13. fejezet

- Kijöttünk a városból. Te hol vagy? – mondta a telefonba Jeongki, miközben vezetett. Torzított hangfoszlányokat hallottam, de nem értettem, mit válaszoltak neki. – Oké, akkor odamegyünk.

Amint letette, megrántotta a kormányt, és átléptünk a lehajtó sávba. Valahol Szöulon kívül jártunk, és észak felé tartottunk. Már alapból görcsben volt a gyomrom a betörés miatt, de az, hogy az autópályán magasan a sebességkorlát fölött, a jeges úton előzgetve száguldottunk, még rátett egy lapáttal. Nem mertem rákérdezni, kivel beszélt, hagytam, hagy koncentráljon csak a vezetésre. Végül aztán ő szólalt meg magától.

- Yoojung egy kis faluban van, a határ mellett. Ott nyomoz már egy hete, és ma találta meg a kabátot.

- Tényleg? Egy teljes hete?

Rám pillantott, és felvonta a szemöldökét.

- Nem volt olyan egyszerű... – sóhajtott egyet, majd magyarázni kezdte. – Eredetileg Kim halálát kezdte nyomozni, mivel a lövést pár órával korábban kapta, minthogy bedobták volna a folyóba. Kimet tehát teljesen más helyszínen, jóval korábban ölték meg. Az öngyilkosság nem is jöhetett számításba. A nyomok aztán nem csak a gyilkosság helyszínére, hanem a kabát rejtekhelyére is elvezettek, de ehhez idő kellett.

- Hihetetlen… - mondtam inkább csak úgy magamnak, de a szemem sarkából láttam hogy Jeongki rám sandít.

Némán folytattuk az utat egy rosszabb minőségű úton, ahol alig volt forgalom. Egyikünk sem szólalt meg, és kezdtem már kissé kínosnak érezni a feszült csendet. Jeongki az utat bámulta, néha ujjaival idegesen dobolt a kormányon, én pedig a hegyeken átnövő fenyőrengeteget kémleltem, meg az itt-ott felbukkanó falvakat. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért úgy döntöttem, írok üzenetet Taesoonak, hogy hívjon fel, ha jobban van. Ettől valamennyire megnyugodtam. Kicsit bántott a lelkiismeret, hogy pont őt kapták el, aki nem tehet semmiről, aki épp csak belekóstolt ebbe a sötét, koszos világba.

   Egy világvégi, pár ezres lélekszámú kis faluba érkeztünk, ahol szinte a mienk volt az egyedüli mozgó jármű az úttesten. A falu végén Jeongki jobbra kanyarodott, egy keréknyom szélességű útra, ami egy régi gazdaépület felé vezetett. A telken volt még egy öreg ház, pár apróbb melléképület, és a nagy pajta, vagy ki tudja mi. A telek határánál vasúti sínpár ment keresztül, ez előtt állt valaki, és nekünk háttal bámulta a távoli erdőt. Ahogy közelebb sétáltunk, rájöttem, hogy ő valójában Yoojung, kezében egy szakadt, ronda barna bőrkabáttal. Ahogy meghallotta az autó ajtajainak csapódását, megfordult.

- Azt hittem nem találtok ide.

- Sokára jött a busz… - utalt rám Jeongki, és fejével felém is intett. Én a szememet forgattam, és keresztbe fűztem a karomat.

- El is jöhettél volna értem. – vágtam vissza neki.

- Örülj, hogy a buszhoz kimentem eléd.

- Arra várhatsz, hogy Jeongki valamit önzetlenül megtegyen. – súgta a fülembe Yoojung, ahogy odalépett mellém. Hát, erre magamtól is rájöttem az eddigiek alapján.

- Ez lenne az? – bökött Jeongki a szakadt kabátra.

- Igen. – bólintott a másik. – De menjünk be inkább, ott nyugodtabban megnézhetjük.

Beléptünk az aprócska házba – régimódi volt, amolyan tipikus parasztház, tornáccal, kívül tapasztott fallal, kilátszódó fagerendákkal. Yoojung behúzta maga mögött az ajtót, és bevezetett egy egyszerű, agyagpadlós helyiségbe, kis asztallal és két székkel a közepén.

- Kié ez a ház? – kérdeztem.

- A Fekete Legyező egy régi emberéé volt. – felelte Yoojung.

- Élt még az az öreg fószer? – kérdezte Jeongki.

- Egészen ma délig… - felelte tömören Yoojung, és váltott egy jelentőségteljes pillantást Jeongkival. Bennem végig söpört a „hova kerültem én” életérzés hulláma, belesűrítve az undort, igazságkövetelést, tétovázást, gyűlöletet és élvezetet, amit a mondat felkavart. Körbenéztem a használati tárgyakon, és arra gondoltam, hogy ma reggel még ezeket valaki használta. Ivott a bögréből, nézte a kis tévét, olvasta az újságot, reggelizett a tányérból…

- Nem akartam megölni, de muszáj volt. – fordult felém, és hallottam a hangján, hogy a szavak mögött a bocsánatomért esedezik. – Megtámadott, önvédelemből tettem… és nem szándékosan  – némán bólintottam, mert nem akartam tovább firtatni a témát.

Yoojung ledobta a kabátot a szék támlájára, majd a belső zsebéből elővett egy köteg papírt, és az asztalra tette. Jeongki azonnal rácsapott, és izgatottan forgatta a kezei között. Nem csak papírok voltak ott, hanem két útlevél, pecsétes dokumentumok, meg hasonlók.

- Mik ezek? – kérdezte zavartan. Látszott rajta, hogy valami teljesen másra számított.

- Csak személyi azonosságok és mindenféle engedély, meg igazolás. – magyarázta a rangidős. – Kim Min Shik úgy tűnik, már mindent elrendezett, hogy kimenthesse a Kang szülőket. Talán pont azért indult el, hogy átadhassa valakinek, mielőtt megtámadták…

Magam elé bámultam. Erre egyáltalán nem számítottam. Hogy valójában segíteni akart? Hirtelen bűnösnek éreztem magam, amiért ennyire gyűlöltem Kim Min Shiket. Lehet, hogy nem volt jó ember, de lelkiismeretes volt. Tudta, mekkora veszélyt hozott anyáékra és mindent megtett, hogy jóvá tegye… 

Jeongki folytatta a papírok vizsgálatát, de egyre jobban csóválta elégedetlenül a fejét.

- Valami nem stimmel. Ezek között nincs semmi, ami hasznos lenne, mondjuk, ami államtitok lenne…

Igaza volt. Ezeket biztos nem keresné annyira a Fekete Legyező, és ha lett is volna benne valami, akkor azt valamilyen úton-módon már megtudtuk volna.

Felnéztem. – Akkor a pendrive lesz az. – mondtam ki, de fel sem fogtam, mit mondtam.

- Tényleg! – kapott a fejéhez Yoojung. – Az a halom hibás fájl… levédték. Miközben mind azt hittük, hogy a kabát a fontosabb… 

- A hangüzenet megtévesztett minket. – mondtam.

- Nem csak minket, őket is. És ez a szerencsénk. – bólintott Jeongki.

- Jól elrejtetted, igaz? – fordult hozzám Yoojung.

- Aha.

- Akkor egyelőre maradjon is ott. És ne szóljunk senkinek, se a pendrive sorsáról, se arról, hogy mit találtunk a kabátban.

Mindketten bólintottunk.

- Akkor, hogyan tovább? – tette fel a nagy kérdést Jeongki.

- Nos, mindenképp kapcsolatba kell lépnünk Kim Shinwookkal. El kell mondanunk, hogy van már tervünk, hogyan hozzuk ki őket, de egyedül nekünk nem menne. Még ma írok neki. – jelentette ki Yoojung komoly arccal, aztán csak szótlanul meredt maga elé, megfeszült arcizmokkal. Láttam rajta, mennyire gondolkozik, kalkulál, tervez. Hiszen egy kész forgatókönyvet kellett megalkotnia. Abban a pillanatban nem is éreztem olyan lehetetlennek az egészet. Tisztában voltam azzal, hogy nem kis falat lesz, de bíztam Yoojungban, és a kapcsolataiban. Arról azonban még fogalmam sem volt, mennyire veszélyessé válhat az egész.

   Taesoo nem írt vissza, de másnap délután, miután Yeji megtartotta helyette az edzéseket a kicsiknek, egy kisfiú azt mondta, meg akarja látogatni a kórházban.

- Anyukám azt mondta, meglátogathatom. – közölte magabiztosan. Yeji mosolyogva utasította el, mikor épp megszólalt a telefonja. Én végig bent ültem az irodában, de az ajtó résnyire nyitva volt, így hallottam, miről folyik a szó a folyosón. Yeji bejött az irodánkba telefonálni, és becsukta az ajtót.

- Szia! – üdvözölte csengő hangon. – Akkor már jobban vagy? Nagyon aggódtunk… Figyelj, van egy kis rajongód…

Semmi kétség, hogy Taesoo hívta fel. Valami mitha megbökte volna az oldalamat, hogy Yejit hívta hamarább… hívhatott volna engem is… de hát kit érdekel? Biztos a munkával kapcsoaltos mondanivalója volt. Ránéztem a telefonomra, hogy hány óra van. Akkor láttam, hogy van egy új üzenetem – Taesootól – csak egész nap néma volt a telefonom. „Ne aggódj, már sokkal jobban vagyok” ennyit írt, de elég volt ahhoz, hogy kis mosolyt csaljon a számra. Azonnal ráparancsoltam magamra, hogy viselkedjek, és gyorsan kiléptem az üzeneteimből, inkább a monitort bámultam tovább a kis Excel táblázataimmal.

- Yoomi? – szólított Yeji.

- Hmm?

- Van kedved meglátogatni Taesoot? Az előbb hívott, azt mondta, már fogadhat látogatókat. Én most nem érek rá, de a kisfiú anyukája szívesen elvisz, mert ők is látni akarják. – mondta, majd suttogva hozzátette: - Ő az egyik legrendesebb asszony, és mivel Taesoo azt mondta, őt nem zavarja, nem lenne szívem visszautasítani… Ugye megérted?

- Persze, oké. – bólintottam. – Akkor mára befejezhetem a munkát?

- Hogyne, nem sürgős ez. És köszi! – mosolygott Yeji, én meg feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy szívesen.

A kisfiú anyukája szerintem nem csak a legrendesebb asszony, de a leggazdagabb is az összes közül, akik megfordultak itt. Az öltözéke, az autója, mind márkásak voltak, és a megjelenése maga volt a kifinomultság – mintha egy sorozatból lépett volna ki. Szinte féltem a vizes talpú cipőmmel belépni a makulátlan kárpitos autóba, és még a fejemet se mertem hátradönteni, nehogy a hajamról valami kosz menjen a fejtámaszra. Nem volt túl messze a kórház, úgy tíz percnyire, de már kezdett sötétedni, mikor odaértünk.

A kisfiú már teljesen be volt zsongva, hogy láthatja a mesterét – aztán mikor végül meglátta, a kórházi ágyában ülve, egy picit csalódottan ugrott fel mellé az ágyára.

- Taesoo mester, most miért nem dobokot viselsz?

Erre felnevettünk mindannyian. A kisfiú szerencsére oldotta a légkört, nagyon aranyos volt, és úgy csipkedték egymást Taesooval, mint két testvér. Az anyuka csak meglepetten ámult, nem tudott megszólalni – én pedig a háttérbe húzódtam, örültem, hogy nem kell beszélnem semmiről.

- Hozok üdítőket. – mondta kis idő után a fiú anyja, és  kiment a szobából. A kisgyerek még az utolsó pillanatban utána rohant, mert segíteni akart.

Becsapódott a szobaajtó, és a hirtelen támadt csönd elbizonytalanított.

- Nagyon életre való fiú… - jegyeztem meg.

- Igen, ő az egyik legelevenebb.

Ismét csend lett, ezúttal kínosabb, mint az imént. Nem tudtam, mit mondjak, mert megígértem a fiúknak, hogy hallgatok az egész kabát-hajszáról, és arról, hogy mit találtunk benne.

- Van már valami hír Kim Shinwookról? – törte meg a csendet Taesoo.

A fejemet csóváltam. – Tegnap írt neki Yoojung.

- Akkor még nincs semmi elkésve. – köhögött egyet, aztán folytatta. – Nem hiszem, hogy túl gyorsan reagálnak odaát az ilyen levelekre, még ha van is internet.

- Azért jó lenne minél hamarabb… - motyogtam reményvesztetten, pedig nem akartam kimutatni, hogy nem sok reményt fűzök idegen emberekhez.

- Hékás! Ülj le. – ütögette meg az ágya szélét. Én kissé vonakodva, de leültem. – Nem lesz semmi baj, Han igazgató hamarosan visszajön, a fiúk meg tudják a dolgukat. Shinwook a hírek szerint nem elveszett ember, és segíteni fog nekünk. Akkor meg csak napok kérdése és megoldódik minden. – szerettem volna én is ilyen optimistán látni a dolgokat, de sajnos nem voltam rá képes. Csak napok kérdése? Fanyarul visszamosolyogtam rá, de ő is látta, mennyire nem volt őszinte. – Hé, Yoomi, fel a fejjel! Úgy nem fogok meggyógyulni, ha búskomor vagy! – és köhögött párat a tenyerébe.

Előkotort az éjjeliszekrénye polcáról valami rejtvényes újságot, olyasmit, mint amiket még régen anyáék fejtegettek.

- Segítesz? Van egy csomó, amiről fogalmam sincs, mi az.

- Honnan van ez?

- Itt találtam a szekrényen, talán az előző beteg hagyta itt.

Elkezdtünk rejtvényt fejteni, és fogalmam sincs hogyan, de tényleg elfeledkeztem a bajaimról. Nem követtem az idő múlását, egyszer csak bekopogott az anyuka a kisfiúval, hogy visszajöttek, és hoztak egy halom kaját meg üdítőket, így aztán egész nagy hangulat lett – még jó, hogy Taesoonak nem volt szobatársa.

Az anyuka még azt is felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Felszálltam a metróra, és unaloműzésként előkerestem a lapot, amit Taesoo a kezembe nyomott indulás előtt: a rejtvényes magazin hátlapja volt, egy pár pizzakupon volt rajta. Nekem adta őket, de a lelkemre kötötte, hogy másnap vegyek neki belőle pizzát, mert nem szereti a kórházi kosztot.

   Így aztán másnap is bementem hozzá, és harmad nap is. És egyáltalán nem bántam, nem is voltam zavarban, amiért kettesben ücsörgünk a kórteremben és rejtvényt fejtünk, vagy épp videókat nézegetünk valamelyikünk telefonján. Csak az volt a fontos, hogy így én is megfeledkezhettem a saját gondjaimról, és Taesoonak is gyorsabban telik el az a pár nap, amíg még benn kellett maradnia.

- Már csak a holnapot kell kibírnom, aztán hazaengednek. – mondta a harmadik nap. –  Feleslegesen tartottak benn ennyi ideig, csak az időmet pazarolták.

- Pedig igyekeztem feldobni a délutánjaidat!

- Tudom, és jó is volt így. De talán jobb is, ha holnap után hazamegyek, mert itt a nővérek már azt hitték, hogy járunk…

- Hogy mi???

- Nyugi, mondtam nekik hogy szó sincs róla. – nevetett, majd lesütötte a szemét, és a lepedőjén levő szöszt kezdte babrálni.

Bólintva helyeseltem, de ő nem látta. Néhány másodpercig némán ültünk és hallgattuk a folyosóról tompán beszűrődő beszédfoszlányokat. Lehet, hogy percek teltek el így, mert nem fogtam fel az időt, míg végre Taesoo újra megszólalt.

- Azért a pletykáktól függetlenül holnap még benézel?

- Aha. – bólintottam. – De ne várd, hogy megint kaját hozzak! Szerintem felszedtél pár kilót a sok pizzától! – jegyeztem meg viccesen, mire ő csak grimaszt vágott.

Megszólalt a telefonom, Jeongki hívott a mobilomon. Felálltam, és kisétáltam.

- Hol vagy? – kérdezte.

- A kórházban. – feleltem.

- Taesooval?

- Igen. – feleltem egy másodpercnyi szünet után. – De kijöttem telefonálni, szóval nyugodtan mondhatod.

Nem válaszolt rögtön, és egy pillanatra már azt hittem, nem is fog, csak lerakja, mikor végre megszólalt.

- Kim Shinwook válaszolt.

- Komoly? Király!!!!! – lelkendeztem, mire a folyosón tartózkodó minden szempár felém fordult. Sűrű bocsánatkérések közepette hajolgattam minden irányba, aztán suttogóra fogtam.

- Miket mondott?

- Annyit, hogy hajlandó segíteni. Természetesen nem ingyen, de az árat nem jelölte meg. – felelte a szokásos tárgyilagos hangján.

- Hát, ez szuper! De akkor most hogyan lesz? Azokat a papírokat valahogy el kell juttatni hozzá…

- Csak ennyit tudunk. Igazából, Yoojungnak válaszolt, tehát nem tudom szóról szóra a tartalmát…

- Ja, oké. Akkor, lehet, hogy felhívom Yoojungot.

- Ne, most épp ne zavard, dolgozik. De mire visszaérsz az irodába, addigra talán pont befejezi.

Nem kellett tovább ragoznia, amint letettem a telefont, felkaptam a táskámat a betegágyról és már rohantam is.

- Mennem kell. Majd holnap jövök… - hadartam köszönésképpen, és már ott sem voltam, mire Taesoo kettőt pislogott.

   Sajnos nem lettem okosabb, hiába beszéltem Yoojunggal utána. Sőt, ez után még sokáig kellett várni, hogy bármilyen információt kapjunk, mert Kim Shinwookról csak egy héttel később kaptunk híreket.

***

   Szombat volt, és mindenki későn kelt fel. Miyoung néni elkezdte főzni a reggeli tojásos szalonnás rizst, és én segítettem neki, amennyire tudtam. Immáron egy hónapja laktam nála, és még fogalmam sem volt, meddig lesz így. Nem kérdezte sosem, hogy hova megyek, mit csinálok, és a szüleimet is nagyon ritkán hozta szóba. Talán ő sem akarta a fájó pontot érinteni, hiszen nem segíthetett. Néhány este mesélt nekem arról, hogy gyerekkorukban milyen házuk volt Kaesongban, és miket játszottak anyával, de az átszökést és a körülményeket mindig kikerülte.

- Nem szeretnék újra belefolyni ezekbe az ügyekbe, de ha szükség van a segítségemre, Senáért megteszem. – mondta még napokkal ezelőtt, mikor volt időnk egy kicsit beszélgetni. Senának hívták anyát, de mint Miyoungtól megtudtam, nevet változtatott, amikor átjött. Azelőtt Seyoungnak hívták. A Young a családunkban minden lány nevének része volt, de anya szakítani akart a hagyományokkal, és mindennel, ami Észak-Koreához kötötte.

   Ez a szombati nap olyan nyugalomban repült el, mint amilyen a vihar előtti csend.  Túlságosan is nyugodt és kiegyensúlyozott voltam. Nayoungnak segítettem a leckében, mellette én is tanultam, hiszen elvileg májusban érettségizni fogok – amit most valahogy annyira távolinak és lehetetlennek éreztem, hogy fel se bírtam fogni. Este kilenckor Nayoung iskolájában valamilyen előadás volt, így csak én maradtam a házban. Későig tanultam, nem nagyon volt kedvem kimozdulni, de mikor már hangosan korgott a gyomrom valami meleg étel után, felkaptam magamra a kabátot, és legyalogoltam a sarokig, ahol a bolt volt, és vettem magamnak ramyeont, amit ott ettem meg, az ablaknál levő bárszéken ülve. A tésztaleves égette a számat, de jól esett, hogy valami felmelegített, a csípős paprika meg még rátett a lapáttal. Ahogy kiléptem a fagyos estébe, és a hideg szél a tarlómba fújt, összekulcsoltam a kezem magam előtt, hogy el ne távozzon a meleg belőlem, és úgy indultam fel a domboldalon. Az egyik utcabéli szomszédnak kicsit mélyebb a kapualja, mint a többieké – a kapu teljes sötétségbe burkolózik a felette levő tető miatt, ezért ha sötétben mentem haza, mindig óvakodva pillantottam be, hogy ne legyen ott senki. Furcsa szokás, pedig semmi alapom nem volt a félelemre – nem is féltem igazából, csak amolyan kíváncsiságból pillantottam a sötét lyukba. Ma valahogy eszembe sem jutott az egész – a fejem tele volt hétköznapi gondolatokkal, az, hogy miket kell megtanulnom, hogy mennyire fűtsek be este, hogy Han igazgató vajon meddig van még külföldön, stb… - észre se vettem, hogy elmentem az ominózus sötét kapu előtt, csak mikor már elhaladtam mellette. A szemem sarkából láttam, hogy korom sötét, üresen tátong, mint mindig, de egyáltalán nem figyeltem rá. Épphogy továbbléptem, mikor úgy éreztem, mintha valami megmozdult volna mögöttem. Nem volt időm hátrapillantani, mert azonnal karok fonódtak a nyakam köré, és behúztak magukkal a kapualjba. Felsikoltottam, mire a számra egy kesztyűs kéz tapadt rá.

Némán vívtam a harcot a foglyul ejtőmmel, egyre növekvő pánikkal és adrenalinnal, míg végül valahogy sikerült az egyik lábába belerúgnom. Ettől eltántorodott, és engedett. De alig szabadultam, már újból lefogott, ezúttal szemből, nekicsapott a kőfalnak, ismét beskatulyázott, és a szemembe nézett. Sötét kapucni volt rajta és fekete maszk, így fogalmam se volt, kivel állok szemben. Csak annyit tudtam meg, a szemöldöke és az ereje alapján, hogy férfi volt az illető.

- Hiába próbálkozol, kis ribanc… - sziszegte. A kiejtésében volt valami furcsa, de nem jöttem rá, mi volt az. – Mi vagyunk a nagyobb hal, mienk lesz a zsákmány.

Értetlenkedve pislogtam, közben kétségbeesetten azon kattogtam, merre és hogyan szabadulhatnék, de a pániktól semmi nem jutott eszembe.

- Eressz… - suttogtam végső ötletként, de persze csak egy halk, gunyoros nevetést kaptam feleletként.

- Ebben a játékban mi dirigálunk, már tudhatnád. – taszított rajtam egyet, hogy beverjem a fejem a kőfalba. Ettől kicsit kóvályogni kezdtem, amit ő arra használt ki, hogy tovább beszéljen. – Hallgass ide. Tudjuk, hogy te őrződ az adatokat. Holnap éjfélig kapsz időt… ha nem állsz elő az összes adattal, amit rád hagytak, megnézheted, hány rokonod marad életben. És nem a szüleid lesznek az elsők…

Végszóra lökött még rajtam egy akkorát, hogy nekiestem a falnak és az ajtónak egyszerre, ahonnan csak tántorogva álltam fel. Az ajtó jókorát dörgött, féltem, nehogy meghallja a szomszéd, ezért próbáltam minél hamarabb kereket oldani. A támadóm pillanatok alatt már az utca aljában volt, sietős léptekkel menetelt el. Csak rám akart ijeszteni. Meg akarta mutatni, hogy ne vegyem őket félvállról… Hogy képesek gyilkolni. Mindezt egy műanyag vacakért, amin elvileg fontos információk vannak, de senki nem tudta még megnézni, tényleg rajta vannak-e.

   Amint beestem a mi kapunkon a kis előkertbe, rögtön tárcsáztam Yoojung számát. Megfordult a fejemben, kit hívjak fel először – és bár legszívesebben Taesoonak mondtam volna el mi történt, tudtam, hogy ő nem tud semmit tenni. Yoojung viszont nem csak meghallgatni tudott, hanem intézkedni is. Tárcsáztam a számát – nem vette fel. Kicsöngött, csöngött, ismételten csöngött, de válasz nem érkezett. Elkáromkodtam magam, és tovább pörgettem a híváslistámat. Jeongki vagy Minhyuk? Jeongki jobban ismer, de Minhyuk kedvesebb… De ezen az estén talán nem a jómodor játssza a főszerepet… Meggyőztem magam, és feladtam minden makacsságomat, és Jeongkit hívtam. Meg kell értenie, komoly a helyzet.

Néhány csöngetés után felvette. Elhadartam neki, mi történt, és hogy csináljon valamit, mert Miyoung és Nayoung veszélyben vannak.

- Jól van, nyugi… - a hangja komoly volt, de teljesen más, mint általában. – Mindjárt kerítek valakit, itt vagyok a rendőrség mellett. Egyedül vagy?

- Igen. – feleltem a szokásosnál kicsit magasabb hangon.

- Ne aggódj, sietek. – hangjából mintha enyhe aggodalom szűrődött volna ki , de az is lehet, hogy csak az én hallottam bele, és igazából olyan közömbös volt, mintha a vízóraállást olvasta volna be. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy azt mondta, idejön.

Közben kinyitottam a bejárati ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Abban a pillanatban úgy éreztem, rögtön összeesek. Sokkot kaptam a szoba láttán. A régi, virágtartónak szolgáló agyagváza feldöntve, levéldarabok és virágföldcsomók hevernek a padlón… a kiskomódban levő papírok szanaszét dobálva mindenhol…

- Jeongki, valakit küldj ide, nagyon gyorsan! – kiáltottam, és a mondta végére rá sem ismertem a hangomra, annyira magasra szökött.

- Mi az? Mi történt?

- Betörtek… feldúltak… mindent. – ennyi tellett tőlem, úgy éreztem, megnémultam, és az agyam kikapcsolt. Nem hallottam már Jeongki hangját, pedig valamit mondott még a telefonba, aztán egyszer csak lerakta, de azt se hallottam meg, csak észrevettem, hogy üres a vonal. Lassú léptekkel beléptem az összes helyiségbe, attól tartva, hogy valahonnan valaki megint rám ugrik. Felkapcsoltam minden egyes villanyt, óvatosan mozogtam, de minden mozdulatom egyre ólmosabb súlyú volt, egyre nehezebben kaptam levegőt, éreztem, hogy a fejemből kiszaladt a vér. Ez nem lehet igaz… ez most nem velem történik meg… biztosan csak álmodom.

   Nem tudom, mennyi idő telt el, mire dörömbölni kezdtek a kapun, mert elhagyott az időérzékem. Először megijedtem a zajra, de hamar rájöttem, hogy Jeongki vagy a rendőrség lesz az. Csörögni kezdett a telefonom is, és meglepetésemre Jeongki hívott rajta. Két másodpercig hezitáltam, aztán felvettem.

- Nyisd már ki az ajtót! Elromlott a csengőtök…

Jeongki két rendőrrel állt ott, és úgy néztek végig rajtam, mint valami eltévedt jószágon. Nem akartam, hogy Jeongki valaha gyengének lásson, de egyszerűen nem volt kedvem megjátszani magam.

- Miket túrtak fel? – kérdezte.

- Mindent, az egész házat. Minden szobát… - mondtam idegesen, zavartan és erőtlenül egyszerre.

- Te jól vagy? – kérdezte egy másodperccel később, és belenézett a szemembe. Bólintottam, pedig nem voltam teljesen jól. Furcsamód megpaskolta az egyik vállamat, mikor elment mellettem a rendőrökkel a ház felé. Ezt a nyugtatás és vigasztalás jelének vettem, és követtem őket befele.

A rendőrök kérdeztek párat, aztán megkezdték a helyszínelést és a károk felmérését. Mindent lefotóztak, jelölgettek és világítottak, miközben a háttérből figyeltem őket. Jeongki szóban részt vett a nyomozásban, és kérdezgetett párat tőlem is. Beszámoltam mindenről részletesen, a támadásról, hogy a rokonaim életével fenyegetőztek, és hogy kerestek valamit, amihez semmi közöm, és fogalmam sincs miről van szó – nem említettem se formát, se semmit, csak annyit, amennyit a támadó is mondott. Volt még annyi lélekjelenlétem, hogy ne buktassam le magunkat. Azt vettem észre magamon, hogy mesélek, és közben úgy leplezem a dolgokat, mint a vízfolyás. Az egyik zsaru szorgosan jegyzetelt, a másik meg néha beleszólt, hogy mit hogyan írjon le.

   A helyszínelés közepén voltunk, mikor betoppant Yoojung és Yeji egyszerre.

- Bocsi Yoomi, nem tudtam hamarabb jönni — szabadkozott, de leintettem. Egyáltalán azon csodálkoztam, hogy tudta, mi történt és hova jöjjön.

Yeji odalépett mellém, és a vállamra tette a kezét.

- Nagyjából jól vagy?

Bólogattam, de közben harapdáltam a számat. Az arcomat fürkészte, tudtam, hogy nem hisz nekem – hiszen én se hittem el amit mondtam. Magamhoz húztam, hogy megöleljen, hogy legalább ennyi biztonságot érezhessek. Hátulról végigsimította a fejem, és ettől valahogy megnyugodtam. Lassabban vettem a levegőt, és a hangulatom is higgadtabb lett. Rám várt még a feladat, hogy értesítsem a nénikémet – szükségem is volt a higgadtságra.

   Soha nem akartam annál kevésbé élni, mint abban a pillanatban, amikor Miyoung és Nayoung hazaért. Utáltam magamat, minden tettemet és tervemet, gondolatomat, az egész létezésemet, azt, hogy nem zuhantam le a repülővel, vagy nem történt semmi, ami megölt volna, mielőtt ideköltöztem Miyoung házába. Sejtettem, hogy nem csak a saját életem teszem kockára azzal, hogy idejöttem – de álmomban sem gondoltam volna, hogy tényleg az ő életükre is rátörhetnek. Nincs megoldás, elcseszted Yoomi… kurvára elcseszted. Elrúgtam egy követ a ház tornácáról, és nekidőltem a faoszlopnak.

   És persze, hogy a telefonom is abban a pillanatban zaklat valaki üzenetével… éppenséggel Taesoo volt az, de nem érdekelt. Nem akartam hallani felőle, se másról, lehajítottam a telefonom a hóra, leültem a ház előtti falépcsőre, és a kezembe temettem arcomat. Szerettem volna sírni egyet, de nem jöttek elő a könnyek.

- Ennyire ne emészd magad. – hallatszott az ismerős mély hang. Jeongki cipőit láttam meg, ahogy odaléptek elém, a keze a telefonért nyúlt, és felvette. Egy pillanatig még azt hittem, hogy vigasztalni akar, de hamar rájöttem, mennyire képtelen ötlet lenne tőle. Ő inkább bekapcsolta a képernyőjét a telefonomnak. – Hmm, találd ki kinek hiányzol…

Felfújtam magam, és kikaptam a kezéből a telefont. – Semmi közöd.

Nem felelt, odébb sétált pár lépéssel, és unottan rágyújtott.

- Te dohányzol? És a mi udvarunkon?

- Csak néha gyújtok rá. Kérsz? – nyújtotta a csikket. Undorodva megráztam a fejem, és elfordultam. Ő erre odébb sétált, a kert túlsó végébe.

Odabentről beszédfoszlányok hallatszódtak ki, a rendőrök beszélgettek Miyounggal, már jó hosszú ideje. Lépéseket hallottam, még valaki kijött.

- Remélem nem baj, ha Minhyuk is befut. – ült le mellém Yoojung. – A környéken volt dolga…

- Ok. – feleltem röviden, és tovább bámultam az olvadt havat előttem.

- Na, ne lógasd az orrod. Tudom, hogy azt hiszed, a te hibád, de ez akkor is megtörténhetett volna, ha te nem vagy itt. E miatt felesleges bosszankodnod. – mondta, és egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta. – Inkább mondok egy jó hírt.

Lassított felvételszerűen ránéztem, kedvtelenül, és biccentettem. – Na, mondd.

- Telefonon beszéltem Kim Shinwookkal.

- Hogy? – majdnem felugrottam meglepetésemben.

- A jó hír az, hogy segítőkész, és hajlandó mindent megtenni értük. Viszont van egy rosszabbik része is a dolognak. – szünetet tartott, én pedig kéztördelve vártam a folytatást.

Hirtelen Valaki dörömbölni kezdett a kapunál. Összerezzentem, de Yoojung megnyugtatott.

- Ez Minhyuk lesz. Bocs, hogy idehívtam, de gondoltam, érdekli az eset. – felállt, és ajtót nyitott. Ebben a pillanatban Yeji is kisétált a teraszra, nyújtózott egy nagyot, és ásítva leült mellém.

- Nem voltam biztos, hogy jó házba csöngetek be hyung, pláne, hogy a csöngő nem is működik… - közeledett felénk Minhyuk is. – Mit akartál mondani az előbb?

Yoojung és Minhyuk körénk állt, Jeongki bezárta a kört, és egyszerre mindenki Yoojungra nézett.

- Azt, hogy beszéltem Kim Shinwookkal. Azt mondta, több módon is próbálkozott, de egyik sem működött. Megtudta, hogy a szülőket Kaesongban az ipari park melletti földalatti titkos bázisban tartják fogva. A Fekete Legyező jó pénzért odaadta az északiak titkosegységének, akik azóta próbálnak valamilyen információkat kiszedni belőlük, de mind hiába. Shinwook egyedül nem boldogul, ezért a segítségünket kérte. Más szóval, nincs más választásunk, ha élve meg akarjuk kapni őket.

- Mégis hogyan tudunk neki segíteni? – kérdeztem, tartva a súlyos választól.

- Ha odamegyünk…

- Oda… be? – egy percig se gondoltam soha komolyan, hogy ez lenne a megoldás. Képtelenség… öngyilkosság. – Vagyis Észak-…

- Csss! – pisszegtek le, hogy ne mondjam túl hangosan.

- Igen. Valószínűleg át kell menni a határon.