15. fejezet

   Halkan csapódtak az autóajtók, majd mind az öten elindultunk az erdő sűrűje felé. Kis ösvény vezetett szlalomozva az öles fenyőfa törzsek között, és mutatta az utat a lombok mélyén rejtőző aprócska pislákoló lámpafény felé. Bokáig süppedtem a hóban – még jó, hogy a hótaposó bakancsot vettem fel, pedig délután erősen gondolkoztam rajta, megéri-e – s közben kerülgetni kellett az itt-ott belógó ágakat, kidőlt fatörzseket. Az erdő olyan sűrű volt, hogy még az ösvényen is nehézkes volt közlekedni, meg se fordult a fejünkben letérni és rövidíteni az utat. Ahogy közelebb értünk a lámpához, a fényudvar egyre szélesedett, és kirajzolódtak annak a vadlaknak a falai, amihez a lámpaoszlop is tartozott. Kopott, megviselt fából állt az egész, nem lehetett benn több két helyiségnél. Talán egy erdészlak lehetett, vagyis nem volt más ötletem. Jeongki előrement és kopogtatott ajtón, mi pedig a háztól pár méterre várakoztunk. A leheletem sűrű felhőként szállt fel és oszlott el a lámpafényben. Zsebre dugtam a kezem, hogy ne fagyjak szét, de alig pár másodpercet kellett csak várni, és a ház ajtaja kitárult. Egy idős férfi nyitott ajtót, lehetett már vagy nyolcan is – mégis katonai egyenruhát viselt, teleaggatva mindenféle rangjelzésekkel a mellényén. Valami veterán lehetett, vagy hogy is mondják, és röcögős beszédhangja a katonaságban használt hangvételre emlékeztetett.

- Iparkodjatok, gyertek beljebb.

- Miért jöttünk ide? – suttogtam Yejinek.

- Itt kapunk egyenruhát.

Összeráncoltam a szemöldököm, fogalmam se volt, mi folyik itt. Nem tájékoztattak erről az apró részletről, hogy hogyan fogunk bejutni a titkos alagútba. Talán jobb is, talán csak féltek, hogy felelőtlenségből kikotyogom valakinek... Minhyuk zárta a sort, a bejárati ajtó nyekeregve csapódott a zárba, ő pedig letopogta a havat az előtérben a lábáról. Egy kis nappaliszerűségben lehettünk, és az erdészházaknak megfelelő, de annál jóval rumlisabb helyiségben találtuk magunkat. Az egyik falnál kandallóban lobogott a tűz, és egy nagy véreb heverészett előtte a kellemes melegben. A kutyára nézve kicsit elbizonytalanodtam, és az mintha megérezte volna, mert rám pillantott ijesztő, lógó pofájával.

Épp hogy csak körülnézni volt időm, mert Jeongki már megjelent, és hozzám vágott valami nehéz ruhadarabot.

- Ezeket vegyétek fel. – vaskos, terepmintás ruhák voltak, amiket viselnünk kell. Yoojung intett Yejinek meg nekem, hogy a fürdőszobában felvehetjük a ruhákat. Átbicskáztunk a nappalin, és a szűkös fürdőszobában átvedlettünk a – természetesen egy vagy két mérettel nagyobb – katonai szerelésbe. Tényleg jó, hogy a bakancsot hoztam, legalább passzolt hozzá. Mire átöltöztünk, már a fiúk is teljes harci jelmezbe bújtak, és Jeongki épp valami kártyákat osztogatott a fiúknak.

- Ezek legyenek nálatok. ha bármikor igazolni kell magunkat, ezekkel tudjuk bizonyítani, hogy legálisan tartózkodunk ott. – Yeji és az én kezembe is adott egyet-egyet. Valami engedélyszám volt rajta, meg valami katonai bázis kódja, nem is értettem pontosan, hogy mi az. Azt hittem, már végeztünk is és végre indulhatunk, de az öreg veterán odasétált a komódhoz, és kihúzta a felső fiókot. Félretúrta a tetején levő ruhákat, majd három feketén csillogó fegyvert vett elő.

- Ezekre szükségetek lesz. – közölte, és a három fiú kezébe nyomta. Azok némán bólintottak, és az övükhöz csatolták.

 Nyeltem egyet.

   Nem időztünk tovább a lakban, a fiúk is felvették a ruhákat, majd tovább vándoroltunk a sötét, vékony csapáson. Minhyuk azt mondta, két kilométerre van a bázis. A levegővételem is összeszorult az izgalomtól, pedig még jóformán el se kezdődött az akció. Vagy húsz percet meneteltünk a sűrűben, a hó egyre csak mélyebb lett, már észre se lehetett venni a földön fekvő ágakat, csak mikor majd’ kitört a bokám rajtuk. Valahogy sikerült elérni az erdő széléig a nélkül, hogy combnyaktörést szenvedtem volna, vagy a hóba arcoltam volna, és végre feltárult előttünk egy hatalmas, lejtős tisztás, amelynek a közepén drótkerítéses, lapostetős, hosszú épületek terültek el.

- Ott van a bázis. – jelentette ki Minhyuk a nyilvánvalót, bár jól esett vége valakinek a hangját hallani. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem a hideg miatt, mert csak rengeteg energiát vesztettünk volna.

Nyeltem egyet mielőtt megszólaltam volna, mert a szám teljesen ki volt száradva.

- A föld felszíne felett? Nem túl… feltűnő? – kérdeztem.

- Ez úgymond válaszul építtettük az északiak fenyegetéseire anno... tán a kilencvenes években? – felelte Yoojung, kissé eltűnődve. – De az alagút már régebben megépült. Az északiak kezdték, mi először be akartuk tömni, aztán rájöttünk, hogy jól jöhet még kereskedelmi szempontból. Így végül csak lezártuk. Valójában soha nem használta senki.

- Szóval akkor a bejárat… a bázison belül van? – kérdeztem.

- Nem egészen. Az odalenn van, egy külön épületben. – mutatott a távolba Minhyuk. A bázis mögött volt valami kis betontömb, de csak homályosan látszódott a sötétségben.

Leereszkedtünk a lankás lejtőn a kerítés mentén, míg oda nem értünk egy kapuhoz. Alig lehetett észrevenni, mert ugyanolyan tüskés drótkerítésből állt, mint a fal. Mellette egy őrbódé volt, ahonnan az éjjeli őr rögtön kilépett, amint meglátott minket közeledni.

- Itt nem tudnak bejönni.

- Lee Munhyuk, a kettes egység alparancsoka. – szalutált Minhyuk. Mi a franc, ő alparancsnok? Soha nem említette, még szinte azt se tudtam volna elképzelni, hogy katona lenne… Kérdőn néztem Yejire, aki egy halvány mosollyal nyugtázta a dolgot. – Engedélyem van a belépésre. – folytatta, és a kártyát nyújtotta át a portásnak.

- Egy pillanat. – hangzott a felelet, és az öreg visszament a portára. Néhány percig várnunk kellett, majd végül visszajött, és tárgyilagosan közölte.

- Ma rendkívüli block out van, senki sem léphet be.

- Mi? – horkant fel Minhyuk és Yoojung egyszerre.

- Az alagút karbantartása végett jöttünk, minket nem érinthet a block out. A kódra van szükségem. – mondta határozottan.

Az öreg valamit mormogott magában, aztán visszacsámpázott a bódéjába. Nagy kegyesen Minhyuk tenyerébe csúsztatott egy papírt, aztán annyit szólt:

- A block out miatt az azonosító kártyáját itt kell hagynia, amíg az alagútban tartózkodik. A zárlat ma éjfélig tart egyébként, reggel rendelték el. Sajnálom, ha nem tájékoztatták előre.

Minhyuk lemondóan legyintett egyet, majd továbbmentünk.

   Érezni lehetett rajta, hogy feszült, pedig mindig ő volt a legderűsebb. A mi beléptetésünkért minden bizonnyal ő felelt, és ha valami esetleg rosszul sülne el, az… a karrierjébe kerülhet.

- Ez nem egészen úgy indult, ahogy terveztük, hyung… - csapott a vállára Jeongki. – De ne aggódj az ID-d miatt, visszakapod.

   Megszaporáztuk a lépteinket, hogy gyorsabban odaérjünk a betonbunkerhez. Minhyuk a papírdarabról leolvasta a kódot, beütötte, majd az ujjlenyomatát is beolvastatta, és végre kinyílt az ajtó. Egy levegőtlen, koromsötét helyiségbe léptünk, ahol még azt se láttuk, mekkora és hol vannak a falak. Valahol középtájt villogott egy kis piros jelzőfény, talán az jelezhette a következő zárat…

   Nem volt időm megszokni a sötétet, mert valaki hirtelen feloltotta a lámpát. Kékes neonfény áradt szét a helyiségben, és hirtelen felsikoltottam ijedtemben: nem voltunk egyedül. Egy ember állt velünk szemben, és fegyvert fogott ránk. A nagyobb baj az volt, hogy nem egy ismeretlen valaki fogott ránk fegyvert… a férfi, aki fekete kommandós ruhát viselt, Taesoo volt.

- Taesoo… - nyögte Yeji a meglepetéstől lefagyva.

- Hogy kerülsz te ide… - kezdtem én, de Taesoo a szavamba vágott.

- Tudtam, hogy valamit szerveztetek, előttem nem tudtok titkot tartani. – a cipőm orrára pillantottam, mint aki szégyelli magát, pedig szó sem volt erről. Valójában csak borzasztóan zavarban voltam. Hát ezért volt Taesoo olyan furcsa az utóbbi napokban, mert már tudott mindenről, és talán csak tesztelni akart engem, hogy elmondom-e neki a tervünket.

- Nem neked való terep ez… - kezdte Jeongki.

- Azt majd én eldöntöm, mi a nekem való. – felelte határozottan. – Talán nem hinnétek, de van közöm ehhez a bázishoz… és talán még segíteni is tudtam volna, ha szóltok…

- Miféle közöd?

Elhúzta a száját, majd lassan belefogott a magyarázatba.

- Amikor a közszolgálatot teljesítettem, második évben ide osztottak be… a különítmény tagjává léptettek elő.

- Áh, szóval gondolod, hogy innentől magától értetődően neked jogod van mindenhez, ami ehhez a bázishoz kapcsolódik? Semmi közöd ehhez, kopj le. – köpködte a szavakat Jeongki. Mintha nem nagyon szívlelnék egymást…

- Legalább ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked. – felelt vissza Taesoo.

- Mégis milyen alapon… - lépett közelebb Jeongki és már ökölbe zárta az öklét, ha súlyosabbra fordulna a vita.

- Álljatok le fiúk, ezzel nem jutunk előrébb és csak az időnket vesztegetjük. – lépett közéjük Yeji. Hálás voltam neki, mert kezdtem egyre rosszabbul érezni magam az értelmetlen kakasharc láttán. – Mégis hogyan tudtál meg mindent? – intézte Taesoohoz a kérdést.

- Csak utánanéztem pár üzenetnek… meg egy kis lehallgatás… jobban értek hozzá, mint hiszitek. Ezt az alagutat is jól ismerem.

- Tudod azt is, mi van a túlsó felén? – kérdezte Yoojung.

- Már hogyne tudnám? Kétszer is átmentem.

Yoojung felvonta a szemöldökét.

- Igazat mondok…

Valamiért mégsem tetszett a flegmasága. Bízni akartam benne, hiszen mindeddig ő értett meg a legjobban, elég sok időt töltöttünk el az elmúlt napokban, és azt hittem, egész jól megismertük egymást. De rá kellett jönnöm, hogy csak áltattam magam – mert semmit sem tudtam róla.

- Nos, mi is ismerjük már a helyet, szóval… - kezdte Jeongki, de Taesoo közbe szólt.

- Ha itt hagytok, teszek róla, hogy ne jöhessetek vissza. Csak egy hívásba kerül…

- Miért akarsz ennyire velünk jönni? – kérdezte Yoojung a tőle megszokott, higgadt hangnemében.

- Van egy fontos érvem… - kezdte, és mélyen a szemembe nézett, hogy mindenkinek feltűnjön.

- Jaaajajjj… - csapta össze a kezét Jeongki szkeptikusan.

- Segíteni akarok Yoominak. – azonnal elöntötte a vér az arcomat, így továbbra is meredtem bámultam a cipőm orrát… hátha lyukat éget bele a tekintetem, vagy valami. Nem ezt vártam Taesootól. – Ne haragudj Yoomi, amiért nem mondtam el, hogy tudok az akcióról. Nem akartam, hogy lebeszélj róla, mert úgyse hallgattam volna rád. Tudok neked segíteni. Mert ismerem a terepet…

Félve ránéztem Taesoora, azt vártam, hogy valami fontosat fogok leolvasni az arcáról, de csak könyörgő szemeivel találkoztam. Miért csinálja ezt?

Egy pillanat szünet után Yoojung lépett előre, és Taesoo vállára tette a kezét.

- Haver, ez nem csak egy kiruccanás, ennek komoly tétje van. Lehet, hogy…

- Felkészültem. Bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy kihozzuk Yoomi szüleit. Bízzatok bennem.

Egy ideig haboztam, nem tudtam, mi lenne az okos felelet. Tényleg furcsa volt, hogy ilyen módon akar csatlakozni hozzánk, holott igaz volt, hogy megpróbált normális úton is, csak a fiúk lebeszélték. Talán Taesoo tényleg segíteni akar. Hiszen őszintének tűnt, ahogy mondta. Még csak soha nem is hazudott nekem.

Bízni akartam Taesooban, hiszen eddig is mindig mellettem állt.

Yoojungra néztem a végszóra várva, ő pedig érdeklődve engem figyelt.  

- A te szavadnak adunk. Te döntesz. – mondta.

Miért, miért én??? Mikor utálok dönteni…

Nem tudtam, mi a jó döntés. De nem volt mit tenni, azt nem kockáztattam meg, hogy Taesoo esetleg beköp minket, vagy máshogyan jönnek rá, hogy itt vagyunk. Már így is elég régóta tartózkodtunk itt, az időnk vészesen megfogyatkozott.

- Jól van. – bólintottam. – Taesoo, ha tényleg olyan jól ismered a terepet, akkor vágjunk bele. De ígérd meg, hogy bármi van, megvédesz.

- Hogyne! – csapta össze a tenyerét Jeongki, meg se várva, hogy valamit reagáljak Taesoo-nak. – Akkor végre mehetünk?

   Késve, de végül csak megindultunk.

Jeongki haladt legelöl, mögötte Yoojung majd Yeji, mögötte Minhyuk, én, és végül Taesoo zárta a sort. Hosszú gyaloglás elé néztünk, hiszen a két ország között négy kilométeres demilitarizált övezet feküdt, a bázis pedig még két kilométerre feküdt a határtól. A járatban hűvös volt, és a levegő is nyirkosabb volt, mint odakinn, de a föld jól szigetelt, ezért messze voltunk a mínusz fokoktól. Alig telhetett el tíz perc, mire teljesen átmelegedtem a katonai ruhában. Az alagútban homályos fény uralkodott, úgy húsz méterenként egy-egy öreg, beporosodott lámpaburából szűrődött ki a sárgás neonfény. Senki nem szólt senkihez, az energiát tartogattuk későbbre, csak némán vonultunk, mint valami gyászmenet. Nem is hallottam más zajt a súlyos lépéseink, és a saját levegővételemen kívül.

   Az időérzékem teljesen elveszett, a telefonomat, órámat is odafenn hagytam a kunyhóban, tippelni se tudtam, mennyi ideje menetelhettünk, mikor a kísértetiesen egyenes alagút vége nem egy kiszámíthatatlan sötét pontban végződött, hanem egy sötétszürke valamiben… pár méterrel közelebb értünk, mire körvonalazódott, hogy tulajdonképpen egy acélajtó állja el az utunkat.

- Itt vagyunk? – kérdeztem halkan. Furcsa volt a saját hangomat hallani, halk és vékony volt, suttogásszerű, hosszú idő óta az egyetlen hang, ami megtörte a csendet.

A fiúk halkan, kesernyésen felnevettek.

- Dehogy, még csak most tartunk a felénél.

- Az a „vasfüggöny”. – mutatott Yoojung előre az ajtóra.

Ocsmány szürke kapu volt, amely két világot választott el egymástól. Mikor odaértünk, egy pillanatra megálltunk kifújni magunkat. Yoojung körbeadta a vizes kulacsot, engedélyezett pár perc pihenőt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Az ajtót egy nagy, kormány méretű fémcsap zárta le, aminek a megmozdításához Yoojung teljes erejére szükség volt. A zár kicsit nyekkent az elején, majd engedett, s az ajtó végül gond nélkül kinyílt. Libasorban átléptünk rajta, és a hátamon végigborsózott a hideg, ahogy tudatosult bennem, hova is léptünk be. Már nem foglalkoztam azzal, mekkora őrültséget művelek… művelünk. Tisztában voltam azzal is, hogy lehet, nem jövünk ki élve innen. De nem érdekelt. Nem épp egy földalatti titkos alagútban képzeltem el a halálomat, de ha erre kerülne a sor, nos… legalább nem átlagos halált fogok halni. Nem néztem hátra, mikor valamelyik fiú nagy nehezen bezárta magunk mögött az ajtót. Az acélmonstrum egy nyekkenéssel a helyére került, az egyedüli menekülési útvonal is lezárult. Vagy együtt jövünk vissza, vagy sehogy – én ugyanis meg nem tudtam volna megmozdítani a kaput, abban biztos voltam.

   Másik ország, másik világ – a fejünk fölött átívelő betont göcsörtös föld és bizonyos távolságonként fagerenda váltotta fel, cipőnk pedig a kemény beton helyett a puszta földet taposta. Hűvösebb volt, de még mindig nem hideg – a levegő mégis az arcomra akart fagyni, ahogy menetelni kezdtünk az egyre közeledő cél felé.

  

***

Hosszú idő után végre felfelé ívelt az út, Éreztem ezt a lábamban is, ahogy egyre nehezebbé váltak a lépések. Lassan, de biztosan haladtunk a felszín irányába. Egy mellékjárat csatlakozott be, majd több kisebb oldalsó bemélyedést is elhagytunk. Némelyikekben homokzsákok voltak felhalmozva, némelyik teljesen üres volt. Olyan volt, mintha egy háborús film díszletei között mászkáltunk volna –  leszámítva, hogy ez most valóság volt.

- Itt vagyunk. – szólalt meg végül Yoojung. Előttünk sötét lyuk tátongott, nem láttunk semmit, de az egyre erősödő huzatból rájöhettünk, hogy elértük az alagút végét.

Átléptünk az ajtón, de az alagút még folytatódott – két oldalt egy-egy beugró volt, úgy harminc-negyven méterre a végétől.

Yoojung intett, hogy húzódjunk oda be mindannyian. Egyik oldalt én húztam meg magam Jeongki és Taesoo között, míg a másikon Yoojung és Minhyuk fogta közre Yejit.

Guggoló pózban várakoztunk, én összefontam a karjaimat magam előtt, hogy ne fázzak. A kinti, északi szél erős és fagyos volt, nem kedvezett nekünk egy cseppet sem.

- Yoomi, a pendrive… - szólalt meg halkan Taesoo mellettem. – Hova tetted?

Megtapogattam a cipzárom belső zsebemet. – Itt van, nem fog kiesni, bevarrtam. – suttogtam bíztatóan. Vékony cérnával húztam rá pár öltést még otthon, amit könnyedén szét tudok szakítani, ha szükség lesz rá.

- Van egy ötletem. Cseréljünk kabátot. – folytatta Taesoo. – Nagy eséllyel téged akarnak elrabolni, ha elkapnak. Akkor csak elvennék a pendrive-ot, és senkit sem engednének el. Viszont, ha nálam van, és tegyük fel nem kapnak el…

- Nem rossz ötlet! – csillant fel a szemem, de Jeongki a másik oldalamról nem tetszését fejezte ki.

- Semmiképp se add ki a kezedből. – suttogta oldalra. Én viszont mintha meg se hallottam volna, azonnal levetettem a kabátot. Taesoo ötlete jónak tűnt, egy kis megtévesztés sosem árt. Felhúztam Taesoo fekete kommandó osztagos kabátját és sapkáját, ő pedig az én katonamintás gönceimbe bújt bele. Még szerencse, hogy nekem annyira nagy volt  neki így pont jól állt.

- Taesoo – kezdtem. – Ne mozdulj el mellőlem, és amint biztonságos helyre értünk, cseréljük vissza.

- Oké.

- Csöndben legyetek. – suttogott át Yoojung. – Most várnunk kell a jelre. – adta ki az utasítást.

- Elment az eszed, Yoomi. – suttogta a fülembe a másik oldalamról Jeongki.

- Mert?

- Mindannyiunk életét Taesoo kezébe tetted.

- Ő jobb harcos, mint én…

- Sss! – pisszegett Yoojung, és azonnal mindannyian elhallgattunk.

A távolban egy aprócska domb volt, s a tetejénél mintha mozgást véltem volna felfedezni. Nem láttam tisztán, de a sötétségben egy még sötétebb árnyat sejtettem, annak kerestem a körvonalait. Yoojung szép lassan megindult a kijárat felé, de intett, hogy még maradjunk a helyünkön. Előre ment pár métert, s akkor a sötét árny irányából két rövid, piros lézerjelzés érkezett. Yoojung intett nekünk, hogy lépjünk elő. Egymás mögé sorozva félig guggolva araszoltunk kifelé, miközben oldalra pillantottam, hova is lyukadtunk ki.

   Egyszerű, földes terület volt, amelyet megfelelően takart el az előttünk elterülő dombocska. Meglepően itt alig volt hó, csak foltokban borította a koszos, sötét földet. Néhány homokzsákgát volt felállítva az alagút bejáratához közel, illetve volt egy ócska platósautó, amiről nem lehetett megállapítani, hogy működik-e még, vagy csak ócskavas. Yoojung végül felegyenesedett, és kitapogatta fegyverét a derékszíjánál. Én beszippantottam a szám szélét, ahogy az adrenalin egyre csak fokozódott bennem, és igyekeztem nyugodtan venni a levegőt.

S ekkor valahonnan lövés csattant.

Nem tudtuk ki és honnan lőtt ránk, de egy pillanat alatt megzavart minket, és ijedten kerestük a hang forrását. Yoojung félhangosan elkiáltotta magát, hogy húzódjunk a domb mögé, de Taesoo hirtelen megragadott hátulról.

- Erre. – azzal magával húzott az egyik homokzsákgát irányába. Közben több oldalról is lövések dördültek, Jeongki kivált a csapatból és a platóskocsi mögé húzódott be, és előkészítette a pisztolyát. Yoojung pedig Yejit fedezve rohant a domb felé, ahol hasra vágták magukat. Minhyuk egy méterrel lemaradva követte őket, de közben revolverével rálőtt valakire a sötétben. Egy pillanat alatt szabadult el a pokol, azt se tudtam hol vagyok, a félelem olyan mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy minden porcikámmal meg voltam győződve, itt és most ér véget az egész. A fejünk fölött röpködtek a lövések, én a földhöz lapulva imádkoztam, Taesoo viszont kihajolt a gát mögül és leadott pár lövést.

- Itt várj… - hadarta nekem, majd kiugrott és egy jóval távolabbi gát felé indult meg.

Némán kiáltottam a nevét, amikor hirtelen megbotlott, és az egyik karjához kapott. De nem állt meg, futott tovább. Megtorpant a következő gát mögött, de tovább rohant. Miért fut ennyire messzire? Onnan nem fogja már belátni a terepet, túl távol kerül tőlünk… Ekkor rohant be a képbe Jeongki, és rögtön levettem, hogy őt üldözte. Rávetette magát Taesoora, és birkózni kezdtek. Szinte lefagytam, ahogy a két fiút figyeltem, nem törődtem a körülményekkel. Tudtam, hogy nem a legbiztonságosabb fedezékben voltam, de nem tudtam volna már máshova menekülni. Süvítő hangot hallottam meg a fejem felett, mire odapillantottam: egy nagyjából ökölméretű tárgy repült egyenesen az én irányomba…

- Yoomi! Fuss! – hallottam valahonnan a távolból Jeongki ordítását, de az arcát nem volt időm megkeresni. Ismeretlen erő hozta mozgásba a testemet, kirohantam a fedezékemből, célba vettem a következő gátat. Félúton járhattam, mikor becsapódott a gránát, pont a zsákok előtt. A lökéshullámtól szanaszét repült a homok, és mindent félhomályba burkolt. Testem a fagyott talajra vetődött, bevertem az orromat és a kezem valahogy végighorzsolt pár kavicsot, ahogyan sodródtam a talajon, amíg a lökés el nem ült. Egyetlen pillanatig volt az egész, mégis olyan részletesen ragadt meg minden, mintha percekig tartott volna. A robbanást szinte nem is hallottam, csak annyit érzékeltem, hogy a következő pár percre letompult a hallásom. Alig láttam valamit a sok homoktól, nem tudtam, hol vannak a többiek, csak sejtettem, és megpróbáltam a domb felé közelíteni hason kúszva.  A fejemben dobolt a szívem, szinte visszhangot vert a koponyacsontomon. A talaj egyenletesen dübörögni kezdett, egyre erősebbé vált, hirtelen azt hittem, földrengés jön vagy valami hasonló, de akkor elkezdett kirajzolódni előttem valami: öt vagy hat pár láb dobogott a földön, felém futottak. Nem láttam kik lehetnek, mert még mindig a földhöz voltam lapulva. Hallottam, hogy egyikük kiállt valamit, de nem értettem, mert még mindig tompa volt a hallásom. Aztán egyszer csak odaértek mellém, valamelyikük megragadott és felhúzott a földről.

Egy sötét kabátos, fekete sapkás alakkal néztem farkasszemet. Az arca poros volt, a szeme nagyon szűk vágású és az egyik szemöldökét kettészelte egy régi, beforrott heg.

- Ő az. – kiáltotta észak-koreai akcentussal, mire az, aki elkapott, lódított rajtam egyet.

- Erre. – két oldalról megfogtak, és vonszolni kezdtek. Az adrenalintól megbódulva össze-vissza vagdalózni kezdtem és rúgkapáltam, mire ők csak még szorosabbra fogtak, és valaki ügyesen bilincsbe zárta a csuklóimat. Hát ennyi volt, Kang Yoomi. Hősi halált halhatsz egy észak-koreai munkatáborban.

***

   Poshadt szagú autóban tértem magamhoz. Az előző percek történései egyetlen érthetetlen halmazban zsúfolódtak össze a fejemben, s mire ismét tisztán láttam-hallottam a dolgokat, már egy szakadt bőrkárpitú katonai autóban ültem, épp akkor indították be a motort. Még mindig rajtam volt a bilincs, viszont ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. A mögöttem lévő ülésen hárman ültek, fizimiskájuk hozzám hasonlóan viharvert volt, de amint találkozott a tekintetünk, mosoly ült az arcukra.

- Hála az égnek, hogy egyben vagy! – kezdte Yeji. – A homok annyira beterített mindent, hogy semmit nem láttunk belőled.

Túszok voltunk. Yoojung, Minhyuk, Yeji és én. Ők hárman szorongtak a hátsó üléseken, én pedig egyedül középen. Az első ülésektől függöny választott el, de gyanítottam, hogy még ketten ülhettek ott.

- Hova visznek? És hogy kapott el minket a katonaság? – kérdeztem.

- Ezek nem katonák… - nevetett fel Yoojung. – Szerencsére. Akkor lennénk igazán nagy bajban, ha a hivatalos egységek kaptak volna el…

- Hát akkor? Csak nem a Fekete…

Bólintottak.

- Nem tudjuk hova megyünk pontosan, de alighanem pont oda, ahol a szüleidet is megtalálhatjuk.

Egy kicsit fellélegeztem. Nem voltam egyedül, nem az északi hadsereg tart fogva… Habár a kilátásaim se az ő kezükben, se itt nem volt valami fényes… vagy a pendrive kell nekik, vagy az életem… vagy mindkettő.

„A pendrive!” kaptam a fejemhez, némán tátogva a szót a többieknek, hogy megértsék. Közben  Taesoo szavai visszhangoztak a fülemben, amit az alagút kijáratánál mondott nekem.

- Az Taesoonál maradt… - felelte Yeji. – Viszont…

- Taesoo meglépett. – folytatta Minhyuk.

- Hogy mi?

- Épp akkor, amikor kitört az egész… Elfutott. Jeongki utána eredt, de mindketten eltűntek, amikor felrobbantak a homokzsákok.

- Hogyan? – értetlenkedtem.

- Jeongkinak volt egy rossz előérzete, és alighanem bevált. – vette át a szót Yoojung. – Taesoo nem azért tartott velünk, hogy téged megvédjen… Sajnáloom, hogy tőlem kell hallanod, de… Ő mindvégig a pendrive-ra vadászott.

- Tehát elárult? – böktem ki.

Yoojung bólintott.

- Ez nem lehet… nem tenné…

- Már hogyne lenne lehetséges. – felelte. – Megbíztál benne, a barátodnak tekintetted, ha nem tévedek. A bizalmadba férkőzött, annyira, hogy még a kabátodat is kicserélted, így sikerült megszereznie… – suttogta Yoojung. Nem fejezte meg a mondatot, mert mindannyian tudtuk, hogyan végződik.

Miért tett volna ilyet Taesoo? És én miért nem vettem észre sosem, hogy valami nincs rendben vele? Mekkora idióta voltam…

- Jeongki eltűnt, de… - vette át a szót Yeji , mikor látta rajtam az elkeseredettséget. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálja Taesoo-t. Ne félj, ő jó az egyéni akciókban.

Ebben biztos voltam. Bíztam Jeongkiban, de attól még nem utáltam magamat kevésbé a naivságom miatt. Hülye voltam. A magabiztos csapatunk az első akadálynál feloszlott, a tervünk kudarcba dőlt, s most egy drótkötélen egyensúlyoztunk, és a levegőbe kapaszkodtunk. Mindez az én naiv botlásom miatt. És még csak szerelmes se voltam, hát ez volt a poén. Taesoo-ra barátként gondoltam mindig is, hiába voltak… félreérthető helyzeteink. Ezért se válaszoltam neki aznap este. De azt hiszem nem is fog sor kerülni ezután hasonló helyzetre. Egyre kevésbé bíztam meg a saját választásaimban. Ott volt Yoshiko, akiben szintén megbíztam, és itt volt Taesoo is… Mi a baj velem, hol rontom el?

Visszahuppantam az ülésre és összehúztam magamat. Erősnek kell lennem. Lehet, hogy vallatni fognak, megkínoznak, követelik, hogy hova rejtettem a pendrive-ot, amire nem fogok tudni jól válaszolni… de bíznom kell magamban… és abban, hogy Jeongki megtalálja, és elhozza. Másra nem szabad gondolnom. Hinni kell a célunkban, akármennyire elérhetetlennek tűnik most.