10. fejezet

   Az ágyamon ücsörögtem a saját szobámban otthon, és egy régi fényképalbumot nézegettem. Négy vagy öt éves lehettem, és egy nyáron anyáékkal meglátogattuk a nagybátyámat Shenyangban, Kínában. Ő az üzleti munkája miatt költözött ki még régen, aztán feleségül vett egy ott élő kínai-koreai nőt. Csak kiskoromban találkoztunk párszor Shenyangban, utána talán a szüleink még tartották a kapcsolatot, de nem találkoztunk.  Volt egy fiuk, nálam valamivel idősebb, de szinte soha nem láttam, mert mikor látogatóba mentünk, sosem volt otthon. Amikor azon a nyáron náluk voltam, épp egy táborban volt, de egyetlen pillanatig láttam őt. Kedves volt, úgy viselkedett velem, mintha a bátyám lenne, és ez tetszett. Apa hozott fényképezőgépet, és képet akartam vele csinálni, de nem engedték meg. Csak apával és anyával készült kép, meg pár kép volt az ünnepségről. Valami nyári fesztiválon lehettünk, egy lampionokkal díszített, színes felvonuláson. Apa a nyakába vett, hogy jobban lássam a menetet. Anya végig ott állt mellettünk, és minden képen mosolygott. Miközben lapozgattam az albumot, lépéseket hallottam kintről. Park titkár lenne talán? De mégis, mit keres az emeleten? Felnéztem a csukott ajtóra és hallgatóztam. Valaki határozottan elsétált a szobám előtt, és talán a szomszéd szobába mehetett be. Hallottam, hogy feltúr mindent, kirángatja a fiókokat… Én lábujjhegyen odaosontam az ajtómhoz, hogy kilessek, habár a józan eszem tiltakozott ez ellen. Hangtalanul kinyitottam az ajtót, kiléptem rajta, és belestem a szomszéd szobába – anya és apa dolgozószobájába. Egy fekete bőrkabátos, baseball sapkát viselő alak túrt szét minden létező zegzugot az íróasztalon és a polcokon. Nem láttam az arcát, míg meg nem fordult – és észrevett. Yoshiko volt az. Gyilkos tekintettel közeledett felém, vékony ujjait a torkom köré fonta, miközben odaszorított a falhoz.

-       -   Hol vannak? – sziszegte centiméterekről.

-       -   Mi… micsodák?

-         - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád… Te is benne vagy!

   A fejemet ráztam, mert már nem jött ki hang a torkomon. Hiába akartam megszólalni, és elmondani, hogy nem tudom miről beszél, és hogy semmi közöm az egészhez, jeges ujjai egyre beljebb hatoltak a bőrömbe, a körme egy helyen talán fel is szakította a bőrt, én pedig nem kaptam levegőt, és fuldokolva felköhögtem…

           Kinyitottam a szemem: a sötét szobám vett körül, az ablakon halványan besütött a holdfény. Az ajtóm csukva, a ház teljesen nyugodt, csendes… csak a saját köhögésem zaja ébresztett fel…

            Újabb képek rajzolódtak ki… Vége volt a koncertnek, Park titkár úr egy fehér borítékban odaadta az összeget, ami összegyűlt. Elköszöntem Yoojungtól és Minhyuktól, visszamentek Szöulba, aztán én télikabátban meg egy szál nejlonharisnyában kiléptem a fagyos hidegbe. A fehér borítékot magamhoz szorongatva siettem át a parkon, a zsebemben már kerestem elő a lakáskulcsomat. Az ajtónk elé érve megtorpantam, amíg kiválasztottam a sok közül azt, amelyik ezt az ajtót nyitotta, aztán beléptem, deaktiváltam a riasztót, és felkapcsoltam a villanyt. Mosolyogva a fehér borítékra pillantottam, és kinyitottam. Az azonban üres volt.

            A szoba átváltozott, nem tudtam meghatározni, hol álltam, de a kezemben volt az üres boríték. Egy nagy, sötét helyiségben voltam, szemben kirajzolódott annak a japánnak az alakja, akit a reptéren láttam, akivel Jeongki összeverekedett.

-      -    Nem várunk örökké. - mondta fenyegetően. – Tedd meg! – kiáltotta valakinek, és akkor vettem észre, hogy mögötte kik vannak: Jeongki fegyvert fogott valakire, aki távolabb, egy téglafalnál állt. A saját anyám volt az.

-       -   Gyerünk! – ordította a japán.

-       -   Neee! – kiáltottam. – Hazug, csalók vagytok! Kezdettől fogva ez volt a tervetek! Jeongki, te kinek az oldalán állsz? – szóltam hozzá. Ő erre megfordult, rám nézett, és oldalra húzta a szája szélét. Lövés hangját hallottam. Aztán minden elsötétült...

            Kialvatlanul ébredtem, reggel hétkor, mikor odakinn még sötét volt. Idióta, rossz álmok voltak, amik mintha egész éjjel gyötörtek volna, furcsa összevisszaságban, egymástól független elemekből tevődtek össze, és reggelre csak pár képkocka maradt meg az egészből, mint valami hiányos mozaik, amiket sehogy sem tudtam összeilleszteni. Talán nem is lehetett. Rápillantottam az órámra, de nem bírtam már visszaaludni. Forgolódtam az ágyban egy darabig, fájt a fejem és teljesen kiszáradt a szám, így végül fel kellett kelnem, hogy lemenjek a konyhába vízért. A fejem rémesen hasogatott, kétszer is megbotlottam a saját lábamban, egyszer le is zúgtam volna a lépcsőn, ha nem kapaszkodok… A konyhába leérve a sötét konyhapulton észrevettem a fehér borítékot, ami ugyanott hevert, ahova tegnap letettem. Hogy miért is nem raktam el rögtön? Felvettem, belenéztem. Annyi volt benne, amennyi tegnap este is… rémesen kevés, de legalább ott volt. Egy kicsit megnyugodtam, habár ismét hatalmába kerített az a furcsa idegesség, ami tegnap is, mikor először belenéztem… nem lesz meg a pénz… nem fog összegyűlni… soha nem látom már anyáékat…

Megráztam a fejemet, hogy kitöröljem a rémképet. Kitöltöttem magamnak a pohár vizet, aztán megmarkoltam a borítékot, és magammal vittem a szobámba.

 Tudtam, hogy nem volt valóságos álom. De valahogy mégis az érzések olyan mélyen beleivódtak a tudatomba, hogy még akkor is tartottam attól, hogy esetleg valaki lenyúlja, amikor Park titkár bezárta a páncélszekrényünkbe.

   A legközelebbi munkanapomon Han igazgató a szokásos visszafogottan mosolygós köszönés helyett csak egy kurta fejbólintással nyugtázta, hogy bejöttem dolgozni, és sietve eltűnt az irodájában. Már megfigyeltem, hogy időnként bezárkózott hosszabb-rövidebb időre, amit nem tudtam mire vélni. Meg akartam kérdezni Borát, ilyenkor pontosan mit csinál, de kérdés nélkül válaszolt.

- Hagyd, ő mindig ilyen.

Ekkor megszólalt a telefonom.

 - Miyoung néni? – vettem fel.

 - Szia! Lenne egy kérdésem. Itt leszel még jövő hét végén? Be kéne ugrani az előadó helyett, aki zenélt volna. Egy új műtermet avatunk fel és kiállítás-megnyitó is lesz.. Persze, megértem, ha elfoglalt vagy, de gondoltam megkérdezlek…

 - Nem, ráérek! – csaptam le rá hirtelen. - Mennyit kéne játszani?

 - Hát, néhány számot. Valamennyit fizetnének is érte. A megnyitó végén játszhatnál többet is.

 - Szuper, vállalom!

 - Jó! Akkor… majd otthon elmondom a részleteket.

Nem tagadom, madarat lehetett volna fogatni velem, amiért ez így alakult. Sok kicsi sokra megy, valahogy össze fog gyűlni az a pénz.

 - Yoomi... - szólt hozzám Bora. - Megérkeztek a szórólapok, ki kéne vinni őket elosztogatni valahol... - mutatott egy nagy, beragasztott dobozra.

 - Rendben. Most rögtön induljak?

 - Jól hallom, hogy kimész? - nyitott be Yeji a szobába. Már jó ideje nem láttam az arcát, mert pár napot pihent, míg beteg volt. - Nekem a postára kell mennem. Ha eljösz velem, utána szívesen segítek kiosztani. Tudok pár helyet ahova ragasztgatni is érdemes.

 - Szuper! - lelkendeztem. 

           

   Én a metrókijáratnál, Yeji egy sarokkal távolabb, a zebra mellett osztogatta a szórólapokat. Nagyjából öt percen belül elegem volt már az egészből és elfogott az emberundor, mert a siető járókelők minden oldalról fellöktek, vagy nagy ívben kikerültek, de többnyire rá sem bagóztak, hogy valaki áll az út közepén, akivel jót tehetnének, ha elfogadnák tőle a szórólapot.

   Arra lettem figyelmes, hogy több autó is dudál, aztán nagy fékcsikorgás hallatszódott, majd egy csattanás. Az utcán járókelők közül mindenki a robaj irányába nézett, és a gyomromból induló émelygő, rosszul létet okozó érzés felerősödött, amint láttam, hol történt és kikkel. A zebrától pár méterre volt, a parkolósávban. Egy autó valószínűleg nem tudott megállni a sávjában és felhajtott a járdára. Két embert sebesített meg, az egyik a kezét fájlalta, de a másik eszméletlenül feküdt a földön… Az autós viszont kitolatott, és kerékcsikorgatva elhajtott. Az agyamban lelassultak az események. Nem észleltem szinte semmit abból, ahogy tömeg reagált, mert leblokkoltam rögtön akkor, mikor megláttam a sebesült körül szétszóródott szórólapokat, a barna kabátját, és csizmáját, amiről rögtön Yejire ismertem. Az emberek köréje gyűltek, kiabáltak, hőbölögtek, néhányan elővették a telefonjukat, hogy lefotózzák… hogy lehetnek ennyire undorítóak?! A számba harapva azonnal odarohantam, fellöktem őket, és ordítottam, hogy tűnjenek innen, aztán odaguggoltam Yeji fölé, és megpróbáltam kitalálni, hogy mit kéne csinálni.

 - Yeji… - suttogtam.

 - Talán ismeri? – kérdezte tőlem egy férfi, mire bólogattam. – Még lélegzik, de alacsony a pulzusa. Jobb lenne hívni a mentőket. – mondta.

Remegő kézzel elővettem a telefonomat és tárcsázni akartam a mentők számát, de az ujjaim annyira el voltak gyengülve, hogy csak nem akarták azt tenni, amit parancsoltam nekik.

 - Szabad? – kérte el a férfi a telefont, mire bólintottam. Pillanatok alatt feltárcsázta, bemondta a helyet és hogy mi történt. Nem mondta, hogy orvos lenne, de látszott rajta, hogy rutinos az ilyen helyzetben.

   Yeji nem mozdult, de a férfi megnyugtatott, hogy ne aggódjak. Örültem, hogy ott volt, így nem estem kétségbe, hogy egyedül vagyok. Akármi is történt Yejivel, ránézésre nem volt komoly baja, csak elájult. Voltak sebei itt-ott, de komolyan nem vérzett, és ezt jó jelnek vettem. Reméltem, hogy belső vérzései sem voltak… A férfi egészen addig ott maradt, amíg meg nem érkezett a mentő. Beszálltunk, és elvittek a legközelebbi kórházba. Közben már tárcsáztam Han igazgató számát.

   Ellátták a sebeit, elvitték egy sor vizsgálatra, majd azt mondták, valószínűleg azért ájult el, mert beütötte a fejét. De komoly bajra nem kell számítani, valószínűleg pár órán belül felébred. Míg a vizsgálatok zajlottak, odaért Han igazgató, akit soha addig nem láttam olyan gondterheltnek, mint akkor. Bement Yeji betegszobájába, és ki nem jött onnantól kezdve, és senkit sem engedett bemenni. Ahogy a kijárat felé igyekeztem, Taesoo jött velem szembe a folyosón, hevesen gesztikulálva telefonált éppen.

 - Hát nem hiszem, hogy jó ötlet volt! – kiabálta. – Magadra vonhatod a figyelmüket. – folytatta halkabbra véve, de még mindig feszülten. Soha nem láttam még ilyennek.

Utána fordultam és követtem a tekintetemmel, amint bement Yeji betegszobájába. Erős késztetést éreztem, hogy utánamenjek és kihallgassam, miről beszélgethetnek… abból nem lehet baj sosem, igaz? Elvégre ők nem tudják meg és amiről nem tudnak az nem fáj… Nem sokat haboztam, visszasétáltam és megálltam az ajtó mellett, fülemet a rés mellé tapasztva, ahol halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.

- Nem hiszem, hogy nagyon komoly lenne. – ez Han igazgató hangja volt. – De most nyugalomra van szüksége. – mondta. Hát persze, tudhattam volna, hogy csak Yeji hogylétéről lesz szó…

- Nem is akarom zavarni. Csak rossz előérzetem volt az esettel kapcsolatban, gondoltam szólok… - hallottam Taesoot.

- Neked nem kéne ilyenekkel foglalkoznod. – felelte szárazon az igazgató.

- Nem hiszem, hogy kimaradhatok a dolgokból, ha az orrom előtt történnek. – felelte hidegen. – Még akkor sem, ha csak egyszerű edző vagyok.

- Talán van valami ötleted? – kérdezte Han igazgató.

- Nincs. Csak annyit tudok, amit mindenki, hogy cserbenhagyásos gázolás volt. Ez pedig akár jelenthet is valamit.

- Taesoo. Örülnék, ha most egy kicsit békén hagynál minket. – mondta teljesen nyugodtan. – Az én fejem is tele van mindenféle gondolatokkal… Neked is pihenni kéne kicsit. És fogadj meg egy jó tanácsot: ne akarj belekeveredni. Annak sosem lesz jó vége.

Nyeltem egyet, mire kattant a zár és nyílt az ajtó. Kilépett rajta Taesoo, miközben én az ajtó mellett a falnak tapadtam, de természetesen nem tudott nem észre venni. Meglepődötten villantak fel a szemei amikor rám nézett, és közel hajolva csak annyit suttogott:

-          Hallottad… jobb nem belekeveredni. – aztán tovább állt.

-          Várj! – mondtam, és megfogtam a kabátujját. – Azt mondod… Yejit szándékosan ütötték el?

-          Ezt egy szóval sem mondtam.

-          De megvan az esély rá.

-          Az esély mindig megvan. – felelte. – De tényleg ne üsd bele az orrod. – mondta nekem úgy, mintha neki bármi köze is lenne hozzá, holott elvileg nem volt.

-          Már így is épp eléggé benne vagyok! – fakadtam ki, kicsit túl hangosan. – Különben is az én dolgom, mibe keveredem bele.  Nincs szükségem a tanácsaidra, főleg, hogy nem is tudod, miről van szó…

Taesoo megőrizte a hidegvérét, egyáltalán nem akadt ki rajtam.

-          Biztos vagy benne? – suttogta. Zavartan nyeltem egyet megint, mire finoman féloldalas mosolyra húzta a száját. – Habár csak egy edző vagyok, azért tudok egyet s mást. Ha tényleg meg akarod menteni a szüleidet, jobban fel kéne mérned, kikkel állsz szemben. Hogy ki az igazi segítség…

-          Tudsz valamiről? – de ő ártatlanul a fejét rázta.

-          Honnan tudnék? – azzal faképnél hagyott.

Yeji szerencsére még aznap délután felébredt, nem szenvedett semmi maradandót, csak egy kis agyrázkódást. Viszont onnantól kezdve, hogy felkelt, szegénynek nem volt egy pillanat nyugta sem. Han igazgató megkönnyebbült, de nem mozdult el mellőle egész nap. Amint a munkahelyemen végeztem, Bora beküldött a kórházba, hogy vigyek vacsorát nekik.

Mikor odaértem, a szoba ajtaja apróra volt nyitva, a vékony résen keresztül láttam, ahogy az igazgató ott ült a fotelben, és beszélgetett valakivel. Nekem háttal állt, magas nyakú fekete kabátot viselt és fekete farmert, fekete cipővel. Fekete baseball sapka is volt rajta, így aztán semmit nem láttam belőle.

 - Fogalmad sincs, mennyire veszélyes… - mondta az igazgató a férfinak.

 - Pont ezért kellene odamennem. – a hangja ismerősen csengett, de nem Taesoo volt az, hanem valaki más. Jeongki? Azt se tudtam, hogy tényleg visszajött-e a többiekkel. – Biztosan te is tudod, hogy súlyosbodott a helyzet.

Han igazgató bólintott. – Igen, már egy ideje…

- Mióta?

- Csak nem rég értesültem. Elég szomorú…  Egyelőre ne szóljunk róla a többieknek.

- Üres cellák, mindenki nyomtalanul eltűnt… a Fekete Legyező megint csak profi munkát végzett, hogy nyom nélkül eltüntette magát egész Shanghajból. – mondta tárgyilagosan Jeongki.

Nem akartam hinni a fülemnek. Ugye csak viccel? A torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam már elszakadni. Hallanom kellett.

- Ugye sejted, hova vitték őket? – kérdezte Han úr.

- Sejtem.

- Akkor te is tudod, hogy mekkora őrültség lenne odamenni…

- Yoomi, eljöttél? – megpördültem a tengelyem körül. Mögöttem Yeji jött felém a folyosó másik végéről, és egy automatás forrócsokit vitt a kezében. Sápadt volt kicsit, de látszólag már jól volt.

- Te csak úgy kijöttél? – kérdeztem meglepetten, de félig suttogva.

- Kiszöktem. – kuncogott. – Kellett egy kis cukor, reggel óta nem ettem semmit. Na mi van? Kik vannak bent? Hallgatózunk?

   Előző kérdésére azonnal választ is kaphatott, mert kicsapódott az ajtó, és nagy lendülettel kilépett rajta Jeongki. Mi két lépéssel messzebb álltunk, így szerencsére arra nem jöhettek rá, hogy kihallgattam őket. De ahogy a fiú észrevett, mindketten megtorpantunk, és úgy néztünk egymásra, mint akik most láttak életükben először ázsiai embert. Néhány másodpercig lefagytam, de ő sem mozdult, pedig biztos voltam benne, hogy mindjárt fellök és elmegy.

-          Hallgatózunk? – kérdezte gúnyosan. Nyeltem egyet. A fenébe is, éles helyzetben nagyon rosszul tudok hazudni, de azért megpróbáltam:

-          Épp most érkeztem.– feleltem. Felvonta a szemöldökét, de nem foglalkozott túlzottan a dologgal. Yejire nézett, egyik ujjával kedvesen végigsimította az arca jobb oldalát, esküszöm, egy ideig még mintha el is mosolyodott volna.  

-          Jó, hogy már jobban vagy. – mondta neki, azzal mindkettőnket kikerülve elviharzott.

-          Hé!! – kiáltottam utána mit sem törődve, hogy egy kórházban vagyunk.  – Beszélnem kell veled!

Válasz helyett azonban hátra sem nézve intett egy rövidet a bal kezével, és továbbment.

-          Bunkó… - szűrtem ki a fogaim között.

Észre se vettem, hogy időközben rezgett a telefonom, Miyoung hívott. De Han igazgató pont ekkor lépett ki a hangomra, a nagynéném pedig letette, mire felvettem volna.

 - Megjöttél? Bora már mondta, hogy jönni fogsz. – nem tudom, rájött-e, hogy hallgatózni próbáltam.

Magamra erőltettem a műmosolyt, és úgy válaszoltam:

 - Vacsorát is hoztam! Biztosan egész nap nem ettek semmit.

 - Óóóó, király, milyen kaja van? – csapott le rá Yeji. Ő tipikusan az a fajta volt, aki mindig evett és sosem látszott meg rajta. Irigyeltem.

 - Neked diétáznod kéne. – intette az apja. – Mi ez, amit iszol?

 - Tea… - fintorgott, közben jó nagyot kortyolt belőle, aztán gyorsan kidobta a kukába az üres műanyagpoharat. – Na, együnk!

Ekkor megint csörögni kezdett a telefonom.

 - Vedd fel! – mondta az igazgató.

 - Elnézést…- motyogtam, és két lépéssel odébb sétáltam. – Halló?

 - Yoomi, hol vagy most? – Miyoung néni hangja szokatlan volt, mintha aggódott volna.

 - Hát… kórházban. Csak az egyik barátomhoz jöttem be, ne aggódj.

 - Gyere haza. Jött egy leveled… -  mondta, de nem fejezte be a mondatot.

 - Mi féle levél?

 - Nem tudom… te megadtad valakinek a címünket?

 - Nem…

 - Akkor jobb, ha sietsz. Nem egy hétköznapi levél…  – felelte, aztán letette.

 - Nyugodtan menj haza, látom, hogy gond van. – mondta Yeji.

 - Nem, csak… nem értem… levelet kaptam, de… biztos nem Park titkártól vagy más ismerőstől, mert akkor Miyoung nem telefonált volna…

   Szerettem volna Yejivel beszélgetni kicsit, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha rögtön hazaindulok. Akármi is történt… de valami azt súgta, hogy egyáltalán nem jó dolog. A metrón alig voltak a kocsiban, pedig ilyenkor szinte mindig tele voltak. Egyedül zötykölődtem, a metró monoton zúgása eltompította az érzékeimet, teljesen kikapcsoltam, hogy egy pillanatra nem is éreztem sajátomnak a testemet, ami meg-megrázkódott időnként.

   Mikor benyitottam, Nayoung az étkező asztalra tett borítékkal várt.

 - Yoomi… - kezdte komolyan és már előre féltem, mit fog mondani. – Én nem kérdeztem, miért jöttél ide, de sejtettem, hogy valami nincs rendben. Nem is akarok belefolyni, mert a te életed. De ez a levél Észak-Koreából jött. – igen, nem kellett tovább ragoznia, tudtam, hogy mennyire nem hétköznapi dologról beszél – Szeretném tudni, van-e valami magyarázatod erre. – mondta.

   Elém csúsztatta a levelet az asztalon, mire én megfogtam, megfordítottam – ott semmi feladó, csak egy bélyegző volt rajta, Észak-Koreából.

 - Nos? – kérdezte. – Honnan jött?

- Nem tudom ki küldte. –  feleltem, és tulajdonképpen ez félig igazság volt. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki nem tud semmiről sem, pedig nagyon is rossz érzés kezdett motoszkálni bennem. Ha anyáék már nincsenek Kínában, ez a levél pedig Északról jött... És amit Jeongki és Han igazgató beszélgetéséből kihallottam… Akkor anyáék odaát lennének? Északon? Most már biztos voltam abban, hogy a nagynéném is azt gondolja rólam, hogy sötét ügyekbe keveredtem... mondjuk, hogy kém vagyok, azért jöttem vissza ilyen hirtelen Szöulba, vagy ilyesmi. Azt is hihetné, hogy a családjáról kémkedem... miért ne? Persze nem tudom hogy mi kémkedni való van Miyoung néninél, valószínűleg semmi. Nem, nem szabad neki mondanom semmit egyelőre – döntöttem el. Csak aggódna anyáékért... pedig ő sem tehet semmit értük... Úgy kell viselkednem, mint aki nem tud semmiről. Attól is féltem, hogy ha megtudja, mibe keveredtem, elzavar majd, hogy ne jöjjön ide később senki és semmi, hogy ne zavarjam meg az életüket… csak egy kis időt akartam nyerni. Legalább a holnapi koncertig.

- Nem tudom ki és miért küldhette... – mondtam, nyugalmat erőltetve a hangomra. - Legjobb lesz, ha visszaviszem a postára és megmondom, hogy téves a címzés.

- Rendben. - bólintott Miyoung, és nem is foglalkozott többé a levéllel.

- Holnap reggel elviszem. - mondtam, azzal bementem a szobámba. Megvártam amíg mindketten lefekszenek, utána bontottam ki a levelet a kislámpám fényénél. A félelmem beigazolódott: újabb fenyegetés. „Sajnos a főnök türelmetlen… látni akarta a szüleidet, ezért idehoztuk őket. Azt mondták, az ország nem változott semmit. Nosztalgikus lehet nekik… Minél hamarabb fizess, hogy visszakapd őket. Az összeg minden héttel 20%-kal emelkedni fog, ha nem fizeted ki legalább a felét a holnapi koncerted végéig. Ott leszünk, csak csúsztasd be a pénzt a sötétkék kínai vázába a hallban. Minden lépésed figyeljük.”

Ennyi volt. Még valami hülye pecsét is volt rajta. De vajon honnan tudhatták, hogy ide kell küldeni? Senki más nem tudja hol lakom, leszámítva pár embert a SYS-ben. Lenne egy áruló közöttük? Már a gondolatra is idegesen kezdett dobogni a szívem... de Han igazgató biztosan mindenkiről tud mindent, és ellenőriz minket valamilyen szinten – legalábbis így képzeltem el az alapján, amennyire ismertem.

Letettem a levelet a matracom mellé, megpróbáltam nem rágondolni és nem agyalni a tartalmán, amiből semmit sem értettem. Lekapcsoltam a villanyt és hosszú, több órányi forgolódás után elaludtam. A furcsa, értelmetlen rémalmok megint rám törtek, már szinte nem volt olyan nap, amikor ne álmodtam volna valamit... Tudtam, hogy csak akkor lesz ennek vége, ha meglesz a pénz, vagy máshogyan sikerül végre kiszabadítani anyáékat... de csak egyre rosszabb lett a helyzet. Nem tudtuk pontosan, hol voltak és kezdtem azt érezni, hogy Han igazgató sem tud mit csinálni... a koncertekből sosem fog összejönni annyi, amennyi kellene, ezt már beláttam. Pedig másnap volt a második koncertem a műterem megnyitóján, reménykedtem, hogy sokat kapok érte, de az még akkor is parányi a váltságdíjhoz képest. Nem vagyok sem sztár, sem befutott művész, így nem kereshetek elegendőt. Egy értelmetlen harcot vívtam, rosszul kezdtem hozzá. Már az elején máshogy kellett volna csinálnom, rögtön tudhattam volna, hogy nem szabad Jeongkiban és a többiekben megbíznom. A rendőrségre kellett volna rohanni, ők midnent elintézhettek volna, és akkor nem tartanék itt. Hülyeséget csináltam.

   Reggel álmosan, kialvatlan, sötét foltokkal a szemem alatt kóvályogtam ki a konyhába. Megfőztem a tejeskávémat, leültem és megittam. Miyoung nem volt sehol pedig aznap nem szokott bemenni az egyetemre. Miután elmosogattam a csészét, vettem észre a kisasztalon a levelemet. Remegő kézzel felvettem és összegyűrtem, bár tudtam, hogy már késő. Valamikor bement a szobámba és elvette. Csak tudnám, miért tette… mi lett volna, ha nem bontottam volna ki, akkor is lenyúlja?

- Tudtam, hogy nem küldhették félre. - hallatszódott a hátam mögül a nagynéném hangja. Megpördültem, kerek szemekkel meredtem rá.

- Hogy-hogy?

- Talán jobban ismerem anyádékat... gondoltad, hogy át tudsz vágni? – kérdezte, nem volt igazából számon kérő, inkább csak közömbös.

- Én nem akartam... - kezdtem habogva. Ez így nem lesz jó. Össze kell szedni magad, Yoomi. — El akartam mondani. Nem akartam titkolózni, mert nem szeretek... de sose tudtam, hogyan fogjak hozzá és magyarázzam el, mert még én se tudok jóformán semmit az egészről. – mondtam az igazat.

Miyoung intett, hogy üljek le.

- Talán legegyszerűbb lett volna, ha mindent apránként elmesélsz. Ezért nem űztelek volna el a háztól, ha attól félsz… Rögtön szólnod kellett volna, hogy baj van. Kitalálhattunk volna valamit. – ahogy ezt mondta, nagyon rosszul kezdtem magam érezni. Őket is bajba sodorhatom azzal, hogy velük lakom.

- Nem akartam a terhetekre lenni. – mondtam. – Ezért is kezdtem el dolgozni. Meg a koncertek...

- Szóval csak ezért jöttél ide? Nem valami zongoraverseny miatt?

A fejemet ráztam. - Park titkárt kértem meg, hogy segítsen koncerteket szervezni,  hogy pénzt szerezzek.

- Hány koncertet szervezett?

- Még csak egyet. - mondtam csalódottan. – Meg a mai van... de ennyi. Többet még nem tudott elintézni. Már kitaláltam, hogy eladnék pár márkás ruhát meg ékszert, aztán megjönne a fizetésem is lassan, aztán Park titkár...

- Park titkár segítene, mi? Azaz ember az életét is feltenné a szüleidért... - mondta Miyoung. - De most mondj el mindent, amit tudsz. Hátha ki tudunk okoskodni valamit... ennyi pénzem nekem sincs hirtelen... de azért gondolkodom rajta, mit tehetünk.

Vettem egy nagy levegőt, mert nem tudtam hirtelen, hogyan fogjak hozzá.

- Karácsonykor kezdődött minden. - kezdtem. - Engem akartak elrabolni, de valakik megmentettek... – ezt nem akartam részletezni, majd inkább egy másik alkalommal. – Ekkor őket fogták el és tőlem kezdték követelni a pénzt... Elvitték őket Kínába, de nyomuk veszett. És most...

- Valószínűleg Kaesongba vitték őket.

- Mi?????

Miyoung somolygott. Ha még ő is benne van az egészben, én megőrülök.

- Honnan tudod?

- A pecsétből... – mutatott a boríték elején látható piros tintával nyomott bélyegre. – Ez Kaesong egy régi pecsétje, de nem csak kevesen ismerik. Talán nem tőlem kéne megtudnod… - kezdte, és nyelt egyet. – De apád, a nővérem meg én Kaesongban születtünk.

Na jó, ez már kicsit sok volt. Hogy akkor én tulajdonképpen észak-koreai lennék? Anyám és apám meg mindketten menekültek? Úgy kerültek Han igazgatóval kapcsolatba, hogy talán pont ő szöktette meg őket a határon? De Miyoung néni olyan életet élt, mint mindenki más… miért nem tudtak anyáék is így élni? Mibe keveredhettek bele?

- Lehetetlen... - motyogtam magam elé. - Han igazgató csak nem...

- Kicsoda? – kérdezett vissza.

- Han Seunghoon.

- Ismerem. - mondta. Hát, már meg se lepődök ezek után...

- Ő hozott át titeket? - kérdeztem.

- Igen. Mindhármunkat. De Han nem akart elengedni minket olyan könnyen, mert nem volt elég pénzünk. Azt mondta, dolgozzunk neki pár évig, akkor új papírokat szerez, és jobb pozíciókat érhetünk el az életben is. Engem nem kapott meg, mert amint átjöttem, férjhez tudtam menni egy olyan emberhez, aki megvédett. De a szüleid bátran elvállalták, ki akartak törni. Han amúgy rendes ember volt, betartotta a szavát és a szüleidnek tényleg jobb élete lett. Olyan személyazonosságot kaptak, amivel senki nem jöhetett rá, hogy valójában nem dél-koreaiak.  De nem számoltak azzal, hogy aki egyszer olyan körökben dolgozott, mint Han, az már sosem fog tudni kiszállni belőle.

- Pontosan miből?

- A kereskedelemből. Annak idején Han embereket adott el egy pár ismerősének Japánba…

- A Fekete Legyező .... – suttogtam, a szavába vágva.

- Tessék?

- Semmi - ráztam a fejem. - Akkor tehát a szüleim...

- Csempészkedtek… Yoomi, annyira sajnálom, hogy tőlem tudod meg. – mondta.

 - Valahogyan meg kellett tudnom. – mondtam száraz torokkal. – Folytasd kérlek.

- Miután megkapták azokat a pozíciókat, amiket Han ígért, boldog életük volt. Kaptak egy nagy házat... később apádból diplomata lett. És azzal, hogy Párizsba költöztetek, biztosan azt hitték, hogy elrejtőztek biztonságosan.

- De tudták, hogy nincs vége. - vágtam közbe. - Engem bedugtak az iskolába, és sosem engedtek ki onnan. Látszólag talán nem, de mindig is úgy éltünk, mint az űzött vadak.

Most Miyoungon volt a meglepődés sora.

- Talán fenyegették őket többször is? - kérdezte. Erre még nem is gondoltam.

- Ki tudja? Nem mondtak nekem soha semmit. De nem kizárt... akkor biztosan nem így éltünk volna.

Nem szólaltunk meg. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, és nagyon nem éreztem magam jól. A fejem szét akart robbanni... egyszerre próbáltam megérteni a szüleimet és voltam nagyon mérges rájuk, amiért titkolóztak. Átvertek. Semmi sem úgy van, ahogy eddig tudtam. Szét akart robbanni a fejem.

- Lefekszem. - mondtam gyorsan, és visszamentem a szobámba. Persze, nem jött álom a szememre, hisz alig negyed órája ittam meg a kávét. Fetrengtem az ágyamon csukott szemmel, Yejinek írtam üzenetet, hogy nem megyek ma dolgozni, mert beteg vagyok. Pedig talán jobb lett volna, ha bemegyek, hogy előrébb jussak. De nem voltam rá képes. Mérges voltam mindenkire, aki titkolózott előttem. Hiába akartak megóvni ezzel, legjobban mindig is azt gyűlöltem, ha valaki nem volt velem őszinte. Egy pillanatig nem is sajnáltam, hogy most valamelyik észak-koreai börtöncellában kuporognak… megérdemlik, ha már ennyit titkolóztak előttem.

   Yeji visszaírt valamit, de nem akartam megnézni. Ma nem akartam tudni semmit a világról, meg akartam szűnni és eltűnni. Lassan, valahogyan elnyomott az álom... és csak akkor ébredtem fel, amikor Miyoung felébresztett délután.

- Egy óra múlva indulnod kell a koncertre.

- Mi?? - kaptam a fejemhez. Ennyit aludtam volna?

Sebtében öltöztem fel és fésülködtem meg, enni is elfelejtettem, az utolsó pillanatban tette a kezembe a nagynéném  az utolsó falat kimpabot ami megmaradt, és a lelkemre kötötte, hogy koncert előtt azért egyek valamit. Kirohantam az utcára, és megrohantak a félelmek. Vajon honnan figyelnek? Minden léptemet nyomon kellett, hogy kövessék, ha tudták, hol lakom, és mikor van a koncert. A koncert végeztével adjam át az eddigi összeget. Tegyem bele a kék vázába... Na persze, mert majd csak úgy leteszem valahova... Park titkárnak persze szóltam, hogy jöjjön el és hozza el a pénzt. De elhatároztam, hogy  szigorúan csak kézbe adom oda az illetőnek. Úgyis megtalálnak.

   Nem voltam koncertezős hangulatban… ilyen lelki állapotban semmire se voltam képes. Csak legyek túl rajta… olyanokat játszottam, amiket régóta tudtam, amik a legjobban mentek. Ezeket bármikor álmomból felkeltve is képes voltam előadni. A terem túl szép volt, túl elegáns és díszes a szomorkás Chopin nocturne-ökhöz, Schönberg is túl absztrakt volt hozzá, de nem érdekelt, sőt, már szinte élveztem, mennyire abszurd és ellentmondásos a helyzet. A végén sokan odajöttek gratulálni, amit jó jelnek vettem, de igazából semmit nem fogtam fel az egészből, nem voltam teljesen magamnál. Park titkár úr a végén hűségesen odajött, és mosolyogva megütögette a mellényzsebét, mire én is elmosolyodtam. Furcsa volt, valamiért azt éreztem, hogy semmi haszna annak a pénznek, és egyáltalán az egésznek. Utána még átöltöztem, benn voltam a kis öltözőben egy darabig, amíg a legtöbb vendég elment, míg végül biztonságosnak éreztem kidugni a fejemet és megkeresni azt az embert… Éppen a kabátomat vettem fel, amikor kopogtak az ajtómon.

 - Baj van! – rontott be Taesoo. Ja igen, ő eljött. Írta üzenetben, hogy ő és Minhyuk valószínűleg meghallgatnak, de én annyira nem figyeltem előadás közben semmire, hogy meg se néztem, kik voltak a teremben.

 - Mi az? – ugrottam fel.

 - Park titkár úr eszméletlenül fekszik a lépcsőházban…

Nem is vártam meg, hogy befejezze, felugrottam és már rohantam is lefele… de Taesoo elkapta a csuklómat.

 - Nem ott… Erre! – húzott a másik irányba. Hát persze, a vészkijárat lépcsője!

Szürke, poros és hideg helyiség volt. Ahogy Taesoo kivágta az ajtót, az hangosat koppant, visszhangot verve az üres lépcsőházban. Lerohantunk egy emeletet, és az egyik fordulóban meg is találtuk. Szürke öltönyére rácsöpögött az orrából a vér, de más sérülés nem látszódott. Ösztönösen is a mellkasához nyúltam, kifordítottam az öltönyét és belenyúltam a belső mellényzsebét — üres volt. Valahogy sejtettem… megvolt a rossz előérzetem már napok óta…

Hosszú másodpercekig, talán percekig ültem ott némán.

 - Már keresik őket. – mondta Taesoo. — Én beviszem Park titkárt. — Bólintottam, hogy menjen. Megfogta a vállamat, de én elrántottam. Nem akartam senkivel érintkezni. Ez már túl sok volt nekem… csak egyedül, magamban akartam lenni, és sétálni egy hosszút, hogy kitisztuljanak a gondolataim.

Szipogtam egyet, pedig nem is sírtam, egyszerűen csak a hideg lépcsőház tette.

 - Most hagyj magamra. – ott hagytam, azzal kimentem a lépcsőház alján, és elindultam valamerre, amerre a lábam vitte.

Két kanyar után kiértem valami forgalmas útra, ahol megláttam egy buszmegállót. Gondolkodás nélkül felpattantam, mikor pont jött egy busz, hogy még véletlenül se jöhessen utánam senki – valamiért éreztem, hogy Taesoo nem adja majd fel, és követni fog. 

A busz zötykölődve elindult, és én kibámultam az ablakon. Pont eleredt az eső… az apró, átlátszó cseppek haránt futottak végig a maszatos ablakon, a város fényeit meg-megtörve. Odakint ilyen időtájt még tömve voltak az utcák, mosolygó, viccelődő emberekkel, barátokkal… Mintha teljesen más bolygón laknánk… pedig még ugyanabban az utcában is jártunk. Minél jobban néztem őket, annál jobban meggyűlöltem az embereket, gyűlöltem, hogy boldogok, hogy vannak barátaik, hogy nincsenek problémáik, és ráérnek klubokba járni, vacsorázni menni a barátjukkal, énekelgetni és inni… legszívesebben én is felhajtottam volna egy egész üveg sojut, sőt, kettőt, hogy megfeledkezzek mindenről, és elaludjak… Akkor nem tudnék semmiről sem, és nem fájna semmi. Nem tudnék a problémáimról a világgal és az emberekkel kapcsolatban…

   Őszintén szólva, nem tudtam, hol járok, de azt hiszem rossz irányba szállhattam fel, mert az egyre néptelenebb külvárosokba értünk. Befordultunk egy folyó melletti útra, és megálltunk, mert volt egy felszálló a néptelen utcán. Hirtelen felindulásból leszálltam, és elindultam a folyó mentén. A busz továbbhaladt, felment a hídra, én meg gyalogoltam a járdán egy ideig, aztán a hídon folytattam. A hajamat szanaszét csapkodta a szél, és még szemergett az eső, így a hideg, néha jeges cseppek mint kis tűk szabdalták az arcomat. Miért is vagyok én itt? Nem eredtem a tolvaj nyomába, hogy meglegyen a pénz… nem érdekelt… rájöttem, hogy felesleges. Nincs semmi értelme egy olyan harcnak, ami ennyire kilátástalan. Feladtam… cserben hagytam nem csak saját magamat, hanem a saját szüleimet is. Biztos voltam benne, hogy hamarosan meg fognak halni, én pedig nem tudnék tovább ekkora szégyenben élni. A lány, aki annyira béna volt, hogy képtelen volt megmenteni őket. Igen, eléggé hirtelen tört rám a depresszió, de annál nagyobb erővel. Lépkedtem a csupasz, sötét járdán, közben néha-néha elhaladt egy-egy autó mellettem. Hatalmas ürességet éreztem belül. Rákönyököltem a híd közepén az egyik oszlop mellett  a korlátra, és meredten néztem a homályos fényekbe vesző horizontot. Jó sokáig kihozott ez a busz, a másik oldalt Szöul fényei távoliak voltak, mint egy képen. A fekete víz habosan fodrozódott alattam, a habok egymást marcangolták, mintha egymást akarták volna a felszín alá húzni… úgy húztak engem is lefelé. Nem voltam magamnál, mikor egyszer csak felpattantam a korlátra, és ráültem. Egyik kezemmel mereven markoltam az oszlopot, nem akartam elengedni. Nem tudtam, mit akartam tenni, az agyam teljesen kikapcsolt, már rég csak a tudatalattim vitt valamerre, én pedig nem foglalkoztam vele, csak hagytam… Mélyen beszívtam a hideg, párás levegőt. A szél egyszerre melegebb levegőt hozott magával, másmilyen illatút, mint eddig. Mélyeket lélegeztem, amitől kezdett kicsit kitisztulni a fejem. Néha elment egy autó nagy sebességgel, de talán meg sem látott, vagy nem akart foglalkozni velem. Az emberek nem értek rá, vakok voltak vagy csőlátásúak, nekik mindegy volt, hogy egy lány magányosan ül a korláton, lábait a sötét mélységbe lógatva… Kitartottam a kezem felfelé fordított tenyérrel, vártam, hogy ráhulljanak az esőcseppek, de már azok sem akarták megadni nekem ezt az örömöt – elállt az eső. Lenéztem a fekete sűrű mélységbe, és hirtelen ellenálhatatlanul hatalmas erővel húzni kezdett lefelé. Pedig nem akartam leugrani… az előbb a szél kezdett magamhoz téríteni, és nem akartam még egyszer olyat tenni magammal, mint néhány évvel ezelőtt. Pláne, hogy itt nem volt velem senki, aki megállíthatott volna… itt tényleg egyedül voltam… és ettől kicsit megijedtem. De ahogy lenéztem, nagyon megszédültem. A mélység magába szívott, a hirtelen megváltozott szél pedig úgy kavargott, hogy attól féltem, egyszer csak felkap…

Egy hang a nevemen szólított… távolról jött, és eltorzította a szél, de úgy hallottam, mintha értem kiáltott volna. Egyre közelebbről jött. A híd rázkódni kezdett, aztán futó lépteket hallottam magam mögül, és végül tisztán, újra a nevemet kiáltották. Kezdett ismerőssé válni a hangja.

Odafordultam, de fel se fogtam, kit látok, mert addigra ott állt mellettem. Elkapta a csuklómat hátulról, majd a derekamnál fogva egyszerűen átemelt a korláton, és letett a járdára.

- Te tényleg megőrültél? - ordította a képembe Jeongki.

És ahogy ránéztem, a pupillájának tükrében magam előtt láttam egy idióta, reményvesztett lányt, aki pontosan maga sem volt tisztában azzal, mit akart volna tenni pontosan. 

 - Eszednél vagy? - korholt tovább. - Na gyerünk innen. - és húzni kezdett.

 - Állj! Miért avatkozol mindig közbe? – kiabáltam rekedten.

Erre annyira meglepődött, hogy elengedett.

 - Mindig? Talán hagynom kellett volna?

-  Igen… miattad vannak ott anyáék, ahol. Ha nem mentesz meg engem, akkor ők nem kerültek volna oda. – ordítottam.

- Szóval én vagyok a hibás… - fújta fel magát. – Jól van. Ugorj csak le… azzal majd megoldódik minden.

Azzal ott hagyott, elindult.

 - Várj! – kiáltotta egy hang. Én voltam.

 - Most mi van? – húzta fel az orrát. Kezdett nagyon felbosszantani az arroganciája. Pár másodpercig nem szóltam semmit, csak azon gondolkoztam, miért is állítottam meg… de fogalmam sem volt.

 - Hova mész?

 - A dolgomra… nem akarok beleavatkozni… – gúnyolódott, felvonva az egyik szemöldökét. Kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt pofán vágom. Le tudnám rajta vezetni a feszültségemet…

 - Te egy akkora arrogáns szemétláda vagy! Okod volt, hogy idejöttél, most meg mégis elmész.

 - Igen. Gondoltam, megkereslek, de úgy látszik, az öngyilkosságot jobb társaságnak találod még nálam is…

Nem tudta folytatni, mert az öklöm találkozott az arcával. Hátratántorodott, de a következő ütésre már reflexszerűen védekezett. Lefogta a kezeimet, de én továbbra is próbáltam bokszolni a mellkasát, lökdösni. A sok felgyülemlett adrenalin hirtelen tört elő, és akaratlanul egyszer csak eleredtek a könnyeim is. Nem bírtam tovább, hirtelen elfogyott minden energiám. Éreztem, hogy elernyednek a kezeim, mire elengedte a csuklóimat, és magához húzott. Először ellenkezni kezdtem, de ahogy a fejem belefúródott fekete szövetkabátjába és megéreztem az illatát, hamar feladtam a küzdelmet. Nekidőltem, hagytam, hogy átöleljen és úgy sírtam.

 Felnéztem rá, úgy egy fél perccel később. Akkor tudatosult bennem, hogy összeölelkezve állunk ott egy híd közepén. Elléptem tőle, és nagyon utáltam magam, amiért hagytam, hogy átöleljen… mert sajnos jól esett, ezt be kellett vallanom.

- Miért csináltad ezt? – kérdeztem kissé zaklatottan, próbáltam nem szipogni, mint valami sírós melodráma hősnő, de az orrom tele volt.

- Nem tudom… - nézett zavartan előbb rám, aztán elfordult. – Nem értek az emberi érzelmekhez, csak úgy jött…

Megtöröltem kézzel a szemeimet, és az arcomat, de azt hiszem inkább csak elmaszatoltam mindent…

- Menjünk…

- Hova?

- Mindegy, csak el innen.