9. fejezet

*Változtatás!*

De csak minimális, nem kell semmit újraolvasni hozzá! :)  A blogom még januárban indult, "Utolsó karácsony" címen, mivel egy karácsonykor kezdődő történetet ölel fel. Akkor még nem tudtam pontosan, merre halad tovább és miként, viszont most már bebizonyosodott, hogy erőteljesen kinövi a karácsonyi időszakot (és a téli hangulatot is lassan), szóval úgy éreztem, meg kéne változtatni a címet is. Hosszas agyalás után viszont nem jutott más eszembe, mint "Elrejtettek". Utal ez két személyre, melyek közül az egyiket már ismerjük: a főhőst, akit igyekeztek a nagyvilág színfalai mögött felnevelni; a másikat meg persze majd megismerjük, hogy kicsoda. :))
Elnézést kérek minden olvasótól!

 ~ ~ ~

   Megcsörrent a telefonom. Valami ismeretlen szám hívott, de nem volt rejtve. Sokáig gondolkodtam, hogy felvegyem-e, mert általában nem szoktam… de ahogy csöngött fáradhatatlanul monotonon, valami azt súgta, talán jobb lenne mégis elhúzni azt a zöld gombot a kijelzőn.

-          Halló?

-          Kang Yoomival beszélek? – egy nő volt, a hangja tipikusan olyan volt, mint aki egész nap az irodában ül és unalmas emberekkel tárgyal. – A Kyunghee egyetemről hívom.

Egyetem? Mi? Ez biztos valami félreértés lesz. Biztosan van más is, akinek ugyanaz a neve, mint nekem, és a Kyunghee-ra jár. Már épp válaszolni akartam neki, hogy téves hívás, mikor a nő megint megszólalt: - A nagynénjétől, Jung Miyoungtól tudom az elérhetőségét. Elnézést, hogy zavarom.

-          Igen, itt Kang Yoomi. – feleltem erre.

-          Azért keresem, mert be kellene jönnie ma vagy holnap, 8 és 16 óra között megbeszélni a próbák időpontját.

Á, szóval erről lenne szó. A nagynéném máris intézkedett, hogy tudjak gyakorolni. Na így már kezdtem tisztán látni a helyzetet.

-          Rendben, holnap be tudok menni.

-          Rendben. A pedagógiai tanszéket keresse, második emelet, ötös terem. Még egyszer elnézést kérek, hogy zavartam. Viszhall. – és hallottam a vonal végét jelző sípolást.

Egyetem… olyan távol álltam még tőle, és most mégis hirtelen egy kőhajításra voltam tőle. Hálát adtam az égnek, hogy egy olyan kedves nagynénivel ajándékozott meg, mint Miyoung. Ha ő nem lenne, most nem tudom, mi lenne velem… hol laknék, és hogyan készülnék fel az egy hét múlva tartandó koncertemre. 

A megbeszélés még két percig sem tartott. Miyoung ott volt szerencsére, találkoztam vele a kampusz bejáratánál, ő vezetett el a tanszékükre, így nem tévedtem el. Akkora volt a kampusz, olyan sok épület, sportpálya, park és út volt, hogy én biztosan eltévedtem volna, mint tű a szénakazalban. A nénikém a saját nevén foglalta le nekem a termet, habár már csak kora reggel vagy este voltak időpontok, de egyáltalán nem bántam… a cél érdekében bármit, bárhogyan.

Miyoungtól elbúcsúztam, én pedig kisétáltam az épületből, hogy tegyek egy rövid sétát még a szép, gótikus stílust idéző épületek között, mielőtt visszamentem volna dolgozni. A hatalmas amfiteátrum felé vettem az irányt, ruganyos léptekkel sétáltam egy szál gimnazistaként az egyetemisták csevegő csoportjai között, mint akinek semmi gondja az életben… élveztem, hogy tiszta és szép idő van – fagy volt, de az ég gyönyörű kék volt. Épp a telefonommal fotóztam le az egyik épületet, annyira bele voltam merülve, hogy nem is jöttem rá, kit fotóztam le közben. Csak akkor tűnt fel amikor megnéztem, hogy sikerült a kép. Felnéztem, hogy a szememmel megkeressem az illetőt, de nem kellett nagyon nézelődni – már ott állt, közvetlen előttem.

-          Egy gimis a kampuszon? – szólított meg Taesoo.

Meglepődésemben még a beszólását is elengedtem.

-          Tudtommal te sem erre az egyetemre jársz. – feleltem.

-          Én nem is, de az apám itt dolgozik, a politológia tanszéken.

-          Nekem meg a nagynéném a pedagógiain. – vágtam vissza. Elismerősen bólintott, de láttam rajta, hogy meglepődött.

-          És csak úgy ebédidődben ideruccantál meglátogatni? – kérdezte.

-          Aha… talán nem szabad?

-          Felőlem aztán… - vont vállat.

-          És te, mi járatban?

-          Dolgom volt. – zárta rövidre. – Ebédeltél már?

-          Még nem…

-          Akkor menjünk enni! Van itt egy remek ramyeon kajálda a kampusz sarkán. – húzott máris annak a kijáratnak az irányába, amerről bejöttem.

Esélyem se volt ellenkezni, de bevallom, annyira nem is akartam, mert már kopogott a szemem.

Egy ahjumma köszöntött minket, aztán leültünk az egyetlen üres kétszemélyes kisasztalhoz, ami pont az utcára nyíló ablak mellett volt. Szótlanul elkezdtük enni a levest, de hangosan szürcsölve. Forró volt, de most valahogy jól esett, ahogy a csípős lé és a forró tészta végigperzselte a nyelőcsövemet, ezért mohón lapátoltam befele az adagomat.

-          Nem vagy valami túl nőies evés közben… - jegyezte meg hirtelen Taesoo.

Megálltam a mozdulat közepén.

-          Mi? – szólaltam meg tele szájjal, de mire kimondtam, feldolgozta az agyam az infót, ezért inkább gyorsan megrágtam az ételt, megtöröltem a számat, nyeltem, és kihúztam magam. – Ja, hát egy éhes nő, nem szép nő… - feleltem. Erre felnevetett.

-          Legalább van önkritikád.

-          Van, nem kell féltened. Ne nézz rám, ha attól elmegy az étvágyad… - morogtam, és a tányér szélére kotortam a spenótleveleket a levesemből. Taesoo csak vállat vont.

-          Nem szereted? – kérdezte.

-          M-m… - ráztam a fejem, mire ő kérdezés nélkül kihalászta a tányéromból az ázott, sötétzöld leveleket, és megette.

Felnéztem rá, de ő nem is zavartatta magát.

-          Tudod mennyi vitamintól fosztottad meg magadat?

-          Akkor miért te etted meg, miért nem beszéltél rá inkább? – vágtam vissza.

-          Hallgattál volna rám? – hajolt közelebb, és egy pillanatig farkasszemet néztünk.

-          Chh… - fintorogtam. Nem igaz, hogy ennyire ismerne…

Kipillantottam az ablakon, és majdnem felugrottam ijedtemben a székről, ahogy szembenéztem az ablak előtt álló meglepődött nagynénémmel.

-          Aissh… - takartam el gyorsan a kezeimmel az arcomat, valamiért azt éreztem, hogy kezdek elvörösödni. Taesoo csak értetlenkedve nézett.

-          Talán ismered?

Szótlanul bólintottam. – Egy pillanat. – mondtam, és kirohantam hozzá.

Miyoung mosolyogva várt. – Jó látni, hogy máris barátot szereztél.

-          Jaj, ő nem olyan barát… - szabadkoztam. – Csak sima ismerős… ugyanott dolgozik, ahol én.

-          Á, értem. – bólintott. – Nem akarlak zavarni titeket. Egyetek csak nyugodtan.

-          Ja, már majdnem befejeztük. Neked még nem kezdődik az órád?

-          Igazából még van tíz percem, ezért gondoltam sétálok egyet.

-          Aha.

-          Megyek is. Egyetek rendesen! – mondta köszönésképpen, és elsétált. Az volt az érzésem, hogy ő jobban zavarban érezte magát. Pedig hát igazán nem volt oka.

Nem néztem be az étterembe, de mindvégig magamon éreztem Taesoo pillantását. Mire visszaültem a helyemre, ő persze már rég befejezte.

-          A nagynéném volt. – magyaráztam.

-          Jaa. Hasonlított anyukádra. – mondta, de elharapta a mondatot, mikor rájött, hogy érzékeny pontra tapinthatott.

-          Hagyd csak. Már kezdem megszokni…

-          Hé… - mondta nyugodtan. – Meg fogjuk találni őket, és kimentjük. Nem lesz semmi bajuk.

Bólintottam, mintha ez ilyen pofon egyszerű lenne. Nem akartam tovább feszegetni a témát, mert már növekedni kezdett a torkomban az apró gombóc, ami a sírást szokta elfojtani. Ha még tovább nő, egy idő után olyan nagy lesz, hogy nem fér meg a torkomban, felrobban, és akkor előtörnek a könnyek is. Ezért gyorsan másra tereltem a témát.

-          Han igazgató… - kezdtem bele, nem is tudom hirtelen honnan jött ez az ötlet, de kíváncsi voltam. – Mindig is taekwondo klubot működtetett? Úgy értettem, elég furcsa, hogy közben meg tök mást csinál…

Taesoo megköszörülte a torkát.

-          Megvan az oka, hogy így van.

-          Tényleg? – kaptam fel a fejem. – És mi az?

-          Hát… tudod ezek elég belső infók… - vett le a hangerőből. – Talán nem kéne most elmondanom… mert még nálunk se tudja mindenki… - felelte, de a szemében láttam a csillogást. Úgyis mindjárt kibukik belőle, csak kicsit kéreti még magát.

-          Jaaj, oppa, tudnom kell, hol dolgozom pontosan… És tudok titkot tartani. – tettem hozzá, suttogva.

-          De itt még a falnak is füle van, tudod?

-          Nézz körül… mindenki az ebédjével van elfoglalva… beszélgetnek… az a pár diák elmerült valami videojátékban… azok meg ott – mutattam egy pár felé, akik épp idiótán vigyorogtak egymásra - … úgyse ránk figyelnek. És a rádió is szól. Az ilyen forgalmas és hangos helyeken a legkevesebb az esélye, hogy valaki érdeklődve kihallgat… - mondtam már halkabban, hogy ne keltsem fel senkinek a figyelmét sem.

-          Ha ennek bármi negatív következménye lesz, az a te hibád. – reagált Taesoo. Közelebb hajolt, és intett, hogy én is jöjjek közelebb. Az üres tányérom fölé hajoltam, közben le nem vettem a szememet az ő sötét íriszéről.

-          Han igazgató apja taekwondo mester és oktató volt. – kezdte. – Régen, mikor még Keszongban laktak, az apja híres mester volt és egy iskolát működtetett.

-          Várj… - szakítottam félbe. – Keszong? Szóval északról…?

-          Csss… - tette az ujját a szája elé. – Én mondtam, hogy talán nem ez a legalkalmasabb hely.

-          Jól van, mindegy. Csak fogalmazz… virágnyelven. – mondtam neki.

-          Szóval nekik egy menő iskolájuk volt ott, még mielőtt Han Seunghoon megszületett volna. De aztán a háború kettévágta a családjukat: Han igazgató apja valahogy a déli részen ragadt, a várandós felesége pedig az északin. Nem akart belenyugodni, ezért elhatározta, hogy áthozza őket minden áron. Hosszú időbe telt, évekbe, de végül sikerült. Az az utolsó pillanatban viszont hiba csúszott a tervbe: így végül lelőtték az apját. Ekkor már Han Seunghoon hat éves volt, látta saját apját haldokolni, akinek az utolsó kívánsága volt, hogy alapítsa újra az iskolát. Később az anyja át akarta hozni a rokonait, ezért valahogy egyre jobban belemélyedtek a közvetítők világába, mivel a kimenekítés hosszú és bonyolult művelet volt. Az igazgató, miközben az iskoláját építette, közvetítőként is dolgozott, és ezt aztán sosem tudta abbahagyni. Kicsit megszállottá is vált egy idő után… - elharapta a mondatot. Ránéztem, de arckifejezéséből semmit nem tudtam kivenni.

-          És? – noszogattam, hagy folytassa, de ő itt befejezettnek tekintette a témát.

-          Ennyi. – mondta. – Most már érted, miért így van?

-          Hát… nagyjából. – néztem rá. Ő is rám nézett, és egy darabig csak farkasszemet néztünk a ramyeonos tányérok fölött. Egy ideig nagyra nyílt szemekkel, de hamarosan az egyik szemem szúrni kezdett, és hunyorognom kellett. Taesoo mintha minden nap ezt gyakorolta volna, olyan kipeckelt szemekkel nézett, és látszódott, hogy arra vár, hogy mikor adom fel. De nem akartam. Pedig már nagyon fájt, éreztem, ahogy kiszárad közben, és nem tudok rendesen oda fókuszálni, ahova akarok. Meg akartam volna számlálni a szempilláit, hogy ezzel is eltereljem a figyelmem a fájdalomról, de ebben a pillanatban fájdalom nyilallt a fejembe, és az arcom is eltorzult. Taesoo ekkor „kegyelemdöfésként” hirtelen ráfújt az arcomra, mire reflexszerűen pislogtam párat.

-        -   Héé, ez nem ér!!

De persze ő csak hangosan kinevetett.

-         -  Úgy sem bírtad volna ki…

-          - Chh… Csaló.

-          - Vagy inkább jóindulatú srác, aki nem hagyta, hogy kancsal legyél a bandzsítástól. – vigyorgott.
      Beképzelt alak… egy szemforgatással nyugtáztam a megjegyzését, aztán öltözködni kezdtem.

Titokban reménykedtem, hogy mikor visszaérünk, nem veszi észre senki, hogy együtt ettünk. Nem is tudom, miért frusztrált ez annyira, hiszen nem volt benne semmi rossz. De valahogy mégis zavarban éreztem magam, amikor beléptünk az épületbe és rögtön Yeji jött szembe.

-          Ti együtt kajáltatok?

-          Ja, véletlen összefutottunk. – vont vállat Taesoo. – Te ettél már?

-          Nem. – felelte szárazon, és elsietett mellettünk. – Ma már nem jövök vissza, úgyhogy át kell venned a csoportjaimat. – kiáltotta menet közben Taesoonak, aztán meg se fordulva intett a kezével, mikor kilépett az utcára.

Pislogtam kettőt. Talán csak hülye női agyalás, de Yejit bosszantotta volna, hogy mi együtt ettünk?

De nem is volt időm ezen töprengeni a délután folyamán, mert sok dolgom volt. Csak jóval később esett le, mit is jelent számomra, hogy Yeji ma nem tart órákat: hogy az én órámat sem ő fogja tartani…

-          Akkor kezdjük mondjuk 3x30 fekvővel… aztán 3x15 húzódzkodás, 3x50 hasprés, és… - kezdte unottan Taesoo.

-          Nem a fiúknak tartasz órát… - morogtam közbe.

-          Így van. – mosolygott. – Szeretnéd tudni, ők mennyit csinálnak?

A szememet forgatva elfordultam. Hirtelen nagyon felment a pumpa bennem miatta, de nem akartam, hogy kitörjön. Duzzogva, de annál nagyobb energiával kezdtem neki a sorozatoknak. Tudtam, hogy ha ezt mind megcsinálom, már az elején annyira kifáradok, hogy semmi erőm nem marad az igazi harcra. Amíg én sajgó izmokkal szenvedtem, ő sem restelkedett, a terem sarkában gyakorolt egy edző fán, meg fekvőtámaszozott. Egy kicsit sajnáltam, hogy a fehér egyenruha van rajta, és nem látszódtak a megfeszülő izmai, de így nem vonta el a figyelmemet semmi sem a saját szenvedésemről.

Aznap önvédelmet tanított, és be kellett vallanom, érzékeny lelkem kicsit reinkarnálódott a gyilkos erősítések után. Féltem, hogy durvábban fog bánni velem, mint Yeji, de az ütései egyszerre voltak kemények és fájdalommentesek, amikor pedig ő védett, valahogy úgy csinálta, hogy ne húzódjanak meg tűlsűgosan az ízületeim.

-          Esni tanultál már? – kérdezte. Én kicsit félénken bólintottam. Bár puha volt a talaj, azért sosem volt teljesen fájdalommentes az ilyesmi. Általában, ha sokáig gyakoroltam, maradt a karomon vagy a hátamon egy-egy lila folt pár napig.

De ahogy Taesoo begyakoroltatta, kicsit másmilyen technikával, valahogy jobban tudtam koordinálni a testemet, és kevésbé fájt. Ezután közölte, hogy kapcsoljuk össze az előzővel. Még sosem csináltam több féle elemet egymás után, ez volt az első alkalom, hogy többet is összefűztünk egy folyamattá. De egyszer csak azt vettem észre, hogy rendes, dinamikus küzdelmet vívtunk, és fogalmam se volt, hogy hogyan, de valahogy tudtam, hogyan térjek ki a támadásai elől, és hogyan állítsam meg. A szívem erősen dübörgött, az adrenalin száguldott az ereimben, és csak még jobban ösztönztek a Taesoo arcán végigcsurgó izzadtságcseppek, hogy folytassam. Megragadta a karomat, lerántott a földre, de én ösztönből megrántottam a lábát, mire valahogy szerencsétlenül mindketten a földön terültünk el. Ráugrottam, és úgy birkóztunk tovább, már nem is figyeltem arra, hogy tanult fogásokat használjak, csak tettem, ami ösztönből jött. Ő lefogta a karomat, mire a lábammal próbálkoztam, erre ellökött magától, aztán megint nekem esett, átfordultunk, megbilincselt kezekkel nekicsapódott a hátam a földnek, ő pedig rám nehezedett. Az egyik kezével a mellkasom előtt szorította a csuklómat, a másikat meg a fejem fölött a padlónak szorította, és mindössze néhány centiméterről lihegett az arcomba. Éreztem, hogy most már nem a harctól száll a vér a fejembe, hanem valami egészen mástól. „Nyugi, Yoomi.” mondogattam. „Mindjárt észreveszi, hogy ez így nem jó, és vége lesz.” De valahogy nem úgy tűnt, mint aki tisztában vele, mert nem mozdult, csak bámulta az arcomat. A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, minden egyes alkalommal nekifeszülve a fiú testének. A szorítása mintha kezdett volna enyhülni, de vele párhuzamosan az arca az enyémhez kezdett közeledni. Volt egy tippem, hogy mire készül, amitől egyszerre rémültem meg és gyorsult fel a szívverésem még jobban, már ha volt még hová. Igen, most meg tudtam volna számolni a szempilláit, de valahogy rózsaszínes ajkai sokkal érdekesebbnek tűntek, ahogy enyhén szétnyílva közeledtek az enyéim felé… de végül megálltak, milliméterekre az enyéimtől.

-          Csaltál... – suttogta, meleg lehelete megbizsergette a számat.

Kiszáradt torokkal nyeltem egyet.

De még mielőtt bármi történhetett volna, az edzőterem ajtaja nagy lendülettel kinyílt, és Han igazgató alakja tűnt fel hirtelen a semmiből.

-          Híreim vannak. - de ennél a pontnál kissé beléfagyott a szó. Megtorpant, magamon éreztem fürkésző pillantását, bár nem láttam teljesen, mert Taesoo eltakarta. – Újfajta edzésmódszer? – vonta fel a szemöldökét.

Taesoo egy szempillantás alatt felpattant, én meg ottmaradtam a földön, mint valami kővé dermesztett izé.

-          Még nincs kifejlesztve… - felelte ő is eléggé zavartan. Hogyan jutott eszébe ilyet válaszolni?!

Han igazgató nemigen vett tudomást a válaszról, csak hozzátette: - Ha vége az edzésnek, keress meg, Yoomi. – azzal kilépett a teremből. Taesoo a kezét nyújtotta, de én magamtól keltem fel a földről, és nem bírtam a szemébe nézni.

-          Fuss pár levezető kört, aztán… menj, keresd meg. – intett a helyre, ahol az előbb még az igazgató állt. Muszáj volt mosolyognom, amiért zavarban volt.

            Nem csak egy okból volt apró gyomorgörcsöm, mielőtt bekopogtam Han igazgató úr irodájába. Volt egy sejtésem, mi miatt hívhatott, és az be is igazolódott.

-          A szüleiddel kapcsolatban szeretnék mondani valamit.

Leültem, ahogy hellyel kínált. Már szinte otthonosan kellett volna érezni magam az irodájában, annyiszor jártam benn, de mégis, most volt valahogy furcsább volt itt ülni mint valaha.

-          A legutóbb sikerült kapcsolatba lépni a Fekete Legyezővel. – mondta. – Lenyomoztuk, hol tartózkodnak, és egy embert odaküldtem, hogy térképezze fel a helyzetet. Azt mondta, hogy sikerült egy rövid időre kapcsolatba lépni az édesapáddal, tájékoztatta, őket, hogy jól vagy, és hogy visszajöttél Koreába, és most a nagynénédnél laksz. A szüleidnek valószínűleg semmi baja sincs, leszámítva, hogy némileg megviselte őket a fogság. De mindketten bizakodóak. Hamarosan egy külön csapatot küldünk, hogy kiszabadítsuk őket. – mosolygott Han igazgató úr.

Én bólintottam, még kicsit zavartan, és vártam, hátha mondd valamit arra a jelenetre, amit odabenn látott az edzőteremben. Ő azonban néma maradt, és intett nekem, hogy elmehetek. Valahogy mégis hiányérzetem volt, amiért nem tette szóvá… de persze, miért is gondolkodtam ezen ennyit? Taesoo csak kicsit belelovalta magát az egészbe, én pedig nem tehettem mást, ha egyszer leterített és mozdulni se tudtam. Ezzel győzködtem magamat, miközben kiléptem az utcára, és hazafele indultam.

***

            Vészesen közeledett a koncert, én pedig kevesebbet gyakoroltam, mint normál esetben suliidőben. Sajnos az egyetemen csak napi 1 vagy 2 órát tudtam használni a zongorát, így a maradék szabadidőmben fejben gyakoroltam, vagy doboltam az ujjaimmal a padlón, a combomon, az asztalon, mikor épp hol jártam. Az se könnyítette a dolgomat, hogy Han igazgató hírei ellenére semmi mást nem hallottam. Miyoung nénikém sokat dolgozott, néha magántanítványok jöttek hozzá, Nayoung pedig, középiskolás révén, minden reggel korán elment és csak késő este jött haza. Legalább a taekwondózás közben a feszültségemet le tudtam vezetni. Szerencsére Taesoo nem tartott többször órát – és bár örültem neki, valahol mégis azt éreztem, hogy ha ő tanítana, gyorsabban tudnék fejlődni. Yeji viszont nagyon jó tanár volt, és egész sokat beszélgettünk, néha már-már azt éreztem, hogy barátként tekint rám.

            A koncert előestéjén, amikor mindenki fáradtan fejezte be a munkát, Han igazgató közölte, hogy menjünk el közösen vacsorázni. Yejivel egymásra néztünk, és rögtön kérlelte az apját az érdekemben, hogy engedjen haza, de Han igazgató hajthatatlan volt. Azt mondta, legalább a vacsora idejéig maradjak, utána hazamehetek, nem kell velük innom, mivel még középiskolás vagyok. Habár tiszta diszkrimináció volt, azért most titokban örültem neki, hogy kimaradok a hajnalig tartó iszogatásból. Így is volt vagy este 11, mire befejeztük a vacsorát, Han igazgató már kicsit felöntött a garatra, és énekelgetni kezdett a mellette ülő Borának és egy másik, idősebb munkatársának. Rápillantottam az órámra, aztán kérdőn Yejire néztem, hogy vajon elmehetnék-e már…

-          Apa… - kezdte a lány. – Yoominak mennie kéne. Azt mondtad, vacsora után hazamehet. Holnap pedig fárasztó napja lesz.

-          Jaj, hát persze… - kezdte az igazgató mosolyogva. Így, kicsit becsiccsentve egyáltalán nem tűnt komoly igazgatónak, csak egy túlságosan sokat mosolygó idős bácsinak. – De ne menjen haza egyedül, késő van már… Yoomi! Tölts nekem még egy pohárral, aztán Taesoo hazakísér.

-          Mi? – nézett fel egyszerre Yeji, Taesoo és én is. Han igazgató csak sejtelmesen mosolygott.

-          Nincs kifogás… - tette hozzá inkább barátságosan, és meglökdöste Taesoo-t, hogy álljon fel.

Nem volt mit tenni, nem mertem tiltakozni, nehogy rosszabb helyzetbe kerüljek. Mielőtt elhagytuk volna az asztalunkat, még odakiáltott Taesoonak, hogy: - Reggel a reptéren! – azzal mi kiléptünk az étteremből.

-          Reptér? – kérdeztem tőle.

-          Igen. Két munkatárs jön egy reggeli géppel.

-          Kínából?

-          Azt nem tudom. Igazából, nem mondta meg, kik jönnek, csak hogy ki kell menni eléjük.

-          Aha.

Végigmentük az éjszakai élettől pezsgő utcán, lementünk a metróba, és elindultunk a hatossal.

-          Nem kell amúgy hazakísérni, inkább menj haza te is és pihenj. – mondtam. Nem kedvességből akartam, hanem inkább féltem attól, hogy mi történik, ha tényleg hazakísér.

Elmosolyodott.

-          Ugyanabban a kerületben lakok, mint te. Nem nagy kitérő.

Szótlanul zötykölődtünk tovább a metrón, mert már mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy nem igazán volt erőnk beszélgetni. Valahol mélyen persze örültem egy kicsit, hogy nem egyedül kellett hazamennem ilyen későn. Hiába, hogy ezek szerint már az igazgató is össze akart boronálni minket, egyedül egy kicsit féltem volna a szűk, domboldali utcácskákban, a sok sikátor és kapualj között.

           Megálltam Miyoung háza előtt a kapuban.

-          Á, szóval itt laksz?

-          Most igen. – mondtam. – A nagynéném háza.

Bólintott, majd kisvártatva megszólalt.

-          Bocs a múltkori miatt… az igazgató biztos leszedte a fejedet neked is…

-          Nem mondott semmit. – ráztam a fejem.

-          Tényleg? Az jó…

-          Neked talán igen?

-          Á, nem fontos. – legyintett. – Csak épp ezért megnyertem a holnap reggeli fuvart.

-          Ó… Hát… legközelebb majd fair játékot játszunk, akkor nem lehet baj. – mosolyodtam el. Rám nézett, és egyik kezével nekitámaszkodott a kőkerítésnek, pont a vállam fölött.

-          Legközelebb? – mosolygott. Most esett csak le, mit is mondtam, hogy ő azt persze kicsit félreértelmezte.

-          Ja, én nem… nem úgy értettem. Csak ha véletlenül Yeji máskor sem tartja meg az óráját…. – motyogtam, de tudtam, hogy nem mászok már ki belőle, még ha tényleg nem is gondoltam semmi kétértelműre. Taesoo mindkét kezét a vállam fölött a falnak támasztotta, egészen közel hajolt, és mélyen a szemembe nézett.

-          Vigyázz, mert olvasok a sorok között!

-          Mássz ki az intim szférámból… - morogtam, mire eltávolodott, és elindult lefele.

-          Akkor legközelebb! Aludj jól! – fordult vissza mosolyogva, és integetve elment.

Egy pár másodpercig még néztem távolodó alakját, aztán bementem. Sóhajtottam egyet. „Vigyázhatnál jobban a szádra, Yoomi… morogtam. Mindig magadnak okozod a bajt!”

***

Izgatottan tördeltem a tenyeremet a drapp függöny mögött. Park titkár úr a színpadon állt, és éppen engem konferált fel. Már csak néhány másodperc volt hátra, hogy a színpadra lépjek, és elkezdődjön az egy órás koncertem – az első teljesen egyedül adott koncertem. Ideges voltam, ugyanakkor csalódott is: a koncertre nem jöttek el olyan sokan, mint azt vártuk, ugyanis a másik idősek otthonában elég későn hirdették meg, ezért szinte senki sem jött el a minálunk tartózkodó öregeken kívül. Volt még egy-két orvos, nővér, akit érdekelt és éppen ráért, de a nézőtér erősen foghíjas maradt. Az a néhány tucat ember, akinek játszottam, mintha egy üvegfal túloldaláról hallgattak volna – és én sem tudtam úgy játszani, ahogy akartam. Nem éreztem azt a plusz energiát, nem tudtam az üzenetemet átadni nekik úgy, ahogy máskor… valami nagyon nem volt rendben velem… és ezt ők is nyilván érezték.

A taps vérszegény volt, és az előadás után szinte mindenki hamar elment. Mikor előjöttem a színpad mögül, Park titkár lelkesen odajött gratulálni, aztán egy-két ember a kórházból, akiket ismertek, de a többiek szinte egytől egyig sebtében elhagyták a termet – a perselyre már rá se mertem nézni, mennyi lehetett benne.

-          A szülei nagyon büszkék lehetnek, hogy ilyen tehetséges nagylányuk van. – gratulált nekem a sebészorvos a kórházból. – Ha találkozik velük, adja át üdvözletemet. – már ha lesz még rá lehetőségem, gondoltam. Mosolyogtam, de valójában a mondata jobban felemésztett, mint a félig üres koncertterem.

A doktor úr mögött most megláttam két fiatal férfit, akiken rögtön megakadt a szemem. Először el sem akartam hinni, hogy itt látom őket.

-          Yoojung? És Minhyuk? Ti meg hogy kerültök ide?

-          Hallottuk, hogy saját biznisszbe kezdtél, és kíváncsiak voltunk. – felelte Minhyuk a maga őszinte módján. Azonnal jobb kedvre derített a mosolya és a pozitív hozzáállása.

-          És be kell ismerni, hogy van némi tehetséged. – tódította Yoojung.

-          Köszönöm! – mondtam, belesűrítve minden lehetséges érzelmet ebbe az egyetlen szóba. – Mikor érkeztetek vissza Koreába? – kérdeztem egy pillanatnyi hatásszünet után.

-          Ma reggel. – felelte Minhyuk.

Vagy úgy, akkor Taesoo őeléjük ment ki a reptérre? De valami még nem volt a rendjén. Egyvalaki hiányzott. Gyorsan végigfürkésztem a termet, Jeongki magas alakját keresve, a fekete kabátját, de már senki nem volt, aki egyáltalán korosztályban illett volna hozzá.

-          Ő nincs itt. – mondta Yoojung. Megráztam a fejemet… nem akartam ennyire feltűnően őt keresni, csak a szememet futtattam végig a termen.

-          Nem is vártam. – feleltem gyorsan. Ő ilyen helyre be nem tenné a lábát. – Ti is hatalmas meglepetés vagytok!! – örvendeztem, tényleg őszintén.

-          Gratulálok! Fantasztikusan játszol! – veregette meg a vállam Minhyuk.

-          Jaj, ne csináld már! Csak zavarban leszek! – nevettem.

Miattuk valamivel jobb kedvre derültem. Még ha nem is ismertem jól őket, de Minhyuknak a vidám, Yoojungnak pedig a kiegyensúlyozott, nyugodt kisugárzása rengeteg pozitív energiát adott.

***

Vége volt a koncertnek, Park titkár úr egy fehér borítékban odaadta az összeget, ami összegyűlt. Elköszöntem Yoojungtól és Minhyuktól, visszamentek Szöulba, aztán én télikabátban meg egy szál nejlonharisnyában kiléptem a fagyos hidegbe. A fehér borítékot magamhoz szorongatva siettem át a parkon, a zsebemben már kerestem elő a lakáskulcsomat. Az ajtónk elé érve megtorpantam, amíg kiválasztottam a sok közül azt, amelyik ezt az ajtót nyitotta, aztán beléptem, deaktiváltam a riasztót, és felkapcsoltam a villanyt. Mosolyogva a fehér borítékra pillantottam, és kinyitottam. Az azonban üres volt. Megráztam a fejem. Most csak álmodom, igaz? Tisztán emlékszem, hogy mikor Park úr a kezembe nyomta, kitapintottam a papírpénzt és az apróérméket is, benne volt mind. A borítékot lezárta. Nem tűnhetett el csak úgy, az alatt, hogy felvettem a kabátomat…

Megpiszkáltam az orromat, mire félálomban felébredtem. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy a párnámon fekszem, a takaró rajtam van. Akkor biztonságban vagyok, és a pénz is  biztos meg van. Csak álom volt az egész…