Hali!
Talán kicsit bekattantam a vizsgázástól, nem tudom, de egyvégtébe megírtam a fejezetet (azóta persze már átdolgoztam kicsit :P) vannak benne őrültségek, légyszi nézzétek el :) :) :)
Talán kicsit bekattantam a vizsgázástól, nem tudom, de egyvégtébe megírtam a fejezetet (azóta persze már átdolgoztam kicsit :P) vannak benne őrültségek, légyszi nézzétek el :) :) :)
- Menjünk… -
mondta kisvártatva.
- Hova?
- Mindegy, csak
el innen.
- Várj… -
torpantam meg. - Tisztára felpuffadhatott az arcom… az előbb gondolom
szétkentem a sminkemet is… - motyogtam magamnak.
- Hát, nem
tagadom, tényleg van pár sötét paca a szemed alatt… - kezdte cinikusan, de a
felé lövellt gyilkos pillantásaimtól elhallgatott. Belenyúlt a zsebébe és
kikotort egy tiszta papírzsepit. Hű, ez már a második emberi gesztus!
- Kösz… -
megpróbáltam érzésre, tükör nélkül eltüntetni a foltokat. – Nagyjából jó?
- Elmegy…
- Ajj, nem
tudnál pontosabban válaszolni?
Felröhögött.
- A bal szemed
alatt maradt még egy kis folt. – mondta, mire én megdörzsöltem újból. – Szupi,
most már olyan vörös, mintha egész nap csak sírtál volna… - kezdte, de én csak
a szememet forgattam.
- Ugye nem akarod,
hogy én törölgessem le?
- Isten ments!
– tiltakoztam hangosan.
- Kezd
visszatérni a rendes éned…
Bosszúsan a
fogamat szívtam. Hogy miért pont ő járt erre? Nem épp az érzéketlen
beszólásaira volt szükségem ebben a pillanatban.
Jeongki
határozott léptekkel elindult visszafele.
- Jösz? –
kérdezte.
- Hova?
- Nem tudom,
hova akarsz? Hazakísérjelek? Nem merlek egyedül hagyni, nehogy a metró elé vesd
magad…
- Ne is
emlegesd, jó? – fortyantam fel. Hogy tud ilyen könnyedén beszélni egy olyan a
témáról, ami másnak egy érzékeny pontja? – Amúgy meg nem akarok még hazamenni…
Inni akarok. – közöltem.
- Ne, az nem jó
ötlet…
- Nem érdekel,
mit gondolsz. – vágtam rá, de ekkor megkordult a gyomrom.
- Talán enned
kéne inkább.
Megint
ránéztem, azzal a „ha még egy szót szólsz kinyírlak” pillantással, majd
továbbmentem.
- Jól van,
figyelj. – ért utol. – Ha előbb eszel, akkor fizetek egy italt. De csak egyet.
Na, áll az alku?
Megtorpantam.
Most meg miért csinálja ezt? Lelkiismeret furdalása van, vagy ennyire fél, hogy
levetem magam valahonnan? Nem terveztem, hogy öngyilkos leszek. Nem akartam
megint megpróbálni. Csak kiültem a híd szélére, hát jó, tényleg veszélyes
gondolatok jártak a fejemben, de nem tettem volna meg…
Azért persze kicsit örültem is, hogy Jeongki
velem volt. Talán felébredt a lelkiismerete amiért átvágott, vagy csak nem
bízott bennem, hogy nem teszem meg újra… akármi is volt az oka, igazából megnyugtatott,
hogy velem maradt. Féltem volna egyedül lenni, mert elég labilisnak éreztem még
magam.
Felszálltunk a buszra és
visszamentünk a városba. Hamarabb leszálltunk, annál a negyednél, ahol az utcán
egy sor hangulatos olcsó étkezde volt, és beültünk az egyikbe bibimbapot enni.
Nem vágytam ennél többre, mint egy kis melegre, és persze egy kis alkoholra…
- Két adag bibimbapot
kérünk. – mondta Jeongki az ahjummának, aki az egyszerű kis étteremben odajött
hozzánk.
- Meg két üveg
sojut. – tettem hozzá.
- Miért pont
sojut? – nézett rám Jeongki.
- Mert annak
olyan borzalmas íze van, mint az életemnek. – feleltem, mire felnevetett.
- Két sört
kérünk, ahjumma.
- Nem sörözök!
Valami erős kell… - mondtam határozottan. Jeongki fáradtan rám nézett, aztán
sóhajtott egy nagyot. – Igyunk inkább somaek[1]et.
Végül
beleegyeztem.
Az italok hamarosan megérkeztek, de az
ételre még várni kellett. Én máris lecsavaroztam a soju kupakjét és lehúztam
egy jó nagy kortyot az íztelen, mégis borzalmas folyadékból.
- Legalább
pohárból igyál, étteremben vagyunk… - tolta elém az üres poharat.
- Akkor tölts.
– tartottam oda, mire ő megtöltötte sörrel, beletöltött egy kis sojut, aztán
magának is töltött, majd koccintottunk. Én egy húzásra kiittam.
- Nem vállalok
érted felelősséget, ha kiütöd magad. – tette hozzá közömbösen. Azt csak hiszi,
gondoltam. Ha már egyszer elhozott inni, nem hátrálhat meg… Nem épp érett
felnőtt gondolatok voltak, de ma este meg akartam feledkezni a világról.
- Pedig ma
kiütöm magam. – mosolyogtam felé. Nem ettem semmit szinte egész nap, így már az
első pohárka után éreztem, ahogy kezd a fejembe szállni. Nem volt épp erős,
mert a koreai sörök gyengébbek voltak az európainál, de szénsavas volt, és
éhgyomorra ittam, a soju meg rátett még egy kicsivel.
Hamarosan kihozták a bibimbapot is, a
legcsípősebb fajtájú kimchit kértem hozzá, mert kellett még valami erős.
- Mikor jöttél
vissza? – kérdeztem két falat között.
- Amikor a
többiek is. – felelte tele szájjal.
- Vagyis?
- Már nem
emlékszem, mostanában összefolynak
napok… egy hete? Kettő?
- És elkaptátok
Yoshikót?
Bólintott.
- Három napunk
ráment… egészen Budapestig eljutott, nem tudom, hogy csinálta… végül valami
romkocsmában bukott le, kicsit összevertük egymást, de amúgy simán ment.
- Aha... –
rágtam meg az információt. – És komolyan, eszedbe se jutott volna felhívni? –
váltottam hirtelen hangnemet.
- Csak nem
hiányoltál? – kérdezett vissza gúnyos mosoly kíséretében, amiért legszívesebben
nyakon öntöttem volna.
- Chh… -
grimaszoltam. – Egyáltalán nem. De megállapodtunk, hogy segítesz…
- Te sem
segítettél végül…
- Mi az, hogy
nem? Végig ott voltam, egész éjjel hajkurásztam veled Yoshikót, még az életem
is kockára tettem…
- Nem kértelek,
hogy ess be a vízbe…
- Nem tehetek
róla, hogy az a szajha magával rántott… - tiltakoztam. – Arra viszont te
kértél, hogy menjek veled.
- Mert azt
hittem, egy kicsit többet tudsz róla …
- Fogalmam se
volt semmiről, még a szüleimről se tudtam semmit! – kezdtem volna a műsort, de félbeszakított
a telefonom hangja.
- Vedd fel. –
intett.
Megráztam a
fejem. – Majd visszahívom. – Taesoo volt az, fogalmam se volt, miért keresett.
- Fontos lehet.
– mondta úgy, hogy kezdtem rosszul érezni magam, ha tényleg nem veszem fel. Eltoltam
a zöld ikont a képernyőn.
- Igen? –
szóltam a telefonba.
- Yoomi, jól vagy?
- Aha.
- Úgy
elrohantál, és fogalmunk se volt hova mész… tényleg minden rendben van? Mit
csinálsz?
- Persze,
minden okés, épp vacsorázom. – mondtam csevegő hangon.
- Egyedül vagy
odakinn? Vagy van még veled valaki?
- Nem, nem vagyok
egyedül. – zártam rövidre. – Ne aggódj értem, holnap majd hívlak! – mondtam
gyorsan, és letettem.
- Nem mondtad
neki, hogy velem vagy... – nézett fel Jeongki.
- Mert semmi
köze hozzá. - feleltem.
- Vagy mert nem
akarod, hogy tudja, hogy velem vagy... – fejtegette, miközben a szája sarkában sejtelmes
mosoly bujkált. – Van valami köztetek?
- Dehogy is.
- Ugyan...
pedig mindenki arról beszél. – heccelt tovább.
- Ki az a
mindenki? – adtam az értetlent. Sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt volna.
- Én mondjuk
speciel Borától hallottam, de még Han Seunghoon is egész tájékozott volt
veletek kapcsolatban...
- Ez az egész akkor
Han igazgató mesterkedése! – háborodtam fel. - Ő mondta Taesoonak, hogy
kísérjen haza, ő látott minket taekwondózni és biztosan kavarta a dolgot... – hirtelen
elharaptam a mondat végét, mert elárultam magam. Jeongki arca hirtelen
megkomolyodott, úgy kérdezett vissza.
- Taekwondózni?
Hmm, pontosan mit csináltatok, ami miatt ő félreértett valamit?
- Semmit az ég
világon! – csaptam az asztalra mérgesen. –Nincs közöttünk semmi! De ha lenne
is, biztosan nem veled beszélném meg! – vágtam rá, és jól meghúztam a sörömet,
aztán elmentem a mellékhelyiségbe. Félelmetes, milyen gyorsan átvándorol az
alkohol az ember gyomrán… Mikor visszajöttem, Jeongki szórakozottan ült a
helyén és a telefonját bütykölte. Azaz hogy… közelebb sétálva rá kellett
jönnöm, hogy az én telefonomat nézegeti.
- Héééééé! El a
kezekkel! – kiáltottam rá.
- Ez most
komoly? – nézett rám nevetve.
- Mi?
- Ezek a képek?!
Shinee rajongó vagy? – nane, komolyan a Shinee-s képeimet kezdte el nézni? Vagy
már a többit látta, és már csak azok maradtak…
- Miért ne
lehetnék? – kérdeztem vissza.
- Meg Choi
Seung Hyun? – nevetett fel még jobban. Choi Seung Hyun? Mégis ki szólítja még a
rendes nevén T.O.P.-ot?
- Róla csak
azért van annyi kép, mert elvesztettem egy fogadást, ezért a barátnőmnek egy
évig minden nap ilyen képeket kellett küldözgetnem… - indokoltam meg. Persze én
is jó pasinak tartottam T.O.P-ot, ez nem volt kétség… de nem akartam az orrára
kötni. – Add vissza! – nyúltam a telefonom után, de ő persze nem hagyta. „Szemet
szemért”, gondoltam, mert megláttam az asztalon az ő telefonját, védtelenül… Bevetésre
készültem. Rögtönöztem. Közel hajoltam Jeongkihoz, hogy csak néhány
centiméterre volt egymástól az arcunk, vártam pár másodpercet, hogy elérjem a
kellő hatást, majd megszólaltam.
- A titkaimat
nem a telefonomban rejtem. – suttogtam, és igyekeztem minél mélyebben a szemébe
nézni. Ő is rám pillantott a homlokába lógó hajtincsek közül, amitől egy pillanatra
megállt bennem a levegő… Egy másodpercig fürkészően farkasszemet néztünk, aztán
visszatértem a valóságba. „Küldetés…” mondtam magamban, és újra a telefonra
koncentráltam. Meg nem szakítva a szemkontaktust, a kezemet az asztal szélén
levő telefonra csúsztattam, és lassan magam felé húztam.
- Yoomi… -
kezdte lassan, halkan, még mindig a szemembe nézve. De nem tudta befejezni,
mert hirtelen az arcába fújtam és diadalmasan felmutattam a telefonját. Nem erre
számított, láttam a döbbenetet az arcán.
- Úgyse tudod a
kódomat… - vonta meg a vállát.
Erre én
mosolyogva felmutattam a képernyőt, és megnyomtam a 0, 2, 2, 9-est, és a kód
feloldott. Még Svájcban lestem ki, csak szórakozásból, nem gondoltam, hogy
valaha használni is fogom.
- Mi a… -
kapott utána, de én gyorsabb voltam.
Hol is kezdjem,
vajon mi lehet a legérdekesebb egy pasi telefonjában? Igazából semmire nem
voltam különösebben kíváncsi, mégis égtem a vágytól, hogy minél többet tudjak
meg róla, ha már az eszköz a kezemben volt. A telefonjában gyári háttérkép volt
beállítva, alig volt pár alkalmazás… hát ő sem az SNS-én éli az életét, az
biztos.
- Szívás, mert
pont tegnap töröltem ki a képeket belőle. – mondta nekem, miközben még mindig
az én telefonomat bújta.
Tényleg nem
volt semmi rajta… megnyitottam a telefonkönyvét, abból is elég sok minden
kiderül. Semmi szivecskés jelű név vagy bármi olyan nem szerepelt, ami arra
utalt volna, hogy barátnője van. De se apa vagy anya névjegy se volt benne, de
sem jelentett biztosan semmit. Még lejjebb görgettem, ismeretlen nevek tucatjai
bukkantak fel, kivéve…
- Neked meg van
T.O.P. telefonszáma? – kiáltottam fel Choi Seung Hyun neve láttán. Normál
esetben egy percig se vettem volna komolyan, de az, hogy az imént ezen a néven
hívta, megragadt.
- Persze,
időnként tőlem veszi az anyagot. – válaszolt könnyedén.
- Mi?
Felnevetett.
- Gondolod,
hogy elárulnám neked, milyen bussiness-em van Choi Seung Hyunnal? – kézett rám.
- De ez tényleg
az ő száma?
- Jaja, de
blokkolta, nem tudod csak úgy felhívni… - mondta, mire én megnyomtam a hívó
gombot. Fogalmam se volt, mit mondhattam volna, de nagy poén lett volna, ha
tényleg felveszi. Nem voltam már olyan állapotban aki gondolkozik, hanem inkább
aki csak imprózik.
Kicsöngött.
Szóval nem blokkolta, csak Jeongki próbált így leállítani.
- Halló? –
szólalt meg a vonal túlsó felén egy kissé elnyűtt, mély, zengő hang.
- Helló. – szóltam
bele lemélyített hangon. Jeongki most figyelt csak fel.
- Hyung, pont
hívni akartalak… - kezdte. – Itt vagyok a Bananában, de van egy kis gáz… el
kéne a segítséged.
Nem bírtam
tovább, be kellett fogni az orrom, hogy ki ne robbanjon belőlem a nevetés.
Feladtam, odatoltam Jeongki elé a telefont, és közben tátogtam neki, hogy
„bajban van”. Majd mikor beszélni kezdtek, magamban rázkódtam a röhögéstől.
- Át kell
mennem a szomszéd kerületbe. – mondta, mikor letette a telefont. Egyébként nem
lehettek túl közeli ismerősök, mert Jeongki végig udvarias formában beszélt
vele.
- Semmi gond. –
mondtam, és felálltam. – Elkísérlek.
Elmosolyodott.
– Olyan helyre megyünk, ahol nem tizennyolc év a korhatár… És valószínűleg nem
lesz rá lehetőséged, hogy szelfizz vele… - tette hozzá.
- Nem baj, a
kaland miatt akarok menni. – mondtam mosolyogva.
Ő erre csak
vállat vont, és öltözködni kezdett. Kezdte feladni, hogy visszatartson.
- Hová is
megyünk pontosan? – kérdeztem, mikor kiléptünk az utcára, és elindultunk a
metrómegálló felé.
- Egy
sztriptízbárba.
Myeongdong hátsó, koszos negyedében jártunk,
ahol az út mentén leplezetlenül megálltak vizelni az emberek, törött üvegek
hevertek a földön, és még sokminden más, amire inkább nem térnék ki… A Banana
nevezetű szórakozóhely egy kicsit jobban kinéző utcából nyílt, és külön bejárat
volt a VIP részlegre. Jeongki mégse arra vette az irányt, hanem megkerülte az
épületet, és a sarok után egy kis szűk átjárón ment be. Alul keskeny ablakok
voltak, az egyikben épp most húzták a le a vécét, a következőből meg már
dübörgős zene hallatszódott ki. A járat egy sötét vasajtónál végződött, amit
Jeongki tétovázás nélkül kinyitott – és a szórakozóhely hátsó udvarában
találtuk magunkat. Mármint, nem olyan
udvar volt, inkább rakodóhelyiség. Kukák, konténerek, csövek hevertek a falnak
támasztva. Egy biztonsági őr állt a szürke ajtó mellett, ami az épületbe vezetett,
és szúrós szemekkel méregetett minket. De Jeongki határozottan odament hozzá,
valamit odasúgott az őrnek, mire az bólintott, és szó nélkül félreállt.
Benyitottunk, és azonnal megcsapott a dübörgő zene és a fű illata… Egy kis
folyosó után egy galéria tetején álltunk, ahonnan beláthattuk az egészet. A
tánctér süllyesztve volt, és belülről egyáltalán nem volt olyan lepukkant, mint
kívülről. Volt egy kis romos stílusa a helynek, de a bár, a világítás és a
színpadi technika a legkorszerűbb volt. Középen volt egy színpad, rudakkal,
ahol lepkeszárny vékonyságú csillogó fehérneműben táncolt néhány európai lány.
Pislogtam párat, hogy enyhítsek a döbbenetemen, és megszokjam a fényeket. Filmekben
már jópár ilyen helyet láttam, de élőben azért más volt. Még jó, hogy
Franciaországban nevelkedtem, ahol nincsenek annyira prűd erkölcsök, mint
Koreában, mert akkor talán még el is ájultam volna a döbbenettől.
Jeongki rám
nézett, és intett, hogy kövessem. Lementünk a lépcsőn a tánctér szintjére, majd
tovább, egy kis sötét folyosón, ahonnan ajtók nyíltak – a privát helyiségek,
gondoltam. Csak remélni mertem, hogy nem látok semmi olyat, amit nem kellene…
Benyitott a
második ajtón – lilás fények vibráltak, de valaki leverte a plafonról a
diszkógömböt, így a reflektorok csak egymás fénycsóvályát keresztezték. Három
ember volt a helyiségben: kettő fekete sapkát és fekete maszkot viselt, a
harmadik pedig a földön hevert, szakadt öltönyben, párducmintás, felül
kigombolt ingben, kócos hajjal és vérző szájjal.
- Pont időben…
- nyögte Choi Seung Hyun. Döbbenten meredtem az egész látványra, miközben
Jeongki odalépett mellé, és felsegítette. – A barátnődnek viszont nem való ez a
hely… - intett felém, mikor felállt.
- Nem a
barátnőm… tanulni van itt.
Erre leesett az
én állam is. Oké, véglis…
- Hát, akkor
lássunk hozzá.
Jeongki a
falhoz tolt. – De itt maradsz, és végig nézed. El ne mozdulj.
Rábólintottam,
képtelen voltam bármit is tenni, mert még mindig le voltam döbbenve. A két
férfi célirányosan indult meg a másik kettő felé, akik egészen visszavettek az
önbizalmukból, amint meglátták az új arányokat. Pillanatok alatt zajlott le az
egész: egymásnak mentek, püfölték, ütötték, rúgták egymást, ahol érték. A
rapper is formában volt, ahhoz képest, hogy az előbb még félájultan hevert a
földön. Leütötte az egyiket, de végül mégiscsak bekapott egy rúgást a
gyomorszájába, és attól a falnak vetődött. Aztán láttam, hogy a csávó egy
féltéglát emelt fel a földről, és hozzá akarta vágni… tudom, hogy mást
parancsoltak. És nem sok merszem volt a nagyok dolgaiba beleszólni, de úgy
éreztem, nincs más választásom. A pasi nekem háttal volt, így nem látta, ahogy
elindulok felé, és célzottan a nyakára vágok hátulról. Megbillent a feje, majd
gyorsan a térdeire is rárúgtam, hogy összerogyjon. Jeongki előbb leütötte a
másikat, majd odaugrott, és őt is mély álomba küldte egy utolsó ütéssel, majd felém
fordult.
- Nem rossz
mentés…
- Bocs, hogy
áthágtam a szabályokat. – vigyorogtam. Józanabbnak éreztem magam, mint valaha.
Jeongki szája sarka megrebbent, amit jó jelnek vettem, de nem mondott semmit,
hanem T.O.P. felé fordult.
- Hívd fel a
sofőrömet. – nyújtotta neki a telefonját miközben a földön ült félig kábán, a
falnak dőlve.
Vettem egy mély
levegőt. Véglis, alig volt abszurd a helyzet… itt voltunk, egy föld alatti,
füves sztriptízbárban… ahol az egyik leghíresebb idolt húztunk ki a csávából… más
szóval, megakadályoztuk, hogy másnap rajongók milliónyi hullajtsák a
könnyeiket…
Jeongki
visszaadta a telefont, óvatosan felsegítette, de valamelyik tagja rohadtul fájhatott
neki, mert nem bírt rendesen járni.
- Csak egy kis
zúzódás… - morogta.
Jeongki meg
intett, hogy menjek oda. Végül egyik oldalról belém, másikról meg Jeongkiba
támaszkodva támogattuk ki a helyiségből.
Odakinn a
néptelennek mondható utcán hamarosan megérkezett egy csilli-villi fekete autó,
leparkolt, és Choi Seung Hyun beszállt a hátsó ülésre.
- Elvigyelek
valameddig?
- Nem kell,
kösz. – legyintett Jeongki.
- Még be sem
mutattad a kiscsajt…
- Nem a te
stílusod lenne…
- Nem is
akartam lenyúlni előled… — kacsintott, aztán búcsút intett. — Kösz, mégegyszer!
– azzal a fekete kocsi csikorogva elhajtott.
- Pedig akkor
tuti szelfizhettem volna vele… - morogtam magam elé csak úgy.
- Mi?
- Semmi… -
feleltem. - Gyakran van ilyen?
- Hát, időnként
előfordul… Pár éve találkoztam vele először, a véletlen sodort össze egy
hasonló szituációban.
- Együtt
füveztetek? – kérdeztem poénból.
- Jaj, dehogy.
Én nem szoktam… - mondta. Őszintének tűnt. – Csak akkor is épp bajba került, és
kisegítettem. Aztán együtt iszogattunk, és leszámítva, hogy elég távol áll
tőlem az ő életmódja, egész jót beszélgettünk. Azóta meg néha felhív, ha
szüksége van rám. Nem a jófiú típus, de nem is rossz ember. Nehéz élete van. – zárta
le, miközben végigsétáltunk az utcán.
Egyikünk se tudta, merre menjünk tovább.
Végül vettünk egy-egy üveg sojut és elindultunk csak úgy az utcán, többnyire
szótlanul. Nézegettem a kirakatokat, az embereket, a várost. Szerettem Szöul
esti lüktetését. Ilyenkor élénkült fel igazán a város, és ettől én is
felvidultam.
Megláttam egy
játszóteret, és rögtön odarohantam, beleültem a hintába.
- Na, ennyit a
nagykorúságról… - dörmögte, mikor utolért. – Ezek után ne is várd, hogy
felnőttként kezeljelek!
- Hi-hi-hi –
vigyorogtam. (Valószínűleg már a második üveg soju miatt) – Most már úgyis
mindegy! Tudok az alvilági életedről…
- Na jól
figyelj. – állította meg a hintát, és leguggolt elém. – Ha bárkinek is eljár a
szád, akkor…
- Akkor? Mi
lesz? – kérdeztem vissza és közelebb hajoltam. Ebben a pillanatban hirtelen
eleredt az eső. Hideg, téli eső volt, de úgy ránk zúdult, mint a nyári monszun.
Pillanatok alatt szétázott a hajam, a víz befolyt a nyakamba, még a kabátom alá
is. Jeongki hajfürtjeit is a homlokára szorította az eső, a szempilláin pedig
megültek az esőcseppek. Fürkészően nézett rám, nem tudtam kiolvasni semmit a
szeméből, vajon min gondolkodhat.
- …akkor nagyon
meg fogod bánni. – fejezte be a mondatot végül, és felegyenesedett.
- Menjünk be
valahova… - mondta, és elindult.
- De én
szeretem az esőt! – tiltakoztam.
- Nem szereted,
csak nagyon részeg vagy. – felelte szárazon. – Gyere. – ragadta meg a
csuklómat, és vonszolni kezdett magával, de kicsit lerántotta a kabátomat, így
mégjobban vizes lett a ruhám.
- Hova megyünk?
- Valahova,
ahol meleg van… és szárazság. – felelte, és futásra kapcsolt. A fejem kissé
zúgott, minden lépésre enyhén megfájdult, de tartottam vele a tempót.
A következő
sarkon megálltunk egy magas, szürke lakóépület előtt.
- Hol vagyunk?
– kérdeztem. Tényleg fogalmam nem volt. Sokat sétáltunk, teljesen elvesztettem
tájékozódást és az időérzékemet.
- Itt lakom. –
mondta közömbösen.
- Várj, te most
felviszel magadhoz? – cövekeltem le az ajtóban.
- A te
érdekedben teszem… különben holnap tüdőgyulladással fekszel be a kórházba.
- Nem töltöm
itt az éjszakát! – jelentettem ki hangosan. Az utcán egy-két ember hátra fordult
ennek hallatán, de nem törődtem vele.
- Nem is
kérnélek rá, hogy maradj. Csak megszárítod magad, utána hazaküldelek. – mondta,
azzal megnyomta a lift hívógombját.
Levettem a szétázott
cipőmet, otthagytam a padlón, aztán a kabátomat is. A vállaim csurom vizesek
voltak, a hajam pedig szintén csimbókokban lógott. Odakinn szakadatlanul esett
az eső, illetve pontosabban már a jég, tükörsima jégpályává varázsolva az
utakat.
- Keresek valami pólót. – nézett végig a vizes ruháimon. – De női ruhát ne remélj… – mondta, és eltűnt a
lakás egyik sarkában. Őszintén szólva akkor csodálkoztam volna legjobban, ha
női ruhákat talál nekem.
Egyszerű kis lakás volt, egybenyitott konyhával és nappalival,
tolóajtóval volt elválasztva a hálóhelyiség. Pár perc múlva visszajött, egy
sötétzöld, felirat nélküli pólóval meg egy szürke kapucnis pulcsival.
- Hát, öhm… igyekeztem valami színeset találni… - motyogta.
Nevetnem kellett a zavarán, de igyekeztem magamban tartani. – Na, siess, ott a
fürdő! – parancsolta, hogy kicsit oldja a hangulatot. Nem kellett kétszer
mondania, már futottam is a mondott irányba. Én is eléggé kínosnak éreztem a
helyzetet. Tényleg nem volt más választásom, de akkor is egy pasi lakásán
voltam késő éjjel… Mire végeztem, ő is átöltözött. A kapucnis pulcsit letettem
a kanapé szélére, mert így is elég meleg volt idebenn.
- A ruháimat ott hagytam száradni a fürdőben. – mondtam.
- Oké. Kérsz valamit?
Megráztam a fejem.
Tulajdonképpen jól esett ez a kis eső (azaz felhőszakadás), mert kicsit
kitisztította az agyamat. Bár nem tudom, pontosan mennyire tartott még a pia,
mert mindig volt valami, ami történt és elterelte a gondolataimat. Ujjaimmal
rázogattam szét vizes hajtincseimet, közben leültem a kanapéra, és
szórakozottan feltettem a lábaimat a kis hosszúkás dohányzó asztalra. Ha józan
lettem volna, biztos nem teszek így.
- Igen, érezd csak otthon magad… - jegyezte meg Jeongki. Egy
mosollyal és feltartott hüvelykujjal nyugtáztam a tanácsát. Hozott két kis
törölközőt, az egyiket az ölembe dobta, a másikkal meg a saját haját kezdte
törölni. Én is megdörzsöltem a sajátomét, közben újra felálltam, körbesétáltam
a helyiséget, ő meg leült a kanapéra. Mikor már elég száraznak gondoltam a
hajamat, a törölközőt letettem a konyhapultra, aztán ujjaimmal megpróbáltam
kifésülni, majd odapattantam Jeongki mellé, a kanapéra. Valami könyvet olvasott
– vagy legalábbis próbált.
Ahogy melléültem, megcsapott a dezodorának kellemes illata, és
ettől rádöbbentem, hogy talán kicsit túl közel csusszantam hozzá.
- Kezded átlépni a határokat… - mondta halkan, mire egy kicsit
visszább húzódtam.
- Csak kíváncsi voltam, mit olvasol. – feleltem ártatlanul. Nem
felelt, csak visszatemetkezett az könyvbe.
Ott maradtam, hogy beleolvassak, de csak egy-két mondatot sikerült
elkapnom, mert hirtelen rezegni kezdett a telefonom a kisasztalon, ahová
letettem. Jeongkival egyszerre nyúltunk érte, de kezünk nem ért össze, csak
megállt a telefon fölött.
- Miért hiányzol Taesoonak ennyire? – nézett rám. Nyeltem egyet,
hogy ne jöjjek zavarba.
- Tényleg ő keres? – én még nem tudtam elolvasni, ki volt az.
Erre bólintott.
- Fogalmam sincs, mit akar. Tényleg…
- Tényleg nincs köztetek semmi? – kérdezte halkan, de a hangjában
volt némi feszültség.
- Nincs. – feleltem egyszerűen. Farkasszemet néztünk, hunyorgott
kicsit, mintha próbálna kiolvasni belőlem valamit.
- Nem vagyok biztos, hogy ezt ő is így gondolja… - mondta ki, majd
újra a könyvére koncentrált.
- Hogy mondtad? – kaptam fel a fejemet. A telefonom továbbra is
rezgett, de már sokkal jobban érdekelt Jeongki véleménye.
- Hallottad…
- De nem értettem tisztán. – hajoltam közelebb hozzá.
- Ne akard átlépni a határt. - mondta ugyanazon a kissé feszült
hangon, de én nem értettem, mire akar célozni. Újra farkasszemet néztünk, a
tekintete egyszerre volt feszült, titokzatos, és… veszélyes? Talán… nem tudtam
megfogalmazni igazából.
- Miféle határt? - néztem tovább sötét szemeibe. Észre se vettem,
hogy időközben egyre közelebb kerültem hozzá.
Más választ kaptam, mint amire számítottam. A vállamnál fogva
megragadott, egyszerűen nekinyomott a kanapé háttámlájának, száját az enyémre
tapasztotta. A meglepetéstől tágra nyíltak a szemeim, de amint ajkainak apró
mozgásai bizsergetni kezdték a számat, behunytam a szemem, és ösztönösen viszonoztam.
Erős volt és határozott, de nem erőszakos. Aztán egy pillanatra abbahagyta és
eltávolodott néhány milliméterre, mint aki most vette észre, mit tett. Az
ajkaim fölött olyan forrónak éreztem a leheletét, mintha fel akarna robbantani
valamit. Nem tudom mire várt, talán arra, hogy én mit lépek… nem tudtam
gondolkodni, nem volt tiszta fejem, csak azt éreztem, hogy én is akarom. Olyan
lassan, hogy szinte észre se vettem, újra összeért az ajkunk, és tudtam, hogy
most már visszafordíthatatlanul hibáztam. Sokkal intenzívebben kezdett el
csókolni, hogy minden porcikám beleremegett. Egyik kezével hátulról átkarolta a
derekamat, másik az államat tartotta, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat,
és ujjaimmal finoman beletúrtam sűrű, sötét hajába... „Nem kéne ezt
csinálnunk”, gondoltam, de nem jött közbe semmi, ami megszakítson, és én is
képtelen lettem volna elszakadni tőle. Olyan volt, mint egy végtelen örvény,
ami magába szippantott, és húzott egyre mélyebbre. Egyre szorosabban ölelt
magához, és én is őt. Végigsimítottam a hátá, a pólóján keresztül éreztem a
lapockáján és a vállain húzódó izmokat, aztán a kezem visszatért a tarkójára és
a hajába, azt hiszem, mert leginkább az ajkai kötöttek le. Észre se vettem,
hogy hogyan, de hirtelen megemelt és a kanapé ülésére döntött, a hátamra, úgy
csókolt tovább… nem lesz ez így jó… nem ezért jöttem fel… a fejemben kigyulladt
egy gomb, ami a vészhelyzetet jelezte, és villogni, csörögni kezdett,
fülsiketítő hangja a fejemben Jeongki émelyítő csókjaival vívott ádáz
küzdelmet.
- Baszki… - ez volt az első szava, ahogy ajkaink hirtelen eltávolodtak
egymástól. A csörömpölő hang újra megszólalt, és akkor jöttem rá, hogy
valójában a kapucsengő szólalt meg, annak van fülsiketítő hangja, ami
összekeveredett az én pánikgombommal… — Ki a franc az? - pattant fel hirtelen.
Odaszaladt az ajtóhoz és kilesett a kulcsyukon.
- Csinálj úgy, mintha aludnál, gyorsan! – jött vissza, és felém
hajított egy plédet.
- Ki az? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Úgy tettem ahogy
mondta, elhelyezkedtem a kanapén és a homlokomig felhúztam a takarót, még a
szemem is becsuktam.
Máris kinyílt az ajtó, és hallottam, hogy valaki belép rajta.
- Mi hozott ide ilyen későn? – kérdezte Jeongki. A hangja higgadt volt, mintha csak tévénézés közben zavarták volna meg.
- Több dolog is. – felelt az éjjeli vendég. Yoojung volt az. – Nem
tudsz semmit Yoomiről? Eltűnt a koncert után, senki sem tudja, hol… - itt
elakadt. Nem volt kétségem, hogy miért. Úgy éreztem, a szívverésem fog
lebuktatni, hogy egyáltalán nem alszom. – Veled volt mindvégig?
- Igen, de eléggé kiütötte magát. - még ha tudná, mennyire. Az előbbi incidens egy plusz fejberúgással ért fel. Kába voltam, és a sötét takaró alatt egyre jobban le akart csukódni a szemem, bármennyire is szerettem volna odafigyelni.
- Nem csodálom… - mondta Yoojung. - De hogy pont itt nálad…
- Elkapott az ónos eső, és ez volt legközelebb.
- Aha. Azért szólhattál volna, hogy megtaláltad... - levegővételnyi szünetet tartott. - A pénz meglett?
Nem hallottam választ. Nyilván bólintott, vagy a fejét rázta. A
fenébe is, hogy nem láttam semmit!
- Mi a másik dolog? – kérdezte Jeongki.
- Papírok – és ledobta az asztalra, hallottam a papír csattanását.
– Gondoltam, minél hamarabb elhozom.
- Köszi. Akkor most már biztos…
- Igen… De most mennem kell, a többit majd megbeszéljük. Csak gondoltam, ezek nálad jobb
kezekben vannak. Mondtad már neki?
- Még nem.
- Akkor majd holnap. Most megyek … – felelte Yoojung, majd pár
másodperc múlva megint megszólalt. – Vigyázz rá.
- Oké. – felelte Jeongki, majd becsukódott az ajtó.
Egy hosszú, csendes, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amiért nem buktam le.
Meghallottam Jeongki közeledő lépéseit, aztán egyszer csak
felkapott takaróstul, és cipelni kezdett.
- Hova viszel? – rántottam le a fejemről a plédet.
- Hallottad… vigyáznom kell rád.
- Mi van? Miért volt itt Yoojung? Mit hozott?
- Csss… - csitított. – Majd időben megtudsz mindent… - mondta,
miközben bevitt a szobájába és letett az ágyára.
- Ez nem fair, most akarom tudni. – lázadoztam, de a hangom
álmosabb volt, mint szerettem volna. – És haza kell mennem… nem alhatok itt...
- Haza sem tudsz jutni ilyen időben… meg ilyen állapotban…
- De igen… taxival…
- Nincs pénzed.
- Akkor kérek tőled.
- Nem adok.
- Gonosz vagy… - motyogtam csukott szemmel, az alvás határán. –
Utállak…
- Csak nyugodtan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése