12. fejezet

Kis szünet után, de ismét jelentkezem! (Államvizsga meg hasonló teendők voltak, kicsit jobban lefoglaltak, mint gondoltam volna :P :P ) 
Olvassátok és kommenteljetek! Szükségem van visszajelzésekre! ;)


   Csak annyit éreztem először, hogy sajog a fejem, mintha satuba szorítanák. Aztán, hogy valami fura, henger alakú dolgon fekszem, ami meleg, de kicsit kemény és épp kezdett kényelmetlenné válni, ahogy a fejem már ki tudja mióta hozzányomódott. Nem nyitottam ki a szememet, először agyban próbáltam meg felébredni, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon hány óra lehet… Vajon Miyoung néni elment már dolgozni? Nayoung biztosan iskolában van már… Nehezemre esett kinyitni a szememet, mert az álmosság és a szobában uralkodó félhomály vissza akart húzni a kényelmes, mély álomba, ahol épp T.O.P.-pal beszéltem telefonon… Kicsit megráztam a fejem… és hirtelen megmozdult alatta valami. Talán még mindig álmodom? Ki kéne nyitni a szemem… de miért olyan ólom súlyúak a szemhéjaim… na jó… muszáj lesz.

   Először a fehér lepedőt láttam meg… amikor az otthoni barackszínű volt, ez biztos. Aztán egy melegítőbe, pólóba öltözött férfialakot nekem háttal, aki az ágy szélére húzódva aludt mélyen, de az egyik karja valahogy kicsavarodva felém nyúlt… azazhogy én feküdtem rajta… a fejem feküdt rajta. Mi??????

   Erre már felkaptam a fejemet, és szédelegve néztem körül a szobában: ez bizony nem Miyoung háza volt… hanem Jeongkié. És én az ágyán feküdtem, egy pléddel betakarva. Pislogtam párat, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz és megpróbáltam felidézni, hogyan is kerültem én ide… Hányadika is volt tegnap? Öhm… mindegy… koncert volt az egyetem új kiállítótermében. Igen… ellopták a pénzem, és az idegösszeomlás határán elrohantam és kiültem egy hídra gondolkozni… akkor talált meg Jeongki… elmentünk enni meg inni, és… itt elakadtam, mert nem tudtam, a valóságban is találkoztam-e Choi Seung Hyunnal egy sztriptízbárban vagy csak a képzeletem szüleménye volt, mert reálisan nézve, ez elég képtelenség… Beugrott valami arról, hogy Jeongkival róttuk az utcákat és sojut ittunk, én idiótán röhögcséltem meg néha énekeltem… meg esett az eső… aztán valamiért felhozott a lakására… nem tudom már, miért. Aztán pár érdekes képkocka is beugrott, amik a kanapén történtek… vagy ezt is csak álmodtam? Furcsa, vegyes érzés gomolygott fel a gyomromból a gondolatra, megbizsergetve az agyam legkisebb mirigyeit is. Akárhogy is erőlködtem, a tegnap estéről csak homályos képek ugrottak be, amiket nehéz volt összekapcsolni. De mégis hogy kerültem én az ágyába? Ugye nem azért… Éreztem, ahogy felforrósodik a fejem, és muszáj volt kimennem egy kis vízért. De a víz sem mulasztotta el a tegnapi képeket, ahogy Jeongki magához húz, és megcsókol… az ágyában aludtam… ugye nem történt más?

   Ó, Yoomi, hogy te mekkora egy idióta vagy! Mennyit ért a büszkeséged, pár üveg sojut meg egy tál bibimbapot? Hogy lehettél ennyire eszetlen, hogy így kiütötted magad? Csapkodtam a tenyeremmel a fejemet, de csak még jobban megfájdult. Valami nagyon furcsa fű lehetett a sztriptízbár levegőjében, ami ennyire kiütötte a gátlásaimat, vagy… tényleg ennyire bejött Jeongki részegen?

   Azért az mégsem történhetett meg csak úgy… hiszen ennyi büszkeségem csak van. Különben is, ruha van mindkettőnkön, és nincs semmi jele annak, hogy itt valami történt volna éjjel. Ennyire nem vagyok gyenge…

   Feltűnt azonban még valami más furcsaság is rajtam… a sötétzöld póló. Ez meg hogy került rám?

- Felébredtél?

Összerezzentem. Karjait maga előtt összefonva támaszkodott szobája ajtófélfájának.

- Miért van rajtam ez a póló? – bukott ki hirtelen a kérdés. Egy pillanatig mintha mosoly bujkált volna a szája szélén, de aztán komolyra váltott.

- Nem emlékszel? – nem válaszoltam, nyilván evidens volt. – Tényleg… semmire nem emlékszel? – nyomta meg enyhén a bűvös szót, és közben jól szórakozott. Valamiért kezdtem elvörösödni. Ez a fiú most már mindent tud rólam? Már eddig is túl jól informált volt, de most már tényleg többet tudott, mint én.

- Csak néhány képre… homályosan… - böktem ki végül nagyon halkan. Elmosolyodott.

- Akkor talán el kéne mondanom neked mindent… - közeledett.

- Hogy került rám ez a póló? – léptem hátra egy lépést.

- Én adtam neked… - felelte, apró mosollyal az arcán. – Amikor vetkőzni kezdtél előttem, és…

Elhallgatott, ahogy szemeimmel megpróbáltam felnyársalni. Tudtam, hogy hazudik, és csak az idegeimet húzza.

- Jól van, na… csak viccelek.

- Hol vannak a ruháim? – kérdeztem, mert semmi kedvem nem volt az időhúzásra. Fájt a fejem, és minél hamarabb tudni szerettem volna, mi történt előző este, aztán pedig elmenni és elfelejteni az egészet.

- A fürdőben…

Több se kellett, bevonultam a fürdőbe és becsaptam magam után az ajtót. Gyorsan kibújtam Jeongki pólójából és visszavettem a sajátomat, aztán felmarkoltam a pólóját és kiléptem a fürdőből.

- Egy dolgot mondj el nekem, őszintén. – kezdtem komolyan, kinyújtott karral a mellkasához szegezve a pólóját. – Mi történt köztünk tegnap?

Ő kivette a kezemből a pólót, fél kézzel a konyhapultnak támaszkodott, és egy pillanatig a válaszon gondolkodott.

- Egy s más… - vont vállat. Ezek szerint nem fogta fel, hogy nem vagyok vicces kedvemben… – De élvezted… - tette hozzá, és ez volt az a pont, hogy ráborítottam a maradék vizemet. Nem gondolkodtam, mit kéne tennem, ösztönből jött, de valahogy nem bántam meg. Velem ne szórakozzon másnaposan. Felkaptam a cuccaimat, kimentem a lakásából, lerohantam a kilencedik emeletről, ő meg szótlanul bámult utánam. Le kellett higgadnom, és ehhez egyedüllétre volt szükségem.

   Egy részem tudta, hogy Jeongki csak szórakozik az idegeimmel, egy másik viszont a saját emlékezetemet vonta kétségbe. Igen, az megvolt, hogy smároltunk a kanapén, és sajnos be kellett vallanom, hogy annyira nem volt rossz… de aztán valaki miatt félbeszakadt, és azután, hogy elment, már tényleg nem emlékszem semmire. Vajon azért nem emlékszem másra, mert elaludtam az ágyán, vagy… mert megitatott velem valamit, ami annyira kiütött, hogy teljes filmszakadásom volt?

   Az órámra pillantottam – kilenc óra volt, vasárnap. Elég korán felébredtem, aludnom kellett volna még, de nem tudtam hova menjek hirtelen… Miyoung nénihez nem akartam menni, mert biztos csak kérdezősködne, hol töltöttem az éjszakát. Automatikusan lementem az első metrólejárón, amivel szembe találkoztam, ott pedig kinéztem egy útvonalat a térképen… végül úgy döntöttem, haza megyek. Miyoungnak még gyorsan írtam üzenetet, hogy ne aggódjon, odahaza vagyok.

Hosszú, fárasztó út volt hazáig, főleg mikor gyalog felcaplattam az emelkedős úton. Volt vagy fél óra, mire elértem a kórházig és a házunkig, és most kivételesen nagyon örültem annak, hogy nincs senki otthon. Magányra vágytam, és azt a legjobban itt élvezhettem ki, a saját kis házunkban. Rögtön magamra csukakoztam, kikapcsoltam a telefonom, hogy semmi nem zavarjon… azonnal elaludtam.

***

Amikor végre újra bekapcsoltam a telefonomat, egy halom nem fogadott hívás és üzenet várt. Taesoo hívott háromszor, Yoojung és Yeji kétszer, Miyoung néni egyszer, és Park titkár is egyszer. De nem volt kedvem senkit sem visszahívni, így inkább csináltam magamnak egy ramyeont, mivel megint csak egész nap nem ettem. Kinn már kezdett sötétedni, fel kellett kapcsolnom a lámpát, és miközben odatettem melegíteni vizet, egy autó búgását hallottam kintről. Nem akartam tudomást venni róla, de nem hagyott nyugodni a gondolat, mert általában senki nem keres minket, pláne, hogy alig vagyunk itthon. Leültem az asztalhoz a székre, és a telefonomat nyomkodtam, amíg fel nem forrt a víz. Pont ráöntöttem a száraz tésztára, amikor csengettek.

Izgalommal vegyes érzésekkel lestem ki a függöny mögül, de nem láttam senkit – mert nyilván közvetlen az ajtó előtt állt – az autója viszont ott állt néhány méterre, de számomra ismeretlen volt. Kiszáradt a torkom, így nyeltem egyet, mielőtt ajtót nyitottam az idegennek – aki egyáltalán nem volt ismeretlen.

- Hála az égnek, hogy itt vagy!

- Taesoo! – lepődtem meg, és kitártam az ajtót, hogy beléphessen.

- Minden rendben? – kérdezte. – Kicsit fáradtnak tűnsz…

Mérgesen legyintettem. – Ne kérdezd…

- Ha te mondod…

- Te mit keresel itt?

- Téged kereslek. Igazából, az egész SYS téged keres…

- Miért? – kérdeztem érdeklődve, közben Taesoo levette a cipőjét és bejött velem a konyhába.

- Épp vacsorázol? Bocs, hogy csak így betörtem.

- Semmi. Kérsz te is valamit?

- Nem kösz, most ettem. – felelte. – De egy meleg teát elfogadok, iszonyú hideg lett kinn.

Bólintottam és feltettem a vizet forralni.

- Valami baj van? – tértem vissza a témára, és leültem Taesooval szemben a pultnál a bárszékre.

- Ismersz te egy bizonyos Kim Min Shiket? – kérdezte komoly hangon.

- Hogy kicsodát?

- Ő egy politikai menekült, elég közel állt a szüleidhez…

- Sajnos nem tudom, kiről van szó…- feleltem őszintén.

- Ez furcsa… – motyogta elhalóan, és levegőt vett. – Megölték. A folyó dobta partra a testét, de lőtt sebet találtak rajta.

- És ki volt ő?

- Csak annyit tudok, hogy fontos pozíciót töltött be az északi rezsimben, de más nézeteket vallott, mint kellett volna. Mikor ez szemet szúrt a pártnak, megszökött.

- Hogyan tud egy ilyen fontos ember csak úgy eltűnni a legszigorúbban ellenőrzött diktatúrából? – morfondíroztam.

Ő csak vállat vont. – Gőzöm sincs, de Han segített neki… - levegőt vett. – De most ez nem fontos… a lényeg, hogy ő téged keresett.

- Engem? – néztem rá kerek szemekkel. – De hát miért…

- A Fekete Legyező szerint őt bújtatták a szüleid. Erről viszont Han igazgató sem mondott semmit, és csak annyit tudtunk, hogy kapcsolatba lépett a szüleiddel egy ideje. Mivel őket elkapták, téged akart felkeresni.

- Hát már nem fog… - mondtam egyszerűen. Akárki is legyen az, úgy éreztem, nem kell nekem belemártózni az efféle ügyekbe.

- Üzenetet hagyott neked.

Összeráncoltam a homlokom. – Milyen üzenetet?

- Először is, volt nála egy pendrive… Azon sok, használhatatlan fájl, és egy hangüzenet. Megmutatom.

Elővette a telefonját, és meg sem várva, hogy szeretném-e hallani vagy nem, elindította a felvételt. A férfi hangja száraz és rekedtes volt, nehezen vette a levegőt.

„Ezt az egészet adjátok át Kang Yoominak. Fontos dolgok vannak rajta. Engem megtámadtak, elvitték a kabátomat, amiben a másik dolog volt… Egy kopott, barna bőrdzsekiben. De ez megmaradt. Rejtsd el valahova, ahol nem találják meg. Ne is szólj senkinek.” Kis szünetet tartott majd fojtottabb hangon folytatta. „Yoomi, az én hibámból kerültek a szüleid az északi táborba, és ezt meg akartam próbálni helyre hozni, de… a kabátomat ellopták… Ha megtaláljátok, megoldható lesz minden. Tudom, nem kérhetek ilyet, de ha tudsz, bocsáss meg nekem.” Itt megakadt a hangja, és lihegett párat. „Keressétek Kim Shinwookot, ő tud majd segíteni.”

Nyeltem egyet, de a torkom száraz volt. Nem azért, mert amúgy semmit sem értettem abból, amit mondott, hanem mert dühös voltam. Valahogy nem tudtam sajnálni ezt az embert… úgy éreztem, nagyon is megérdemelte a halált. Valamit ellopott, aztán a szüleimnél kért menedéket, így őmiatta kezdték el keresni a családunkat. Miatta történt az egész. Talán a golyóhalál túl kegyes is volt számára…

Éreztem, hogy Taesoo engem néz, de én csak az asztalt bámultam, nem voltam képes bármilyen emberi lényre ránézni. Undorodtam tőlük.

- Ki az a Kim Shinwook? – szólaltam meg hosszú szünet után.

- Nem tudom. – felelte halkan. – Én… igazából nem igazán tudom, mi folyik itt... Nem sok mindent értek – nevetgélt kicsit idegesen. –De Han igazgató biztos tud valamit…

- Han? – remélni szerettem volna, hogy tud segíteni. De a szüleim Észak-Koreában voltak, oda meg ki tudja, mennyire ér el a keze.

- Mennyire ismerted ezt az embert? – kérdezte ismét egy hosszabb szünet után Taesoo.

- Kim Min Shiket? Semennyire… azt se tudom, ki ő. – feleltem őszintén. – A szüleim az egész életüket eltitkolták előttem, bedugtak egy internátusba egész tanévre, és csak év végén szedtek ki. Szerinted mennyire ismerem én az ő ismerőseiket? – fakadtam ki kicsit jobban, mint szerettem volna.

- Jól van, semmi baj. – nyugtatott Taesoo. – Elmondom, nekem mennyit meséltek róla. Miután Han segítségével átszökött a határon, a szüleid segítettek neki letelepedni és elhelyezkedni. Így jó kapcsolatban voltak egy ideig. Később ez megszakadt, de pár hónapja állítólag újból felkereste őket. Gyanítom, hogy azért, hogy segítsen elrejteni azt, amit ellopott az északi államtól.

- Kis féreg… - szűrtem ki a fogaim között, de szerencsére Taesoo nem hallotta.

Nem tudtam hőstettként tekinteni, hogy meglopta Észak-Koreát, hiszen az én életemet forgatta fel vele. De hálás voltam Taesoonak, amiért nem hallgatott el semmit, és ilyen nyíltan beszélt. Még ha nem is tudott sok mindent, akkor is hasznosak voltak az infói, több volt a semminél. Elkezdtem eszegetni a ramyeonomat, de nem volt sok gusztusom hozzá, és a tészta is szét volt ázva.

- Visszajönnél velem? – váltott hangnemet Taesoo. – Talán azóta vannak már fejlemények. És a pendrive is ott van, ami a tiéd.

- Minek? Mi van rajta?

- Mint mondtam, ránéztünk, de csak hibás és használhatatlan fájlok, meg egy-két fénykép.

Bólintottam. – Jó, visszamegyek. De fogalmam sincs mit fogok kezdeni vele, talán legjobb lenne megszabadulni tőle.

   Beszálltam a kocsijába, és bambán bámultam a domb alsó részénél fekvő kórház világító ablakait a fák között.

- Tegnap… - törte meg a csendet Taesoo, miután bekapcsolta a biztonsági övét. Jaj csak ne a tegnapról kelljen beszélnem, légyszi. Már így is örültem, hogy eddig nem került szóba. Pont kiment a fejemből Kim Minshik miatt, most viszont ettől az egy szótól újult erővel rohantak meg az emlékfoszlányok. Csak remélni mertem, hogy ma este nem lesz ott Jeongki, hogy még jobban összekavarjon. Vagy felidegesítsen.

- Figyelsz te egyáltalán? – rántott vissza Taesoo a valóságba.

- Mi? Jaja…

- Tegnap meg lett a pénzed, ugye?

- Nem tudom…

- Jeongki elment megkeresni.

- Tényleg? Jeongki? – értetlenkedtem. – Ő meg honnan tudott róla?

- Han igazgató küldte, hogy figyeljen a koncerten. A háttérben maradt végig, azért nem láthattad.

Ó, szóval így… tudtam én, hogy nem véletlenül talált rám a hídnál.  

- De nem tudsz semmit a pénzről?

Megráztam a fejemet.

- Most majd biztosan kiderül. – bíztatott. - Azért örülök, hogy a koncert után ide jöttél végül. Aggódtam, hogy valami olyat teszel, amit később megbánsz, mert elég zaklatott voltál… - mondta, mire én az ablak felé fordítottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire ki akar robbanni belőlem a nevetés. – Őszintén szólva, eszembe se jutott, hogy pont haza jösz.

- Ja, hát… csak úgy hirtelen eszembe jutott. – motyogtam az ablaküvegnek. Legalább így az alibimen már nem kell többet dolgoznom.

Beindította a motort, és kihajtottunk a sötét, erdei úton. Többnyire szótlanul haladtunk, csak néha esett pár szó teljesen hétköznapi dolgokról.

   Sajnos aggodalmaim valósak lettek, mert elsőnek Jeongki hátát pillantottam meg, ahogy besétált egy terembe. Mi is utána mentünk, odabenn ültek a többiek is, az igazgató, Yeji, és Yoojung. Nem úgy tűntek, mint akik tűkön ülve vártak volna, mert csak beszélgettek, de mikor Taesoo nyomában beléptem a terembe, minden szempár rám szegeződött.

- Megmutattad neki a felvételt? – kérdezte Yoojung Taesoo-tól.

- Igen.

- Ismerted őt? – fordult felém az igazgató.

- Nem. – feleltem, nyugalmat erőltetve a hangomra.

- Oké, nem baj. – mondta Yeji. – Egy halottal nem tudunk sok mindent kezdeni. Kim Shinwook viszont még kapóra jöhet.

- Ő kicsoda?

- Egy phenjani lakos. – felelte Yoojung. – Futólag már találkoztam vele. – mondta, mintha Phenjan csak annyi lenne, mint innen a metró.

- Egy phenjani lakosnál azért különlegesebb. – szólt közbe Han igazgató. – Ő egy beépített ember, aki információkat gyűjt az északi politika fejleményeiről.

- Ide gyűjti az információkat? – lepődtem meg.

- Nem egészen. Nem tudom, kinek dolgozik, csak azt, hogy Phenjanban él egy ideje. Akárki is legyen, benne kellene megbíznunk.

Ó, már megint. Nem akartam megbízni új emberekben, mikor még azt sem tudtam, hogy azokban mennyire bízhatok, akik itt ülnek körülöttem. Olyan volt, mint egy függőhídra lépni, és a korhadt deszkáin sétálni. Kim Shinwook neve valahogy elsőre gyanúsan hangzott, de az is lehet, hogy én kezdtem paranoiássá válni a sok Kim névtől. Yeji ekkor elém tette a pendrive-ot. Egy egyszerű két gigás darab volt, annyira hétköznapi, mint amilyet az iskolában is szoktunk használni.

- Ez lenne az. – mondta. – Nyugodtan nézz bele, nincs semmi megbotránkoztató… meg persze hasznos dolog sincs... Csak pár kép az északi rezsimből, és egy halom rossz fájl, meg a hangüzenet.

- Kösz. – feleltem, de nem nyúltam érte. Valahogy azt éreztem, ha megérintem, csak még jobban belekerülök valami olyanba, ahonnan már nincs kiút. Így is épp eléggé benne voltam már, ne bízzanak rám holmi gyanús eredetű adattárolókat, amiken ki tudja mi lehet.

- Nem lehetne egyszerűen megválni tőle? – kérdeztem. – Vagy csak letörölni mindent?

- Azt nem tehetjük. És semmit sem lehet törölni róla.  – felelte Han. – Neked kell valahova eldugni, és ki tudja, talán még hasznát vesszük a szüleid kimentésére.

Bólintottam, de egyelőre ott hagytam magam előtt az asztalon.

- Mi lesz a következő lépés? – szólalt meg Yeji egy kicsivel később.

- Megkeressük Kim Shinwookot. – felelte Yoojung. – És megpróbálunk minél jobb viszonyba kerülni vele.

Han igazgató rövidesen kiment, azt mondta más dolga van még. Elment, én pedig hirtelen felindulásból felkaptam a pendrive-ot, kiléptem a teremből, és odaültem az irodában ahhoz a géphez, ahol dolgozni szoktam. Egyszer azért belenézek, ha már úgysincs rajta semmi olyan. Megnyitottam, hogy megtekintsem a fájlokat. Volt rajta néhány mappa, kódhibás nevekkel, és akárhányszor meg akartam nyitni, kiírta, hogy érvénytelen fájl. Idegesen kattintgattam, ki akartam törölni… de nem lehetett, írásvédett volt. Valamiért le volt védve az összes, pedig mindegyik 0 kilobájt méretű volt, tehát üres mappák lehettek. Valahogy nem tetszett az egész... Pár fénykép volt még, phenjani utcaképek: az üres utcák pár járókelővel, a hatalmas szobrok, amiket már láttam képeken máskor is. Semmi személyes, vagy szokatlan nem volt bennük.

Éppen kikapcsoltam a gépet, és felálltam, amikor nyílt az iroda ajtaja, és Jeongki lépett be. Egy pillanatra megállt a mozdulatban, aztán becsukta az ajtót maga után. Célirányosan felém indult meg, közben benyúlt a dzsekije alá és keresni kezdett valamit a belső zsebében, de tekintetét nem vette le rólam. Izzadni kezdett a tenyerem, és a szívverésem is egyre gyorsult, de hogy minek, azt nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit tervez, de pár másodperc alatt odaért, és centiméterekre előttem állt meg. Kivette a kezét a kabátja belső zsebéből, egy hosszúkás fehér boríték volt benne, és a kezembe nyomta.

- Ezzel még tegnapról tartoztam.

Azonnal leesett, hogy arról a pénzről lehet szó, amit Taesoo mondott korábban – amit a koncertekért kaptam.

- Hol találtad meg? – kérdeztem.

- Úgy húsz méterrel az épülettől… - vont vállat. – Amatőr volt.

- Kösz. – mondtam halkan. – Meg azt is, hogy tegnap nem hagytál magamra.

- Te most hálálkodsz? Jól értem? – lepődött meg, és valami nevetés-szerűt hallatott. – Tetszett a tegnapi, mi? – folytatta suttogva, kaján mosollyal a szája sarkában.

- Idióta perverz… - löktem el. – Egyszer köszönök meg valamit, és azt se tudod értékelni…

Vállat vont. – Amiben túl sok érzelem van, az nem nekem való…

- Hát ha neked egy köszönet már túl sok érzelem… - vágtam vissza, de még időben félbeszakítottam magam, mielőtt valami meggondolatlan sértés csúszik ki a számon.

- Mondjuk inkább azt, hogy kvittek vagyunk. Letudtam a tartozásomat.

- Hát közel sem! – nevettem fel felháborodva. –Az a minimum, hogy visszaadd, ami nekem jár, a megállapodásunk más tészta.

- Bármennyire is azt hiszed, nem felejtettem el. – felelte, azzal kifelé indult.

- Van még egy kérdésem. – mondtam, mire megállt.

- Ö… - kezdtem, de megakadt bennem a szó, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzak pontosan, és mire is vagyok kíváncsi. Lassan megfordult, és merőn rám nézett.

- Mire vagy kíváncsi a tegnapiból? – én pislogtam kettőt, majd összeszedtem magamat.

- Öhm… Ugye csak ittam? Ugye nem kevertél se te, se más semmit a piámba? – suttogtam talán kicsit izgatottabban, mint kellett volna.

Erre hangos nevetésben tört ki.

- Tényleg ennyire nem emlékszel?

- De, azt hiszem elég jól emlékszem, de akkor is tudnom kell, mennyire és mivel itattál le, mert semmire nem emlékszem azután, hogy a kanapén... voltunk. – fejeztem be, és biztosra vettem, hogy már úgy ég az arcom, mint egy retek.

- Jesszus, te azt hiszed, hogy… - kapott észbe, hogy mire akarok célozgatni. – Ó gondolod, hogy az esetem vagy? Akiket nőknek tartok, azokat máshova viszek, nem a lakásomba…

Ezt az apró részletet azt hiszem, nem akartam hallani. Csak azt akartam tudni, volt-e más is alkoholon kívül, ami miatt filmszakadásom lehetett. Összeszaladtak a ráncok az arcomon, beharaptam a szám szélét, és éreztem, hogy kezdek elsüllyedni. Jeongki félrenézett, majd megfordult, és kiment a teremből. Tulajdonképpen nem érdekelt, hogy milyen véleménnyel van rólam, de ahogy ezt kimondta, mintha egy kis tőr lett volna. Ennyit érek? Leroskadtam a székembe, és perceken keresztül ültem némán, és egyre jobban idegesített az egész, mint amikor egy kis kavics a cipőmbe kerül, és minden lépésnél újra megszúr. Miért ennyire érzéketlen? És miért nem érdekli semmi más saját magán kívül?

***

   Lecsuktam a nagy zongoránk tetejét. Semmi nem látszott, az égvilágon senki nem fogja sejteni, hova rejtettem el. Mindenki páncélszekrényekben, fiókokban vagy apró dobozokban keresi majd, pedig egy hatalmas fatestben a húrok alatt van elrejtve. Nem tudom, miért hallgattam mégis Kim Min Shikre, mikor gyűlöltem azt az embert, a pendrive-val együtt. De valami azt súgta, tegyem meg amire kért, és rejtsem el. Mint valami végakaratot, tiszteletben kellett tartanom. Egy ideig csak ott hevert az asztalomon a kis műanyag vacak, amíg gondolkodtam, mi lenne a legjobb megoldás. Aztán úgy döntöttem, hogy egy egyszerű, mégis olyan helyre teszem, amire nem gondolnak.

Park titkár már otthon volt – egy-két napig lábadozott a koncertes incidens után, többnyire az itteni kórházban. Én pedig, most újra itthon voltam, tehetetlenül. Vártuk, hogy Kim Shinwook visszajelezzen Phenjanból – már egy hete.

Összerezzentem a telefonom hangjára, ahogy rezegni kezdett az éjjeliszekrényen. Nem ismertem a számot, nem is mertem rögtön felvenni. Vártam egy ideig, de csak kitartóan csöngetett. Végül vettem egy nagy levegőt, és beleszóltam.

- Halló?

- Na végre. – hangzott az epés felelet.

- Jeongki? Honnan van meg a számom? – ismertem fel, de nem voltam túl lelkes, hogy ő hív.

- Fontos az most? Gyere azonnal, megvan a kabát.

- Kim Min Shik kabátja? Azzal a valamivel benne?

- Igen. Na, siess, ahogy csak tudsz.

- Jó, hát úgy két óra múlva talán ott tudok lenni…

- Kettő? Hol a francban vagy te?

- Itthon… mármint a mi házunkban… tudod, innen nem olyan egyszerű eljutni valahova… kell szereznem valami fuvart a legközelebbi városig, onnantól már van busz… - magyaráztam, de közbevágott.

- Jó, akkor siess ahogy csak tudsz! Írj, ha felszálltál a buszra.

***

   Leszálltam a buszról Szöul peremén, és innen még két metróval kellett volna tovább mennem. A sok utas mind ott téblábolt a busz körül, sokan az alsó tárolóból halászták ki a táskáikat, mások beszélgettek, vagy csak szimplán nem volt kedvük eltakarodni a leszálló utasok útjából. Megpróbáltam utat törni az embereken keresztül a metró felé, de alig tettem meg egy lépést, hátulról ujjak fonódtak a jobb csuklómra.

- Erre gyorsabb. – mondta a fülemhez hajolva Jeongki, és elkezdett húzni az ellenkező irányba.

Rángattam a kezemet, de nem engedte el, maga után húzott a parkoló felé.

- Tudok jönni magamtól is! – szabadítottam ki egy végső rántással magamat, de a csuklóm kicsit megsínylette, ahogy enyhén megcsavartam. – Túl erősen szorítod…

Megfordult és rám nézett, de végül szó nélkül ment tovább.

- Miért jöttél ki elém? – kérdeztem mikor a kocsihoz értünk.

- Mert baj van. – felelte.

Éreztem, ahogy megváltozik a vérnyomásom.

- Miféle baj?

- Benn elmondom. – intett a kocsija felé. – Szállj be. - Engedelmeskedtem. Ahogy becsukta az ajtaját, rám nézett.

- A Fekete Legyező, betört a SYS irodájába… - kezdte gyorsan. – Most, hogy Han igazgató üzleti útra ment, és Kim Min Shik kabátja meglett, szóval… várható volt, hogy valamire készülnek. Csak nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsak.

- És hogy történt?

Közben beindította a motort, és kihajtottunk az útra.

- Kiiktatták a biztonsági rendszerünket, épp ebédidőben, mikor csak egy ember volt benn. Feltúrtak mindent… azt az egy embert pedig becipelték egy szobába és füsttel kábították el. Most vitték be a kórházba.

- Ki volt benn? – kérdeztem, mert ha személyesen nem is, látásból meg névről már ismertem ott mindenkit. A gyomrom enyhén összeszorult, amíg Jeongki nem felelt, és mikor végül kimondta a nevet, mogyoró nagyságúra zsugorodott össze.

- Taesoo…