia, miután beájultam… de hogy mitől, és hol hagytam ott az öntudatomat, arról gőzöm se volt. Arra viszont még tisztán emlékeztem, hogy az öreg, aki a „Kedves Vezető” törvényen kívüli testvérének tartotta magát, miként követelte a pendrive-ot… Majd megígérte, hogy megmutatja nekem a szüleimet… Emlékeztem édesanyám és édesapám összeroskadt testére, az üres tekintetre, hogy mennyire élettelennek festettek… Újra fellobbant bennem a gyűlölet az ellen az ember ellen. Emlékszem tisztán, hogy eltávolodtam a szüleim cellájától, de ez volt az utolsó emlékképem... Még arra is emlékeztem, mikor az öreg azt mondta, nem fogok emlékezni semmire…

De akkor mégis hogy emlékezhetek ennyire tisztán? Pont azokra a dolgokra, amiket volt mersze elmondani, úgysem fogok rájuk emlékezni… Lehet… hogy nem a megfelelő anyagot kaptam? Hibázhatott ekkorát?

   Akármit is kaptam, a fejem azért sajgott, és a szemem kopogott az éhségtől. Ekkor vettem észre, hogy az ágyamra egy tálka van letéve, benne két darab natúr rizsgombóc. A vacsora? Vagy már reggeli? Vagy ki tudja mi, mert nem láttam ki, hogy sötét van-é vagy világos… Felkeltem a székből, de forogni kezdett velem a szoba. Valahogy odatámolyogtam az ágyhoz és lerogytam rá, majd rávetettem magam az onigirire. Az íze pocsék volt, a rossz minőségű rizs kemény volt, s mellette sár ropogott a fogaim között. De borzasztó éhes voltam, így megettem.

   Éjjel rosszul aludtam, mert szinte óránként felriadtam valami furcsa, értelmetlen álom miatt. Mégis, mikor reggel felébredtem, egy rövid ideig frissnek éreztem magam. Reggeli gyanánt egy újabb rizsgombócot kaptam, az előző napival megegyező minőségűt. Elfogyasztottam, mert tudtam, hogy nem számíthatok másra. Aztán bevackoltam magam az ágy sarkába, és gondolkodni kezdtem: vajon meddig tartanak itt, és mi lesz a végkimenetel? Mindenkit megöl, vagy életben tart, és addig kínoz, amíg a szervezetem fel nem adja? Vajon mi lehet Yejivel, és a fiúkkal, őket is kínozza és vallatja? És Jeongki… aggódtam, hogy sikerült-e már megtalálnia Taesoo-t és elvennie tőle a pendrive-ot. Abban szinte biztos voltam, hogy meg tudja találni. Ő volt az egyedüli ember, akiben tényleg megbíztam… ha megtalálta korábban Yoshikót is, meg a múltkori tolvajt a koncert után, talán Taesoo se jelent majd túl nagy gondot. Az egyedüli nehézség, hogy bujkálnia kellett neki is, hiszen illegálisan volt itt. Az őrszemek pedig minden sarkon figyeltek.

   Hirtelen nagy csattanással kivágódott egy ajtó valahol messze, majd öles lépteket hallottam közeledni a folyosón. Valaki dühös – gondoltam – méghozzá rám. (Hisz senki más nincs ezen a folyosón, hát biztos, hogy rólam volt szó…) Elfogott a félelem, az ujjperceim azonnal kihűltek. Levágtam magam a kemény ágyra, és alvást tettettem. Habár úgy ziháltam, hogy biztos voltam benne, senki nem veszi be a színlelést, annyira intenzíven emelkedett föl-alá a mellkasom.

- Mocskos ivadék!!! – ordított kintről a tegnapi öltönyös öreg. Feltápászkodtam, megjátszottam magam, mint aki az álmot törli ki a szeméből, mint aki nem tudja, miről van szó. Igazából tényleg nem tudtam… bár sejtettem. – Áruld el hova rejtetted! – kiáltotta kikelve magából. Az inge csak úgy dagadt a levegővel telt tüdejétől, a nyaki erei kékesen kidudorodtak. Csörömpölve kioldotta a zárat, és már benn is volt a cellában.

- Én nem… - hebegtem, és válaszul egy hatalmas pofont kaptam a bal arcomba, amitől majdnem hanyatt vágódtam. Csípett, és éreztem, ahogy a felszakadt ínyemből kicsordul a vér a számba.

- Eldugtad, igaz? Hova rejtetted? – üvöltötte artikulátlanul. – Azt hitted, átvághatsz, de nem tudhattad, kivel van dolgod! Diplomatikusan bántam veled, hogy szép, tiszta játékkal lerendezzük a cserét. De mostantól… nem könyörülök meg rajtad. – hörögte torokból.

- Elnök úr… - hallottam meg Won hangját a folyosó felől. Szóval ő elnök lenne? Mármint a Fekete Legyező elnöke? – Talán kezdhetne valami diszkrétebb, de hatásosabb módszerekkel… - mondta higgadtan.

Valamilyen csoda folytán Won szavait megfontolta, mert láttam, hogy gondolkodik.

- Talán igazad van… Hisz a szüleid kaptak már eleget… Jól van. Hatásos, de nem kellemes…

Azzal kifele intett a folyosóra, mire az ajtóban megjelent egy ápolónő, egy kerekes orvosi asztalkával. Rajta mindenféle orvosi tálcák, fiolák, fecskendők…

- Most elmondod az igazat. – sziszegte, mint egy mérges kígyó.

- Nem tudom, hol van. – szólaltam meg hirtelen, s közben ijedten pislogtam a nővérre meg az elnökre. A hangom nyugodtabb volt, mint gondoltam, pedig belül reszkettem, mint a nyárfalevél.

- Hazudsz… - köpte, aztán hátrafordult. – Nővér, adjon egy adag szkopolamint! Tegnap már kapott egyet, úgyhogy egyelőre ennyi elég lesz. – mondta az ajtóban álló vékonyka nőnek. Az gépiesen nekilátott: előszedett egy tűt, a fecskendőbe felszívta a fiolából az átlátszó folyadékot, és felém közelített.

Mögötte berohant két kopó, azok kétoldalról lefogtak, hogy még véletlenül se tudjak tiltakozni. Habár nem is nagyon akartam. Tudtam, hogy nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, esélyem se lenne, és csak rosszabbul járok, ha görcsösen tiltakozok az injekció ellen. Jöjjön aminek jönnie kell alapon nyugodtan ültem az ágyam szélén, és mikor hozzám lépett a nővér, behunytam a szemem. Fogalmam se volt, mit fog beadni… hogy görcseim lesznek-e tőle, hányingerem, vagy hallucinációim, nem tudtam, mert akkor hallottam először ezt a nevet. Azt képzeltem, mintha egy oltást kapnék… röhejes, mi? Abban az egy dologban biztos voltam, hogy nem fog megölni, amíg meg nem mondom neki a pendrive helyét. Csak hogy tényleg nem tudtam… talán a halálomig kínozni fog.

Enyhe szúrást éreztem nagyjából ugyanazon a helyen, ahol tegnap is. A fővénámba adta, így a szer szinte azonnal hatott. Nem lettek görcseim, és nem is hánytam tőle, mint a vízsugár… Az izmaim elernyedtek, és éreztem, ahogy egyre gyengébb vagyok. Mint egy altató… Az agyam letompult, és egyre hosszabbakat pislogtam. Oldalra billent a fejem, s hallottam, hogy valaki azt mondja, feküdjek le. A nővér a tarkómat tartotta, amíg én gépiesen lefeküdtem az ágyra. Elmosódtak a zajok, aztán hirtelen meghallottam a reszelős férfihangot, közvetlen mellőlem.

- Most pedig, kis szuka, elmeséled, hova rejtetted el azt az apróságot, amiért cserébe megkaphatod azt, ami a szüleidből még megmaradt…

***

   Később megtudtam, hogy a szkopolamint a háborúban használták kihallgatásokkor. Halálos drog, de megfelelő mennyiségben kábult állapotban ki tudták húzni az igazságot az áldozatból – de a szer persze nem működött tökéletesen. Nem emlékszem, mit mondtam az elnöknek, valószínűleg össze-vissza hadováltam neki. Amiket kérdezett értettem, de mégsem fogtam fel, így aztán csak mondtam rá valamit. Nem emlékszem, mit mondtam. Végig hanyatt fekve voltam, egy ideig teljesen nyugodtan, aztán a végtagjaim viszketni kezdtek. A lábaimon, mintha bogarak rohangáltak volna felfele, csikizték és csípték a lábszáramat. Némelyiknek a combomig is sikerült felfutni. Utánuk kapkodtam, de egyet se tudtam elkapni. Aztán a homlokomon mászott valami, ami olyan volt, mintha egy pók vékony lábai lennének… talán az is volt, mert legalább nyolc lábat éreztem a bőrömön. Aprókat lépkedett, irritált és kirázott tőle a hideg. Lesöpörtem magamról. Aztán újra kezdődött. Még legalább kétszer egymás után. Idegesen gyűrögettem az ujjaim közt a pokrócomat, mikor jött a következő… a hasamon. Mintha kúszott volna a hasamon, de annyira csikizett, hogy rá kellett döbbennem, hogy ez a valami nem kúszik, hanem a milliónyi lábait teszi egymás után… tehát egy százlábúról volt szó. Egy óriási trópusi százlábú mászott a bőrömön, a pólóm alatt. Nem mertem megérinteni, bepánikoltam tőle, mert magam előtt láttam a pólóm alatt mozgó hosszúkás testű valamit, ahogy a lábai mint valami sűrű függönyrojt mozogtak… Elfogott a hányinger, az izmaim összerándultak, és öklendezni kezdtem. Szinte azonnal kiadtam a reggelimet a padlóra, aztán visszaroskadtam az ágyra. A bogarak egy szempillantás alatt eltűntek. Valaki elkapta a hajamat, és cibálni kezdte. Az elnök, avagy a Kedves Vezető törvénytelen testvére valahonnan azt ordította, hogy hazudok. Én ordítva feleltem, hogy nem hazudok, közben folyt a könnyem és a savas nyálam, olyan lehettem, mint egy állat… És az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudtam mindenről, ami körülöttem zajlik, hogy mennyire mennyire pocsékul festhetek, s mégsem fogtam fel egészen.

Adtak még valamit… már nem tudom mi volt, de ezt a jobb karomba fecskendezték be, és vacogni kezdtem tőle, és azt kívántam, bárcsak vége lenne mindennek, és meghalnék.

- Tehát mit tettél az adatokkal?

Felelni akartam, de a fogaim minduntalan összekoccantak. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy eláruljam, hogy mi lett a sorsa a pendrive-nak, mert azt hittem, akkor rögtön megszűnik a vacogás.

- S..semmit… El…ellopták.

Az öreg felbődült. Én folytattam.

- Elárultak, ellopták! nem tehettem… semmit! Ránk támadtak… a maga emberei… és hagyták elfutni… az árulót… a pendrive-val! ... Őt kell elkapniuk, nincs nálam semmi! – kiabáltam zihálva, de a sok levegővételtől végre kicsit megindult a vérkeringésem.

Az öreg megbolydult, úgy viselkedett, mint egy idegbeteg őrült. Szitkozódott és a falat csapkodta, nem tudom mitől kattant így be, össze-vissza hadovált magában, majd dühében egyszer csak megrántott engem a kabátom nyakánál fogva, és nyálát az arcomba köpködve azt mondta:

- Te, és a kis barátaid… a szüleiddel együtt… ezt nem fogjátok megúszni!

Azzal ott hagyott, és kivonult a kísérőivel.

Ott ültem az ágyamon, a hajam csimbókokban lógott, a ruhám ujjával letöröltem az odaszáradt hányást és vért a szám sarkáról. Felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam a fejem. Vártam, hogy elaludjak, és megfeledkezzek mindenről. Borzalmasan éreztem magam. Kintről lépéseket hallottam, mire ismét összerezzentem, hogy talán visszajöttek, hogy tovább kínozzanak. Felnéztem. Valaki megállt a zárkám előtt, és a rácson keresztül zsebkendőt adott be. Magas volt, olyan ruhát viselt, mint azok a biztonsági kopók.

Egy fehér zsebkendőt nyújtott felém.

- Vedd már el. – mondta, miután több másodpercig is hiába tartotta a levegőbe.

 Én odamásztam a rácshoz, és mint valami félénk állat, kikaptam a kezéből. Megtöröltem vele az arcomat, aztán ránéztem az idegenre. Ismerős volt az arca, de nem tudtam, hogy honnan. Még mielőtt bármit kérdezhettem volna, ő megfordult és ütemes léptekkel elment.

- Még azt se várod meg, hogy megköszönjem?! – kiáltottam utána óbégatva, mikor már eltűnt, aztán visszavonszoltam magam az ágyra. Hanyatt feküdtem, és kilihegtem magam az elmúlt tortúrából megszabadultan. Szórakozottan felemeltem a levegőbe az egyik kezemet, és széttártam az ujjaimat. Bambulva nézegettem, ahogy azok úgy remegtek, mint a nyárfalevél. Elmosolyodtam. Viccesek voltak. Öt ujjam volt, és mindegyik remegett… 

***

   Zúgott a fejem és kapart a torkom a szomjúságtól. Már elmúlt az idegméreg hatása, de az utóhatás olyasmi volt, mint normál esetben a másnaposság. A fejem tompa volt, sajgott, és ölni tudtam volna egy korty vízért.  Nem jutott eszembe semmi sem. Mi ez a bűz és putri körülöttem?

Szétnéztem az apró zárkában, annak az otromba bűznek a forrását keresve, ami felébresztett. Akkor láttam meg az ágy mellett a földre száradt hányást. Szóval ez lehetett? Ki a fene okádott ide, az én ágyam mellé… A szám elé kaptam a kezem, hogy ne kapjon el az inger. Gondolkozni kezdtem, hogy visszaemlékezzek a tegnap történtekre, de valahogy semmi sem jutott eszembe. Kang Yoomi vagyok, 18 éves, dél-koreai állampolgár… legalább az alap dolgok mentek. Vagyis azt hiszem. De az utolsó dolog, amire emlékeztem, az az előző két rizsgolyó volt, amit vacsora gyanánt ettem. A reggelről csak egy kép ugrott be, hogy beállított az öreg fickó a cellámba, meg valami védőnő, én meg össze akartam fosni magam, mert meg akartak szúrni egy tűvel. Ennyi, más nem jutott eszembe.

  Az ágyam végében egy gyűrött, kissé koszos fehér textildarabra lettem figyelmes. Egy zsebkendő. Hát ez meg honnan került ide, nekem ugyan nincs ilyenem… Felvettem, megforgattam, és akkor láttam meg, hogy a másik felére valaki kék golyós tollal egy üzenetet írt.

„Kulcs és szabadság.”

Jó vicc, valaki gonosz tréfát akart űzni velem. Vagy egy megfejthetetlen rejtvényt adott, gondolta biztos ki tudom találni ennyi narkó mellett. Rápillantottam a bal karomra, ami lila véraláfutásos volt azon a helyen, ahol megszúrtak. Hányszor is… vagy négyszer, az elmúlt huszonnégy órán belül?

Vízre volt szükségem. Már nagyon nem bírtam magammal, ki voltam száradva, gyenge voltam, és a tehetetlenség kezdett felemészteni. Két kezem közé szorítottam a fejemet, és az ágyon ülve előre hajoltam, hogy friss vér folyjon az agyamba. Valamit ki kell találnom, ez így nem mehet tovább… Ha megint megjelennek, és szurkálni kezdenek, vagy ki tudja milyen módszert alkalmaznak, csak mert annak az öreg fószernek kedve van megkínozni a túszait...

Ha nincs más lehetőségem, letámadom és megölöm… valahogyan…

Ekkor kattant a zár – az én cellám ajtajának a zára. Összerezzentem a félelemtől, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajönnek. Nem is hallottam, mikor jöttek el a folyosó végétől idáig, általában mindig akkora zajt csapnak, mert vagy hárman-négyen jönnek egyszerre. De most szinte nesztelenül ért ide. Egyetlen férfi volt. Miután kioldotta a lakatot, felnézett, és végre megláttam tiszta, szimpatikusnak tűnő arcát. Ismerős volt… tegnap láttam volna?

Halvány mosolyt küldött felém, majd mélyen zengő hangon megszólalt:

- Kang elvtársnő. Indulnunk kell. – az első kellemes hangok, mióta idekerültem. Olyan, amit órákig képes lettem volna hallgatni, és talán még a fejfájásomat is enyhítette volna. Tegnap is ő lehetett itt, valamiért hirtelen beugrott egy kép, de nem volt elég tiszta ahhoz, hogy biztosra vegyem. Felálltam, hogy jobban megnézzem magamnak az arcát – és hirtelen erős, örvényszerű déjà-vu érzés szippantott magába. És csak még jobban összezavarodtam. A férfinak – vagy fiúnak, mert az arca fiatal volt, talán velem egykorú lehetett, vagy kicsivel idősebb – tiszta, szabályos vonásai voltak, a szeme és a szája hasonló vágású volt, mint a nagybátyámé, vagyis elsőre ez jutott eszembe. De az egész arca kísértetiesen hasonlított valakire… Biztos voltam benne, hogy láttam már ezt az arcot, nem is egyszer. Hol a fenébe láttam? Istenem, megőrülök…

Egyetlen kép ugrott be hirtelen a fejembe, de nem tudtam hova tenni, annyira képtelen egyezés lett volna. Arra a képre gondoltam, amit Park titkár szobájában láttam, a külföldön élő fiáról… ami megegyezett azzal, amit Felix észak-koreai képei között is láttam. Minél inkább arra gondoltam, annál biztosabb lettem benne, hogy ő az. De amikor bemutatkozott…

- Kim Shinwook vagyok. Igyekezzünk, nincs sok időnk. – nyújtotta a kezét, hogy tartsak vele. Nem fogtam fel szinte semmit, csak a nevet. Shinwook. A misztikus idegen akitől a segítséget vártuk, aki válaszolt az én levelemre, mindenki meglepetésére… S most, a nevét hallva azonnal tudtam, hogy ő az – mert tényleg létezik. És mert ahogy ránéztem, azt súgta, hogy benne tényleg megbízhatok. A tenyerébe tettem a kezemet, és ő felsegített. A folyosón ott várt kinn a tolószék… amivel még tegnap érkeztem.

- Szállj be, és tégy úgy mint aki nincs magánál… gondolom menni fog. – mondta, és én engedelmesen beültem a székbe. A fejemet előre billentettem, így könnyebb volt alvást tettetnem. A tolószék megindult, a fejem enyhén lötyögött a nyakamon, ahogy Kim Shinwook maga előtt tolt. Felvitt a lifttel pár emeletet; nem tudom hova érkeztünk, de itt sokkal több természetes fény volt, hogy már zavarta a szememet – de próbáltam nem törődni vele, és továbbra is játszottam a tetszhalottat. Ahogy tovább haladtunk valami folyosón, emberek haladtak el mellettünk, de senki nem foglalkozott velünk. Aztán kettőt-hármat fordultunk, és éreztem, hogy megcsap a kinti, csípős levegő – és szinte elvakít a hó és a felhők mögül átszűrődő fény.

- Most már kinyithatod a szemed. – mondta nekem.

Odakint voltunk, velem szemben egy fekete, nyugati típusú autó állt, aminek a volánjánál egy sofőr ült. Az út túloldalán valami gyár udvara lehetett, mert szögesdrótos kerítés futott végig, szürke épületekkel. Messzebb, a gyárkéményen egy feliratot láttam: Kaesong.

- Fel tudsz kelni? – kérdezte. – Azt hiszem elég erős szereket kaptál reggel…

- Ja. – motyogtam, és közben az égre nézve azon gondolkoztam, vajon milyen nap van és hány óra.

- Délután három van, az elnök és a kutyái sincsenek itt jelenleg. – mondta, mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Hírt kaptak egy kémről, aki állítólag a terveket birtokolja…

- Mi?– kaptam fel a fejem. – Megtalálták Taesoo-t?

- Talán… De erről otthon többet tudok mondani. – előre sétált, és kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Ez most haza akar vinni engem őhozzá? – Szállj be gyorsan.