2016. május 30., hétfő

11. fejezet

Hali!
Talán kicsit bekattantam a vizsgázástól, nem tudom, de egyvégtébe megírtam a fejezetet (azóta persze már átdolgoztam kicsit :P) vannak benne őrültségek, légyszi nézzétek el :) :) :)  

- Menjünk… - mondta kisvártatva.
- Hova?
- Mindegy, csak el innen.
- Várj… - torpantam meg. - Tisztára felpuffadhatott az arcom… az előbb gondolom szétkentem a sminkemet is… - motyogtam magamnak.
- Hát, nem tagadom, tényleg van pár sötét paca a szemed alatt… - kezdte cinikusan, de a felé lövellt gyilkos pillantásaimtól elhallgatott. Belenyúlt a zsebébe és kikotort egy tiszta papírzsepit. Hű, ez már a második emberi gesztus!
- Kösz… - megpróbáltam érzésre, tükör nélkül eltüntetni a foltokat. – Nagyjából jó?
- Elmegy…
- Ajj, nem tudnál pontosabban válaszolni?
Felröhögött.
- A bal szemed alatt maradt még egy kis folt. – mondta, mire én megdörzsöltem újból. – Szupi, most már olyan vörös, mintha egész nap csak sírtál volna… - kezdte, de én csak a szememet forgattam.
- Ugye nem akarod, hogy én törölgessem le?
- Isten ments! – tiltakoztam hangosan.
- Kezd visszatérni a rendes éned…
Bosszúsan a fogamat szívtam. Hogy miért pont ő járt erre? Nem épp az érzéketlen beszólásaira volt szükségem ebben a pillanatban.
Jeongki határozott léptekkel elindult visszafele.
- Jösz? – kérdezte.
- Hova?
- Nem tudom, hova akarsz? Hazakísérjelek? Nem merlek egyedül hagyni, nehogy a metró elé vesd magad…
- Ne is emlegesd, jó? – fortyantam fel. Hogy tud ilyen könnyedén beszélni egy olyan a témáról, ami másnak egy érzékeny pontja? – Amúgy meg nem akarok még hazamenni… Inni akarok. – közöltem.
- Ne, az nem jó ötlet…
- Nem érdekel, mit gondolsz. – vágtam rá, de ekkor megkordult a gyomrom.
- Talán enned kéne inkább.
Megint ránéztem, azzal a „ha még egy szót szólsz kinyírlak” pillantással, majd továbbmentem.
- Jól van, figyelj. – ért utol. – Ha előbb eszel, akkor fizetek egy italt. De csak egyet. Na, áll az alku?
Megtorpantam. Most meg miért csinálja ezt? Lelkiismeret furdalása van, vagy ennyire fél, hogy levetem magam valahonnan? Nem terveztem, hogy öngyilkos leszek. Nem akartam megint megpróbálni. Csak kiültem a híd szélére, hát jó, tényleg veszélyes gondolatok jártak a fejemben, de nem tettem volna meg…
   Azért persze kicsit örültem is, hogy Jeongki velem volt. Talán felébredt a lelkiismerete amiért átvágott, vagy csak nem bízott bennem, hogy nem teszem meg újra… akármi is volt az oka, igazából megnyugtatott, hogy velem maradt. Féltem volna egyedül lenni, mert elég labilisnak éreztem még magam.
            Felszálltunk a buszra és visszamentünk a városba. Hamarabb leszálltunk, annál a negyednél, ahol az utcán egy sor hangulatos olcsó étkezde volt, és beültünk az egyikbe bibimbapot enni. Nem vágytam ennél többre, mint egy kis melegre, és persze egy kis alkoholra…


- Két adag bibimbapot kérünk. – mondta Jeongki az ahjummának, aki az egyszerű kis étteremben odajött hozzánk.
- Meg két üveg sojut. – tettem hozzá.
- Miért pont sojut? – nézett rám Jeongki.
- Mert annak olyan borzalmas íze van, mint az életemnek. – feleltem, mire felnevetett.
- Két sört kérünk, ahjumma.
- Nem sörözök! Valami erős kell… - mondtam határozottan. Jeongki fáradtan rám nézett, aztán sóhajtott egy nagyot. – Igyunk inkább somaek[1]et.
Végül beleegyeztem.
   Az italok hamarosan megérkeztek, de az ételre még várni kellett. Én máris lecsavaroztam a soju kupakjét és lehúztam egy jó nagy kortyot az íztelen, mégis borzalmas folyadékból.
- Legalább pohárból igyál, étteremben vagyunk… - tolta elém az üres poharat.
- Akkor tölts. – tartottam oda, mire ő megtöltötte sörrel, beletöltött egy kis sojut, aztán magának is töltött, majd koccintottunk. Én egy húzásra kiittam.
- Nem vállalok érted felelősséget, ha kiütöd magad. – tette hozzá közömbösen. Azt csak hiszi, gondoltam. Ha már egyszer elhozott inni, nem hátrálhat meg… Nem épp érett felnőtt gondolatok voltak, de ma este meg akartam feledkezni a világról.
- Pedig ma kiütöm magam. – mosolyogtam felé. Nem ettem semmit szinte egész nap, így már az első pohárka után éreztem, ahogy kezd a fejembe szállni. Nem volt épp erős, mert a koreai sörök gyengébbek voltak az európainál, de szénsavas volt, és éhgyomorra ittam, a soju meg rátett még egy kicsivel.
   Hamarosan kihozták a bibimbapot is, a legcsípősebb fajtájú kimchit kértem hozzá, mert kellett még valami erős.
- Mikor jöttél vissza? – kérdeztem két falat között.
- Amikor a többiek is. – felelte tele szájjal.
- Vagyis?
- Már nem emlékszem, mostanában összefolynak  napok… egy hete? Kettő?
- És elkaptátok Yoshikót?
Bólintott.
- Három napunk ráment… egészen Budapestig eljutott, nem tudom, hogy csinálta… végül valami romkocsmában bukott le, kicsit összevertük egymást, de amúgy simán ment.
- Aha... – rágtam meg az információt. – És komolyan, eszedbe se jutott volna felhívni? – váltottam hirtelen hangnemet.
- Csak nem hiányoltál? – kérdezett vissza gúnyos mosoly kíséretében, amiért legszívesebben nyakon öntöttem volna.
- Chh… - grimaszoltam. – Egyáltalán nem. De megállapodtunk, hogy segítesz…
- Te sem segítettél végül…
- Mi az, hogy nem? Végig ott voltam, egész éjjel hajkurásztam veled Yoshikót, még az életem is kockára tettem…
- Nem kértelek, hogy ess be a vízbe…
- Nem tehetek róla, hogy az a szajha magával rántott… - tiltakoztam. – Arra viszont te kértél, hogy menjek veled.
- Mert azt hittem, egy kicsit többet tudsz róla …
- Fogalmam se volt semmiről, még a szüleimről se tudtam semmit! – kezdtem volna a műsort, de félbeszakított a telefonom hangja.
- Vedd fel. – intett.
Megráztam a fejem. – Majd visszahívom. – Taesoo volt az, fogalmam se volt, miért keresett.
- Fontos lehet. – mondta úgy, hogy kezdtem rosszul érezni magam, ha tényleg nem veszem fel. Eltoltam a zöld ikont a képernyőn.
- Igen? – szóltam a telefonba.
- Yoomi, jól vagy?
- Aha.
- Úgy elrohantál, és fogalmunk se volt hova mész… tényleg minden rendben van? Mit csinálsz?
- Persze, minden okés, épp vacsorázom. – mondtam csevegő hangon.
- Egyedül vagy odakinn? Vagy van még veled valaki?
- Nem, nem vagyok egyedül. – zártam rövidre. – Ne aggódj értem, holnap majd hívlak! – mondtam gyorsan, és letettem.
- Nem mondtad neki, hogy velem vagy... – nézett fel Jeongki.
- Mert semmi köze hozzá. - feleltem.
- Vagy mert nem akarod, hogy tudja, hogy velem vagy... – fejtegette, miközben a szája sarkában sejtelmes mosoly bujkált. – Van valami köztetek?
- Dehogy is.
- Ugyan... pedig mindenki arról beszél. – heccelt tovább.
- Ki az a mindenki? – adtam az értetlent. Sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt volna.
- Én mondjuk speciel Borától hallottam, de még Han Seunghoon is egész tájékozott volt veletek kapcsolatban...
- Ez az egész akkor Han igazgató mesterkedése! – háborodtam fel. - Ő mondta Taesoonak, hogy kísérjen haza, ő látott minket taekwondózni és biztosan kavarta a dolgot... – hirtelen elharaptam a mondat végét, mert elárultam magam. Jeongki arca hirtelen megkomolyodott, úgy kérdezett vissza.
- Taekwondózni? Hmm, pontosan mit csináltatok, ami miatt ő félreértett valamit?
- Semmit az ég világon! – csaptam az asztalra mérgesen. –Nincs közöttünk semmi! De ha lenne is, biztosan nem veled beszélném meg! – vágtam rá, és jól meghúztam a sörömet, aztán elmentem a mellékhelyiségbe. Félelmetes, milyen gyorsan átvándorol az alkohol az ember gyomrán… Mikor visszajöttem, Jeongki szórakozottan ült a helyén és a telefonját bütykölte. Azaz hogy… közelebb sétálva rá kellett jönnöm, hogy az én telefonomat nézegeti.
- Héééééé! El a kezekkel! – kiáltottam rá.
- Ez most komoly? – nézett rám nevetve.
- Mi?
- Ezek a képek?! Shinee rajongó vagy? – nane, komolyan a Shinee-s képeimet kezdte el nézni? Vagy már a többit látta, és már csak azok maradtak…
- Miért ne lehetnék? – kérdeztem vissza.
- Meg Choi Seung Hyun? – nevetett fel még jobban. Choi Seung Hyun? Mégis ki szólítja még a rendes nevén T.O.P.-ot?
- Róla csak azért van annyi kép, mert elvesztettem egy fogadást, ezért a barátnőmnek egy évig minden nap ilyen képeket kellett küldözgetnem… - indokoltam meg. Persze én is jó pasinak tartottam T.O.P-ot, ez nem volt kétség… de nem akartam az orrára kötni. – Add vissza! – nyúltam a telefonom után, de ő persze nem hagyta. „Szemet szemért”, gondoltam, mert megláttam az asztalon az ő telefonját, védtelenül… Bevetésre készültem. Rögtönöztem. Közel hajoltam Jeongkihoz, hogy csak néhány centiméterre volt egymástól az arcunk, vártam pár másodpercet, hogy elérjem a kellő hatást, majd megszólaltam.
- A titkaimat nem a telefonomban rejtem. – suttogtam, és igyekeztem minél mélyebben a szemébe nézni. Ő is rám pillantott a homlokába lógó hajtincsek közül, amitől egy pillanatra megállt bennem a levegő… Egy másodpercig fürkészően farkasszemet néztünk, aztán visszatértem a valóságba. „Küldetés…” mondtam magamban, és újra a telefonra koncentráltam. Meg nem szakítva a szemkontaktust, a kezemet az asztal szélén levő telefonra csúsztattam, és lassan magam felé húztam.
- Yoomi… - kezdte lassan, halkan, még mindig a szemembe nézve. De nem tudta befejezni, mert hirtelen az arcába fújtam és diadalmasan felmutattam a telefonját. Nem erre számított, láttam a döbbenetet az arcán.
- Úgyse tudod a kódomat… - vonta meg a vállát.
Erre én mosolyogva felmutattam a képernyőt, és megnyomtam a 0, 2, 2, 9-est, és a kód feloldott. Még Svájcban lestem ki, csak szórakozásból, nem gondoltam, hogy valaha használni is fogom.
- Mi a… - kapott utána,  de én gyorsabb voltam.
Hol is kezdjem, vajon mi lehet a legérdekesebb egy pasi telefonjában? Igazából semmire nem voltam különösebben kíváncsi, mégis égtem a vágytól, hogy minél többet tudjak meg róla, ha már az eszköz a kezemben volt. A telefonjában gyári háttérkép volt beállítva, alig volt pár alkalmazás… hát ő sem az SNS-én éli az életét, az biztos.
- Szívás, mert pont tegnap töröltem ki a képeket belőle. – mondta nekem, miközben még mindig az én telefonomat bújta.
Tényleg nem volt semmi rajta… megnyitottam a telefonkönyvét, abból is elég sok minden kiderül. Semmi szivecskés jelű név vagy bármi olyan nem szerepelt, ami arra utalt volna, hogy barátnője van. De se apa vagy anya névjegy se volt benne, de sem jelentett biztosan semmit. Még lejjebb görgettem, ismeretlen nevek tucatjai bukkantak fel, kivéve…
- Neked meg van T.O.P. telefonszáma? – kiáltottam fel Choi Seung Hyun neve láttán. Normál esetben egy percig se vettem volna komolyan, de az, hogy az imént ezen a néven hívta, megragadt.
- Persze, időnként tőlem veszi az anyagot. – válaszolt könnyedén.
- Mi?
Felnevetett.
- Gondolod, hogy elárulnám neked, milyen bussiness-em van Choi Seung Hyunnal? – kézett rám.
- De ez tényleg az ő száma?
- Jaja, de blokkolta, nem tudod csak úgy felhívni… - mondta, mire én megnyomtam a hívó gombot. Fogalmam se volt, mit mondhattam volna, de nagy poén lett volna, ha tényleg felveszi. Nem voltam már olyan állapotban aki gondolkozik, hanem inkább aki csak imprózik.
Kicsöngött. Szóval nem blokkolta, csak Jeongki próbált így leállítani.
- Halló? – szólalt meg a vonal túlsó felén egy kissé elnyűtt, mély, zengő hang.
- Helló. – szóltam bele lemélyített hangon. Jeongki most figyelt csak fel.
- Hyung, pont hívni akartalak… - kezdte. – Itt vagyok a Bananában, de van egy kis gáz… el kéne a segítséged.
Nem bírtam tovább, be kellett fogni az orrom, hogy ki ne robbanjon belőlem a nevetés. Feladtam, odatoltam Jeongki elé a telefont, és közben tátogtam neki, hogy „bajban van”. Majd mikor beszélni kezdtek, magamban rázkódtam a röhögéstől.
- Át kell mennem a szomszéd kerületbe. – mondta, mikor letette a telefont. Egyébként nem lehettek túl közeli ismerősök, mert Jeongki végig udvarias formában beszélt vele.
- Semmi gond. – mondtam, és felálltam. – Elkísérlek.
Elmosolyodott. – Olyan helyre megyünk, ahol nem tizennyolc év a korhatár… És valószínűleg nem lesz rá lehetőséged, hogy szelfizz vele… - tette hozzá.
- Nem baj, a kaland miatt akarok menni. – mondtam mosolyogva.
Ő erre csak vállat vont, és öltözködni kezdett. Kezdte feladni, hogy visszatartson.
- Hová is megyünk pontosan? – kérdeztem, mikor kiléptünk az utcára, és elindultunk a metrómegálló felé.
- Egy sztriptízbárba.

   Myeongdong hátsó, koszos negyedében jártunk, ahol az út mentén leplezetlenül megálltak vizelni az emberek, törött üvegek hevertek a földön, és még sokminden más, amire inkább nem térnék ki… A Banana nevezetű szórakozóhely egy kicsit jobban kinéző utcából nyílt, és külön bejárat volt a VIP részlegre. Jeongki mégse arra vette az irányt, hanem megkerülte az épületet, és a sarok után egy kis szűk átjárón ment be. Alul keskeny ablakok voltak, az egyikben épp most húzták a le a vécét, a következőből meg már dübörgős zene hallatszódott ki. A járat egy sötét vasajtónál végződött, amit Jeongki tétovázás nélkül kinyitott – és a szórakozóhely hátsó udvarában találtuk magunkat.  Mármint, nem olyan udvar volt, inkább rakodóhelyiség. Kukák, konténerek, csövek hevertek a falnak támasztva. Egy biztonsági őr állt a szürke ajtó mellett, ami az épületbe vezetett, és szúrós szemekkel méregetett minket. De Jeongki határozottan odament hozzá, valamit odasúgott az őrnek, mire az bólintott, és szó nélkül félreállt. Benyitottunk, és azonnal megcsapott a dübörgő zene és a fű illata… Egy kis folyosó után egy galéria tetején álltunk, ahonnan beláthattuk az egészet. A tánctér süllyesztve volt, és belülről egyáltalán nem volt olyan lepukkant, mint kívülről. Volt egy kis romos stílusa a helynek, de a bár, a világítás és a színpadi technika a legkorszerűbb volt. Középen volt egy színpad, rudakkal, ahol lepkeszárny vékonyságú csillogó fehérneműben táncolt néhány európai lány. Pislogtam párat, hogy enyhítsek a döbbenetemen, és megszokjam a fényeket. Filmekben már jópár ilyen helyet láttam, de élőben azért más volt. Még jó, hogy Franciaországban nevelkedtem, ahol nincsenek annyira prűd erkölcsök, mint Koreában, mert akkor talán még el is ájultam volna a döbbenettől.
Jeongki rám nézett, és intett, hogy kövessem. Lementünk a lépcsőn a tánctér szintjére, majd tovább, egy kis sötét folyosón, ahonnan ajtók nyíltak – a privát helyiségek, gondoltam. Csak remélni mertem, hogy nem látok semmi olyat, amit nem kellene…
Benyitott a második ajtón – lilás fények vibráltak, de valaki leverte a plafonról a diszkógömböt, így a reflektorok csak egymás fénycsóvályát keresztezték. Három ember volt a helyiségben: kettő fekete sapkát és fekete maszkot viselt, a harmadik pedig a földön hevert, szakadt öltönyben, párducmintás, felül kigombolt ingben, kócos hajjal és vérző szájjal.
- Pont időben… - nyögte Choi Seung Hyun. Döbbenten meredtem az egész látványra, miközben Jeongki odalépett mellé, és felsegítette. – A barátnődnek viszont nem való ez a hely… - intett felém, mikor felállt.
- Nem a barátnőm… tanulni van itt.
Erre leesett az én állam is. Oké, véglis…
- Hát, akkor lássunk hozzá.
Jeongki a falhoz tolt. – De itt maradsz, és végig nézed. El ne mozdulj.
Rábólintottam, képtelen voltam bármit is tenni, mert még mindig le voltam döbbenve. A két férfi célirányosan indult meg a másik kettő felé, akik egészen visszavettek az önbizalmukból, amint meglátták az új arányokat. Pillanatok alatt zajlott le az egész: egymásnak mentek, püfölték, ütötték, rúgták egymást, ahol érték. A rapper is formában volt, ahhoz képest, hogy az előbb még félájultan hevert a földön. Leütötte az egyiket, de végül mégiscsak bekapott egy rúgást a gyomorszájába, és attól a falnak vetődött. Aztán láttam, hogy a csávó egy féltéglát emelt fel a földről, és hozzá akarta vágni… tudom, hogy mást parancsoltak. És nem sok merszem volt a nagyok dolgaiba beleszólni, de úgy éreztem, nincs más választásom. A pasi nekem háttal volt, így nem látta, ahogy elindulok felé, és célzottan a nyakára vágok hátulról. Megbillent a feje, majd gyorsan a térdeire is rárúgtam, hogy összerogyjon. Jeongki előbb leütötte a másikat, majd odaugrott, és őt is mély álomba küldte egy utolsó ütéssel, majd felém fordult.
- Nem rossz mentés…
- Bocs, hogy áthágtam a szabályokat. – vigyorogtam. Józanabbnak éreztem magam, mint valaha. Jeongki szája sarka megrebbent, amit jó jelnek vettem, de nem mondott semmit, hanem T.O.P. felé fordult.
- Hívd fel a sofőrömet. – nyújtotta neki a telefonját miközben a földön ült félig kábán, a falnak dőlve.
Vettem egy mély levegőt. Véglis, alig volt abszurd a helyzet… itt voltunk, egy föld alatti, füves sztriptízbárban… ahol az egyik leghíresebb idolt húztunk ki a csávából… más szóval, megakadályoztuk, hogy másnap rajongók milliónyi hullajtsák a könnyeiket…
Jeongki visszaadta a telefont, óvatosan felsegítette, de valamelyik tagja rohadtul fájhatott neki, mert nem bírt rendesen járni.
- Csak egy kis zúzódás… - morogta.
Jeongki meg intett, hogy menjek oda. Végül egyik oldalról belém, másikról meg Jeongkiba támaszkodva támogattuk ki a helyiségből.
Odakinn a néptelennek mondható utcán hamarosan megérkezett egy csilli-villi fekete autó, leparkolt, és Choi Seung Hyun beszállt a hátsó ülésre.
- Elvigyelek valameddig?
- Nem kell, kösz. – legyintett Jeongki.
- Még be sem mutattad a kiscsajt…
- Nem a te stílusod lenne…
- Nem is akartam lenyúlni előled… — kacsintott, aztán búcsút intett. — Kösz, mégegyszer! – azzal a fekete kocsi csikorogva elhajtott.
- Pedig akkor tuti szelfizhettem volna vele… - morogtam magam elé csak úgy.
- Mi?
- Semmi… - feleltem. - Gyakran van ilyen?
- Hát, időnként előfordul… Pár éve találkoztam vele először, a véletlen sodort össze egy hasonló szituációban.
- Együtt füveztetek? – kérdeztem poénból.
- Jaj, dehogy. Én nem szoktam… - mondta. Őszintének tűnt. – Csak akkor is épp bajba került, és kisegítettem. Aztán együtt iszogattunk, és leszámítva, hogy elég távol áll tőlem az ő életmódja, egész jót beszélgettünk. Azóta meg néha felhív, ha szüksége van rám. Nem a jófiú típus, de nem is rossz ember. Nehéz élete van. – zárta le, miközben végigsétáltunk az utcán.
   Egyikünk se tudta, merre menjünk tovább. Végül vettünk egy-egy üveg sojut és elindultunk csak úgy az utcán, többnyire szótlanul. Nézegettem a kirakatokat, az embereket, a várost. Szerettem Szöul esti lüktetését. Ilyenkor élénkült fel igazán a város, és ettől én is felvidultam.
Megláttam egy játszóteret, és rögtön odarohantam, beleültem a hintába.
- Na, ennyit a nagykorúságról… - dörmögte, mikor utolért. – Ezek után ne is várd, hogy felnőttként kezeljelek!
- Hi-hi-hi – vigyorogtam. (Valószínűleg már a második üveg soju miatt) – Most már úgyis mindegy! Tudok az alvilági életedről…
- Na jól figyelj. – állította meg a hintát, és leguggolt elém. – Ha bárkinek is eljár a szád, akkor…
- Akkor? Mi lesz? – kérdeztem vissza és közelebb hajoltam. Ebben a pillanatban hirtelen eleredt az eső. Hideg, téli eső volt, de úgy ránk zúdult, mint a nyári monszun. Pillanatok alatt szétázott a hajam, a víz befolyt a nyakamba, még a kabátom alá is. Jeongki hajfürtjeit is a homlokára szorította az eső, a szempilláin pedig megültek az esőcseppek. Fürkészően nézett rám, nem tudtam kiolvasni semmit a szeméből, vajon min gondolkodhat.
- …akkor nagyon meg fogod bánni. – fejezte be a mondatot végül, és felegyenesedett.
- Menjünk be valahova… - mondta, és elindult.
- De én szeretem az esőt! – tiltakoztam. 
- Nem szereted, csak nagyon részeg vagy. – felelte szárazon. – Gyere. – ragadta meg a csuklómat, és vonszolni kezdett magával, de kicsit lerántotta a kabátomat, így mégjobban vizes lett a ruhám.
- Hova megyünk?
- Valahova, ahol meleg van… és szárazság. – felelte, és futásra kapcsolt. A fejem kissé zúgott, minden lépésre enyhén megfájdult, de tartottam vele a tempót.
A következő sarkon megálltunk egy magas, szürke lakóépület előtt.
- Hol vagyunk? – kérdeztem. Tényleg fogalmam nem volt. Sokat sétáltunk, teljesen elvesztettem tájékozódást és az időérzékemet.
- Itt lakom. – mondta közömbösen.
- Várj, te most felviszel magadhoz? – cövekeltem le az ajtóban.
- A te érdekedben teszem… különben holnap tüdőgyulladással fekszel be a kórházba.
- Nem töltöm itt az éjszakát! – jelentettem ki hangosan. Az utcán egy-két ember hátra fordult ennek hallatán, de nem törődtem vele.
- Nem is kérnélek rá, hogy maradj. Csak megszárítod magad, utána hazaküldelek. – mondta, azzal megnyomta a lift hívógombját.




   Levettem a szétázott cipőmet, otthagytam a padlón, aztán a kabátomat is. A vállaim csurom vizesek voltak, a hajam pedig szintén csimbókokban lógott. Odakinn szakadatlanul esett az eső, illetve pontosabban már a jég, tükörsima jégpályává varázsolva az utakat.
- Keresek valami pólót. – nézett végig a vizes ruháimon. –  De női ruhát ne remélj… – mondta, és eltűnt a lakás egyik sarkában. Őszintén szólva akkor csodálkoztam volna legjobban, ha női ruhákat talál nekem.
Egyszerű kis lakás volt, egybenyitott konyhával és nappalival, tolóajtóval volt elválasztva a hálóhelyiség. Pár perc múlva visszajött, egy sötétzöld, felirat nélküli pólóval meg egy szürke kapucnis pulcsival.
- Hát, öhm… igyekeztem valami színeset találni… - motyogta. Nevetnem kellett a zavarán, de igyekeztem magamban tartani. – Na, siess, ott a fürdő! – parancsolta, hogy kicsit oldja a hangulatot. Nem kellett kétszer mondania, már futottam is a mondott irányba. Én is eléggé kínosnak éreztem a helyzetet. Tényleg nem volt más választásom, de akkor is egy pasi lakásán voltam késő éjjel… Mire végeztem, ő is átöltözött. A kapucnis pulcsit letettem a kanapé szélére, mert így is elég meleg volt idebenn.
- A ruháimat ott hagytam száradni a fürdőben. – mondtam.
- Oké. Kérsz valamit?
Megráztam a fejem.
Tulajdonképpen jól esett ez a kis eső (azaz felhőszakadás), mert kicsit kitisztította az agyamat. Bár nem tudom, pontosan mennyire tartott még a pia, mert mindig volt valami, ami történt és elterelte a gondolataimat. Ujjaimmal rázogattam szét vizes hajtincseimet, közben leültem a kanapéra, és szórakozottan feltettem a lábaimat a kis hosszúkás dohányzó asztalra. Ha józan lettem volna, biztos nem teszek így.
- Igen, érezd csak otthon magad… - jegyezte meg Jeongki. Egy mosollyal és feltartott hüvelykujjal nyugtáztam a tanácsát. Hozott két kis törölközőt, az egyiket az ölembe dobta, a másikkal meg a saját haját kezdte törölni. Én is megdörzsöltem a sajátomét, közben újra felálltam, körbesétáltam a helyiséget, ő meg leült a kanapéra. Mikor már elég száraznak gondoltam a hajamat, a törölközőt letettem a konyhapultra, aztán ujjaimmal megpróbáltam kifésülni, majd odapattantam Jeongki mellé, a kanapéra. Valami könyvet olvasott – vagy legalábbis próbált.
Ahogy melléültem, megcsapott a dezodorának kellemes illata, és ettől rádöbbentem, hogy talán kicsit túl közel csusszantam hozzá.
- Kezded átlépni a határokat… - mondta halkan, mire egy kicsit visszább húzódtam.
- Csak kíváncsi voltam, mit olvasol. – feleltem ártatlanul. Nem felelt, csak visszatemetkezett az könyvbe.
Ott maradtam, hogy beleolvassak, de csak egy-két mondatot sikerült elkapnom, mert hirtelen rezegni kezdett a telefonom a kisasztalon, ahová letettem. Jeongkival egyszerre nyúltunk érte, de kezünk nem ért össze, csak megállt a telefon fölött.
- Miért hiányzol Taesoonak ennyire? – nézett rám. Nyeltem egyet, hogy ne jöjjek zavarba.
- Tényleg ő keres? – én még nem tudtam elolvasni, ki volt az.
Erre bólintott.
- Fogalmam sincs, mit akar. Tényleg…
- Tényleg nincs köztetek semmi? – kérdezte halkan, de a hangjában volt némi feszültség.
- Nincs. – feleltem egyszerűen. Farkasszemet néztünk, hunyorgott kicsit, mintha próbálna kiolvasni belőlem valamit.
- Nem vagyok biztos, hogy ezt ő is így gondolja… - mondta ki, majd újra a könyvére koncentrált.
- Hogy mondtad? – kaptam fel a fejemet. A telefonom továbbra is rezgett, de már sokkal jobban érdekelt Jeongki véleménye.
- Hallottad…
- De nem értettem tisztán. – hajoltam közelebb hozzá.
- Ne akard átlépni a határt. - mondta ugyanazon a kissé feszült hangon, de én nem értettem, mire akar célozni. Újra farkasszemet néztünk, a tekintete egyszerre volt feszült, titokzatos, és… veszélyes? Talán… nem tudtam megfogalmazni igazából.
- Miféle határt? - néztem tovább sötét szemeibe. Észre se vettem, hogy időközben egyre közelebb kerültem hozzá.
Más választ kaptam, mint amire számítottam. A vállamnál fogva megragadott, egyszerűen nekinyomott a kanapé háttámlájának, száját az enyémre tapasztotta. A meglepetéstől tágra nyíltak a szemeim, de amint ajkainak apró mozgásai bizsergetni kezdték a számat, behunytam a szemem, és ösztönösen viszonoztam. Erős volt és határozott, de nem erőszakos. Aztán egy pillanatra abbahagyta és eltávolodott néhány milliméterre, mint aki most vette észre, mit tett. Az ajkaim fölött olyan forrónak éreztem a leheletét, mintha fel akarna robbantani valamit. Nem tudom mire várt, talán arra, hogy én mit lépek… nem tudtam gondolkodni, nem volt tiszta fejem, csak azt éreztem, hogy én is akarom. Olyan lassan, hogy szinte észre se vettem, újra összeért az ajkunk, és tudtam, hogy most már visszafordíthatatlanul hibáztam. Sokkal intenzívebben kezdett el csókolni, hogy minden porcikám beleremegett. Egyik kezével hátulról átkarolta a derekamat, másik az államat tartotta, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat, és ujjaimmal finoman beletúrtam sűrű, sötét hajába... „Nem kéne ezt csinálnunk”, gondoltam, de nem jött közbe semmi, ami megszakítson, és én is képtelen lettem volna elszakadni tőle. Olyan volt, mint egy végtelen örvény, ami magába szippantott, és húzott egyre mélyebbre. Egyre szorosabban ölelt magához, és én is őt. Végigsimítottam a hátá, a pólóján keresztül éreztem a lapockáján és a vállain húzódó izmokat, aztán a kezem visszatért a tarkójára és a hajába, azt hiszem, mert leginkább az ajkai kötöttek le. Észre se vettem, hogy hogyan, de hirtelen megemelt és a kanapé ülésére döntött, a hátamra, úgy csókolt tovább… nem lesz ez így jó… nem ezért jöttem fel… a fejemben kigyulladt egy gomb, ami a vészhelyzetet jelezte, és villogni, csörögni kezdett, fülsiketítő hangja a fejemben Jeongki émelyítő csókjaival vívott ádáz küzdelmet.
- Baszki… - ez volt az első szava, ahogy ajkaink hirtelen eltávolodtak egymástól. A csörömpölő hang újra megszólalt, és akkor jöttem rá, hogy valójában a kapucsengő szólalt meg, annak van fülsiketítő hangja, ami összekeveredett az én pánikgombommal… — Ki a franc az? - pattant fel hirtelen. 
Odaszaladt az ajtóhoz és kilesett a kulcsyukon.
- Csinálj úgy, mintha aludnál, gyorsan! – jött vissza, és felém hajított egy plédet.
- Ki az? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Úgy tettem ahogy mondta, elhelyezkedtem a kanapén és a homlokomig felhúztam a takarót, még a szemem is becsuktam.
Máris kinyílt az ajtó, és hallottam, hogy valaki belép rajta.
- Mi hozott ide ilyen későn? – kérdezte Jeongki. A hangja higgadt volt, mintha csak tévénézés közben zavarták volna meg. 
- Több dolog is. – felelt az éjjeli vendég. Yoojung volt az. – Nem tudsz semmit Yoomiről? Eltűnt a koncert után, senki sem tudja, hol… - itt elakadt. Nem volt kétségem, hogy miért. Úgy éreztem, a szívverésem fog lebuktatni, hogy egyáltalán nem alszom. – Veled volt mindvégig?
- Igen, de eléggé kiütötte magát. - még ha tudná, mennyire. Az előbbi incidens egy plusz fejberúgással ért fel. Kába voltam, és a sötét takaró alatt egyre jobban le akart csukódni a szemem, bármennyire is szerettem volna odafigyelni.
- Nem csodálom… - mondta Yoojung. - De hogy pont itt nálad…
- Elkapott az ónos eső, és ez volt legközelebb.
- Aha. Azért szólhattál volna, hogy megtaláltad... - levegővételnyi szünetet tartott. - A pénz meglett?
Nem hallottam választ. Nyilván bólintott, vagy a fejét rázta. A fenébe is, hogy nem láttam semmit!
- Mi a másik dolog? – kérdezte Jeongki.
- Papírok – és ledobta az asztalra, hallottam a papír csattanását. – Gondoltam, minél hamarabb elhozom.
- Köszi. Akkor most már biztos…
- Igen… De most mennem kell, a többit majd megbeszéljük. Csak gondoltam, ezek nálad jobb kezekben vannak. Mondtad már neki?
- Még nem.
- Akkor majd holnap. Most megyek … – felelte Yoojung, majd pár másodperc múlva megint megszólalt. – Vigyázz rá.
- Oké. – felelte Jeongki, majd becsukódott az ajtó.
Egy hosszú, csendes, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amiért nem buktam le. 
Meghallottam Jeongki közeledő lépéseit, aztán egyszer csak felkapott takaróstul, és cipelni kezdett.
- Hova viszel? – rántottam le a fejemről a plédet.
- Hallottad… vigyáznom kell rád.
- Mi van? Miért volt itt Yoojung? Mit hozott?
- Csss… - csitított. – Majd időben megtudsz mindent… - mondta, miközben bevitt a szobájába és letett az ágyára.
- Ez nem fair, most akarom tudni. – lázadoztam, de a hangom álmosabb volt, mint szerettem volna. – És haza kell mennem… nem alhatok itt...
- Haza sem tudsz jutni ilyen időben… meg ilyen állapotban…
- De igen… taxival…
- Nincs pénzed.
- Akkor kérek tőled.
- Nem adok.
- Gonosz vagy… - motyogtam csukott szemmel, az alvás határán. – Utállak…
- Csak nyugodtan…






[1] a soju és a sör keveréke, egyszerű koreai „specialitás” J

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése