8. fejezet

Na, hát elkészült ez is, kicsit hosszabb lett, mint az eddigiek, és lehet, hogy nem annyira izgi, de hát sok volt a magyarázatot követelő kérdés.

-          Yoomi-ya – szólt a nagynéném becézve. – Rosszul vagy?

Nem tudtam, hogy mennyire festek rosszul, de az ájulás kerülgetett, ahogy a vér kiszaladt a fejemből. Gyorsan felhörpintettem a maradék ginzenges teámat, és kimértebb hangon válaszoltam.

-          Nem. Csak egy osztálytársam írt. – hazudtam. Tudtam, hogy Miyoung néném nem fogja elhinni, de azt is tudtam, hogy nem fog kérdezősködni. Ami az én dolgom, azzal ő nem akart foglalkozni. És ez így is volt rendjén.  

Külön szobát kaptam, a ház egyik legtávolabbi, leghűvösebb részében, de igazából nem is érdekelt; örültem annak is, hogy van tető a fejem fölött. Kicsi szoba volt, egy kis szekrénnyel, egy hosszúkás kisasztallal, és egy matraccal a földön; egészen pofásan volt berendezve. Egy szépen díszített rizslámpa lógott még a plafonról, ennyi volt a dekoratív része a szobának, de az egész olyan egyszerű de otthonos volt.

Nem akartam sokáig titkolózni a nagynéném előtt, de nem is akartam azonnal elmondani neki azt, ami anyáékkal történt. Amúgy sem szeretek és nem is tudok jól titkot tartani. Majd az éppen alkalmas pillanatban szépen empatikusan megfogalmazom, mi a helyzet… majd ha én már látok rá valami megoldást.

Korán keltem reggel. Őszintén szólva, az időzónaváltástól volt egy enyhe fejfájásom, de a repülőn annyit aludtam, hogy nem nagyon viselt meg a dolog. Reggel hétkor gyorsan ittam egy tejeskávét, aztán elköszöntem Miyoungtól, és nyakamba vettem a várost. Az SYS irodája úgy fél órára lehetett innen, valahol Yongsan és Itaewon határán. Leszálltam a Noksapyeong megállónál a metróról, és elindultam felfele az általam helyesnek vélt irányba.

Hűvös szél fújt, és kissé idegennek éreztem magam ezen a városrészen, ezért szorosan összefontam a karjaimat a kabátom előtt. A forgalmas metróból kiérve egy mellékutcán gyalogoltam hegynek felfele, szembe a munkába igyekvő emberek áradatával. Nem volt annyira szerencsés ez a környék, mint elsőre gondoltam. Yongsannak imádtam a hangulatos utcáit, Itaewonnak meg a pezsgő hangulatát, de ez az utca valahogy eltévedt a két kerület között. Szűk és koszos volt, egy autó is épphogy csak elfért volna. Látszott, hogy nem a szöuli elit lakónegyede ez a rész, hiába annyira menő Itaewon. Ez épp az árnyoldala volt. Egy ahjussi szórakozottan odakiáltott, hogy mit keresek, segíthet-e, de én csak leintettem, és továbbmeneteltem, mert nem volt túl bíztató a külseje. Átvágtam egy keresztutcán, mert kezdtem úgy érezni, hogy rossz irányba jöttem. Rápillantottam a telefonomra, és rájöttem, hogy igazam volt, de szerencsére nem is volt olyan messze a cél, mindössze két utcával arrébb. Továbbmentem a keresztutcán, aztán jobbra leszaladtam egy szűk lépcsősoron, majd balra kilyukadtam egy kicsivel nagyobb útra, ami szintén olyan meredek volt, mint az előbbiek. Itt újra ránéztem a térképre – ez lesz azaz utca – gondoltam, és elindultam felfele.

Alighogy kifordultam a sarkon, valaki majdnem nekem jött biciklivel. Ha nem vagyok elég figyelmes és nem torpanok meg, simán belém jött volna.

-          Idiótaaa! – kiabáltam jó koreai vérmérséklettel, amire talán megfordultak páran az utcán, de mindenki ment a maga dolgára és nem is törődtek velem. Itthon mindenki így szokta, Európában bezzeg megnéztek volna, ha csak úgy elkiáltom magam az utcán egy biciklis miatt. Jól esett már így kiáltani egyet, éreztem, ahogy megtelik a tüdőm friss levegővel és oldódik a feszültségem. A biciklis hátra sem nézett, csak ment tovább. Valami pasi ült rajta piros hátizsákkal a hátán.  Én nagy lendülettel visszafordultam a cél irányába, mikor egyszer csak nekimentem valakinek.

-          Bo… bocsánat. – mondtam zavartan. Egy korombelinek kinéző, izmos srác volt, magas, és olyan szép szabályos arca volt, hogy akármelyik plasztikázásra váró színész vagy idol megirigyelhette volna. Egyszerre elpirultam, és fojtogatott a röhögés, hogy ez a közhelyes „a kiscsaj nekiütközik az ideális típusnak” dolog velem tényleg megtörténik.

-          Semmi baj, én se figyeltem. – mondta kellemesen zengő hangon, és ahogy mélyen belenézett a szemembe, azonnal elszállt a rám törő röhögőgörcs, és csak a tömény zavar maradt meg. – Keresel valamit? – kérdezte, miután látta, hogy a telefonom a kezemben van és meg van nyitva rajta egy térkép.

-          Ööö… haboztam egy kicsit, aztán megmutattam neki a térképet. – Igen, ezt a címet.

Furcsa kifejezés villant fel az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Nyilván ismerte valahonnan a helyet.

-          Ó, az nincs messze. Csak menj felfele, még úgy száz métert, aztán bal kéz felől lesz a kifőzde után. –

-          Köszönöm. – hajoltam meg. Ő válaszul intett egyet és visszafogottan elmosolyodott, aztán elment.

Pislogtam kettőt, hogy kikerüljek a mosolya hatása alól, aztán folytattam az utat felfelé. Nem kellett nagyon keresnem a kajáldát, mert már messziről hirdette a tábla. Az az utáni épület pedig egy Taekwondo klubot hirdetett. Ez lenne az? Teljesen átlagos többemeletes ház volt, mint a többi, de a földszinti taekwondo klubon kívül semmi más cég nem hirdette magát. Kezdtem gondolatban felpofozni Yoojungot, amiért átvert, de azért még a remény utolsó szikráit megőrizve benyitottam az ajtón, hogy megkérdezzek valakit, hallott-e erről a cégről, vagy az emberről.

            Beléptem a kicsi előtérbe, ahol egy üres recepciós pult fogadott. Belülről egyáltalán nem volt olyan hétköznapi és lelakott, mint a külső környék. Persze nem volt egy elitsportközpont, de abszolút elment az átlagos kategóriába. Pár másodpercig csak álldogáltam az üres előtérben, de végül kijött valaki a folyosóról, és rám köszönt. Egy fiatal, talán velem egykorú lány lehetett.

-          Nem tudom, hogy jó helyen járok-e… - kezdtem tétovázva. – Ezt az embert keresem. – mutattam meg neki a névjegykártyát.

A lány szemei először elkerekedtek, de jól leplezte a meglepődését.

-          Han igazgatót keresed? Jó helyen jársz. – mondta tárgyilagosan. – Viszont jelenleg nincs itt, de később majd szólok neki, hogy kerested. Én Yeji vagyok, a lánya. – nyújtott kezet. Megráztam, bemutatkoztunk. Szimpatikus lánynak tűnt. – Megkérdezhetem, miért keresed őt?

-          Öhm… - keresgéltem valami hihető kifogást.

-          Taekwondózni akarsz? – kérdezte Yeji.

-          Igen! – kaptam rajta akaratlanul is. Kicsit talán túl hangosan kiáltottam, mert a hangom enyhe visszhangot vert az előtérben.

-          Az remek! – mondta. – Taesoo meg én szoktunk órákat tartani, az első alkalom ingyenes, a többi pedig megegyezés alapján történik… - hadarta a lány. Közben nekem azon járt az agyam, hogy vajon hány éves lehet, ha már tanár. Nem nézett ki többnek 19-20-nál…

-          Ne haragudj, hogy közbevágok… - kezdtem, mert igazából rá akartam térni a tárgyra, hogy ne vesztegessem az időmet nagyon. – Igazság szerint nekem nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Han igazgatóval. Meg tudod mondani, mikor ér vissza?

-          Most épp egy üzleti tárgyalásra ment, de délután már itt lesz.

-          Rendben. Akkorra visszajövök.

-          Oké. Addig gondolkodj, mikor jönnél edzésre! Már ma délután négykor is van egy kezdő csoport. – mondta, közben pedig leemelt a recepciós pultról egy szórólapot, és ráfirkantotta a telefonszámát.

Odaadta a lapot, megköszöntem, és már ki is léptem az ajtón. Hogy én milyen idióta vagyok?! Minek mondtam azt, hogy taekwondózni akarok tanulni? Ha e miatt nem fognak komolyan venni, kinyírom magamat... Persze, józan ésszel belegondolva talán nem is volt olyan elmebeteg ötlet… elvégre, sosem lehet tudni, mikor fognak megint megtámadni. Akkor pedig szükség lehet pár fogásra…Jó, talán mégsem vagyok olyan idióta. Csak a szám mindig hamarabb beszél, mint ahogy gondolkozom.

Délután még majdnem egy fél órát vártam az egyik fotelban, mire visszaért az igazgató. Amint belépett, tudtam, hogy ő lesz az, mert tipikusan öltönyt viselt, a haja már őszülni kezdett, és az egész kiállása tényleg üzleties volt. Ahogy bejött, engem persze nem vett észre, gyorsan eltűnt a folyosón, ahonnan sok ajtó nyílt – nyilván irodák, vagy gyakorlótermek, öltözők, mit tudtam én. Vártam, és vártam, és vártam… míg végül persze a türelmetlenségem győzött. Felpattantam, és elindultam befele a folyosón, hogy megkeressem magam az igazgatói irodát. Nem is volt nehéz megtalálni, a második ajtóra volt kiírva a neve. Megtorpantam, és pár másodpercig némán hallgatóztam; de egy hang sem jött ki odabentről. Aztán egyszer csak hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt előttem teljes életnagyságában (na jó, a teljes életnagyságot itt kb. 165 centire kell érteni…) De akármilyen alacsony is volt, én felkiáltottam a meglepetéstől. A férfi is meglepődött, de inkább csak fegyelmezetten elmosolyodott, látván az arcomat.

-          Hát itt vagy, Kang Yoomi. – mondta higgadtan. – Yeji mondta, hogy kerestél már.

Meghajoltam.

-          Elnézést, hogy csak így megzavartam.

-          Nem zavarsz. Fáradj be. – intett, hogy lépjek be az irodájába.

Sötétbarna bútorok voltak benne, és nagy bőrfotelek – ezek egyikébe kínált meg hellyel. Én kissé feszengve, de leültem.

-          Hallottam, taekwondózni akarsz. – kezdte rögtön. Én meg se tudtam szólalni a megrökönyödéstől. Kész, végem van. Olyan hülye vagy Yoomi, miért ezt kellett mondanod Yejinek?

-          Öhm… hát tulajdonképpen más oka is volt, hogy idejöttem. – kezdtem bizonytalanul.

-          Mégpedig? Hallgatlak.

-          Igazgató úr… ismeri Hwang Yoojungot? – kérdeztem. A férfi felvonta a szemöldökét.

-          Yoojungot? Tehát őtőle hallottál rólunk?

Én erre előszedtem a névjegykártyát, ami Han Seunghoon igazgató nevét tüntette fel, és az SYS céget ezzel a címmel. – Ezt ő adta nekem.

-          Á, vagy úgy. – bólintott. – Nem sok van ebből a névjegykártyából. Hogy találkoztál Yoojunggal?

-          Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Ez egy kicsit hosszabb történet. Valójában először nem Yoojunggal találkoztam, hanem Jeongkival. – kezdtem bele. Akkor jöttem rá, hogy nem is ismertem Jeongki vezetéknevét. De ez most csak részletkérdés volt. Elmondtam, hogy ismerem Yoshikót, és hogy hogyan találkoztam Jeongkival. Aztán elmondtam, kik a szüleim, és hogy a fiúk szerint az igazgató úr tud nekem segíteni.

-          Hmm… - dőlt hátra a székében. – Igen, a szüleidet jól ismerem. Nálunk dolgoztak, még mielőtt összeházasodtak volna.

-          Tessék? – kiáltottam föl, megint jóval hangosabban, mint azt az illem megengedte volna. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, de Han igazgató csak mosolygott.

-          Nem meséltek erről sokat, igaz?

-          Soha. – vallottam be. – Habár… azt tudtam, hogy apa taekwondózott fiatalabb korában…

-          Igen, úgy kezdte ő is. – mondta, de éreztem, hogy folytatni kellett volna még a mondatot. – Nos, jó helyre jöttél. – mosolygott. – Hwang Yoojung már beszámolt a svájci fejleményekről, de azt az apróságot elfelejtette említeni, hogy a te szüleidet elrabolták. A Fekete Legyező nem játék, nem biztos, hogy önerőből meg tudod őket győzni. Azért persze, a pénz nagy erővel bír. Mennyit kértek a szüleidért?

Nyeltem egyet. – Huszonötmillió wont fejenként.

Az igazgató egy bólintással tudomásul vette.

-          De már kitaláltam, hogyan szerezhetném meg a pénzt. – mondtam gyorsan, mert nem akartam csóró szerencsétlennek tűnni a szemében. És az igazság az, hogy tényleg volt egy ötletem. Harmatgyengének tűnt, de legalább volt.

-          És hogyan?

-          Koncerteket adnék. – feleltem. – Zongorista akarok lenni. Sok versenyen is jártam Franciaországban, egyszer még egy nemzetközire is bejutottam. – ezt nem is tudom miért mondtam hozzá, talán csak azért, hogy saját magamat győzzem meg. – Meg tudom csinálni. És azon kívül, vállalnék még részmunkaidőket.

-          Ezt örömmel hallom. Látom, talpra esett vagy, mint az anyád.

Ebben a pillanatban kopogtak. Yeji nyitott be.

-          Nem akarok zavarni.

-          Nem zavarsz.

-          Ó, Yoomi, akkor visszajöttél! – nézett rám. – Már kezdtem aggódni, hogy mi van veled. Akkor jösz ma?

Az igazgató kérdőn nézett rám.

-          Yoomi, tényleg taekwondózni szeretnél?

-          Igen. Meg kell tanulnom megvédeni magam. Legalább egy pár leckét szeretnék venni. mondtam. Az igazgató bólintott.

-          Hát legyen… Tudod, a helyzet az, hogy nekem épp el kéne a segítség idebenn… - mondta.

-          Hogy? Ön most… munkát ajánl nekem?

Han Seunghoon bólintott. – Neked részmunkaidőre van szülséged, nekem pedig valakire, aki az irodai munkába besegít a beosztottamnak. Így mindenki jól jár. És még taekwondózni is járhatsz! – tette hozzá.

Habár voltak fenntartásaim, de azért elmentem arra az órára délután. Soha nem próbáltam még a harcművészeteket, én mindig a „művész-típus” voltam, általános iskolás koromban is inkább korcsolyázni jártam, meg zongorázni. De most muszáj volt megtanulnom, mert tudtam, hogy még hasznát veszem egy nap. Az edzésre Yejivel együtt léptem be a terembe – már kívülről hallottam a gyerekzsivajt, amire összeszorult a gyomrom. Vajon hány évesekkel fogok együtt tanulni? Legkínosabb rémálmaim közé soroltam azt a pillanatot, mikor kiderült, hogy a csoport átlagéletkora a hat év. Tíz rakoncátlan, vásott kölyök volt a csoporttársam.

Szerencsére azonban Yeji eloszlatta a teljes leégés  esélyét.

-          A mai napon van egy segítőm. Ő Kang Yoomi, köszöntsétek.

Yeji tehát úgy állított be, mintha nem lennék kezdő tanonc. Rám kacsintott, és én viszonoztam. Tudtam, hogy nem lesz baj, csak egy kicsit színészkedni kell. Yeji velem mutatta be a feladatokat, én igyekeztem mindent úgy csinálni, mintha nem először csinálnám. A kicsik szerencsére annyira le voltak foglalva az új feladatokkal és egymás idegesítésével, hogy nem is tűnt fel nekik, hogy én is egy szinten vagyok velük. Edzés végén felpezsdülten, jókedvűen léptem ki az öltözőből. Még mielőtt elmentem volna, a folyosón elkapott Yeji.

-          Magánórákat fogsz venni.

-          Tessék?

-          Apával ezt beszéltük meg. Mivel aránylag sürgősen meg kell tanulnod néhány önvédelmi fogást, ha netán megismétlődik az, ami Svájcban volt. A  Fekete Legyező nem adja fel könnyen.

-          Mi az a Fekete Legyező? Már annyiszor emlegettétek…

-          Yeji! – kiáltotta egy férfihang a bejárat felől, így Yeji nem tudott válaszolni a kérdésemre.

-          Ó, szia Taesoo. Jókor jösz! – mondta a lány. – Van egy új tanítványunk.

Ahogy közelebb jött a srác, felismertem. Az a fiú volt, aki útbaigazított reggel.

-          Te itt dolgozol? – szögeztem neki a kérdést.

-          Amint látod. – mosolygott.

Yeji összevonta a szemöldökét.

-          Ti ismeritek egymást?

-          Csak futólag. – vágtuk rá totál egyszerre. Meglepetten összenéztünk, ő egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, én meg próbáltam közömbös maradni. Nem is tudom, miért épp ezt mondtam, ha soha nem láttam őt azelőtt. De persze a gyenge pontom mindig is az volt, hogy nem tudtam megfelelően válaszolni egy adott pillanatban. Összekevertem a szavakat, amik néha teljesen más értelmet nyertek, mint amire gondoltam közben. Yeji felváltva rá, majd rám nézett.

-          Aha… mennyire futólag?

-          Csak ma reggel találkoztunk. – feleltem. – Na jó, nekem most mennem kell. Akkor… holnapután jövök! Sziasztok! – iszkoltam kifelé.

Megint csak volt egy nagy halmaz rejtély… vajon az SYS és a taekwondo klub ugyanaz lenne? A felszínen sportklub, feketén meg titkosügynökség? És anya meg apa mit dolgoztak itt? És mi a Fekete Legyező? Olyan sok fehér folt volt, hogy megfájdult tőle a fejem.

Rengeteg elintézni valóm volt még. Minél hamarabb valamilyen magyarázatot kellett adnom Miyoung nénikémnek, amiért nála táborozok egy ideig, és elhagytam az iskolát. Aztán el kellett intéznem, hogy az iskolában ne büntessék a hiányzásomat. Nem tudtam még, hogy fogom folytatni a következő félévemet, de abban biztos voltam, hogy nem megyek vissza, amíg anyáék élve elő nem kerülnek. Fel kellett hívnom Park titkárt, aki a kórházban dolgozott, de a családunk ügyeit is ő intézte. Ő biztosan el tudja intézni, hogy az iskolából igazoltan hiányozzak. Már épp megnyitottam a telefonkönyvet, hogy kikeressem a nevét, amikor ő hívott engem. Már mindent tudott, még azt is, hogy én visszajöttem Koreába. Elgondolkodtam, hogyan áramolhatott ilyen gyorsan az infó, de ez most nem volt olyan fontos. Park titkár megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy kivegyenek az iskolából, vagy hogy legalábbis magántanulóként folytathassam. Aztán nem is tudom hirtelen mi ütött belém, mikor egyszer csak feltettem a kérdést:

-          Park titkár, tudna nekem koncertet szervezni egy héten belül?

Hallható volt a néma döbbenet a vonal túlsó felén, de aztán megszólalt a tőle megszokott, kimért tempóban.

-          Nincs birtokomban akkora hatalom, hogy ilyen gyorsan bárhol is koncertet szervezzek… De megpróbálom.

-          Köszönöm! Az mindegy, hogy hol van. De több koncert is kell, vagy egy tucatnyi. És minél hamarább, annál jobb. Tényleg mindegy a helyszín… csak legyen ott egy-két gazdagabb vendég, akik hajlandók adományozni. – mondtam gyorsan. – De holnap hazaugrom, és akkor személyesen is megbeszélhetjük.

Ez volt a tervem ugyanis, valamilyen jótékonysági koncerteket adni, amiből összeszedhetem a pénzt. Bíztam Park úrban, hogy talál valami lehetőséget nekem.

           Másnap első utam hazafele vezetett, vagyis abba a „kórházba”, ami mellett laktunk. Több, mint egy órát utaztam vonattal egy kisvárosba, ahova kijött elém Park titkár sofőrje, és hazavitt autóval. Park titkár volt anyáék bizalmasa, ügyintézője és a szanatórium titkára is egyben. Már idősebb volt, idősebb apánál, de úgy tartotta össze az egész intézményt, mint egy ambiciózus harmincas. A hatalmas birtokon két, viktoriánus stílust utánozó épület állt: az egyik, egy nagy U alakú, ahol az általam csak kórháznak nevezett rehabilitációs központ és szanatórium volt. Közvetlenül mögötte helyezkedett el egy másik, sokkal kisebb ház. Szinte összeért a kórházzal, mégis teljesen el volt bújtatva a főépület mögé a fák közé; az volt a mi házunk. És Park úr is ott lakott. A kórház régebben valóban kórház volt, de mióta új tulajdonos kezébe került, rehabilitációs hely és idősek otthona lett belőle.

Furcsa érzés volt belépni az előszobába, ahol a szokásos bútorok vettek körül, a szokásos levegő, mégis, mivel tudtam, hogy nincs otthon se az édesanyám, se az édesapám, üresnek és hidegnek tűnt az egész. Végigsétáltam a nappalit, a konyhát, a nagy étkezőt, ami a többitől eltérően koreai stílusban volt berendezve. Benéztem a ház végéből nyíló kis télikertbe, amit Park úr lelkiismeretesen gondozott, aztán felmentem az emeletre, és ott is körbejártam minden helyiséget. Anyáék üres hálószobája csak még jobban elmélyítette a hiányérzetemet. Bementem végül az én szobámba, és elmosolyodtam a saját cuccaimat látván. Ez tényleg az én kis otthonom volt. Habár furcsa volt, hogy nem maradok itt, mert pár órán belül mennem kell vissza. Elterültem az ágyamon, és nézegettem a plafonra felragasztott csillagokat, amik világítani szoktak éjszaka. Elképzeltem, ahogy nyáron mielőtt elalszom, bambán bámulom a plafont, nyitott ablaknál. Olyankor mindig elragadott magával a fantáziám, ahogy a meleg levegő behozta az erdő illatait, és olyan távoli, szürreális világokba képzeltem magam, amilyenekről a fantasy-regények is szólnak. Ezt szerettem a legjobban a nyári estéken, így elaludni, a képzeletemből álmokat faragva, amiket nem tört meg semmi, csak az erdő apró neszei.

           Park titkár hamarosan bekopogott, és szertefoszlott a gyermeteg álomkép.

-          Tessék. – ő erre belépett, és mosolyogva köszöntött.

-          Kicsit üres ez a ház, igaz? – kérdezte rögtön.

-          Az.

-          Kisasszony… gondolkodtam azon, amit kért tőlem… egy héten belül sajnos nehéz nagy koncertet szervezni, de az idősek otthonában megoldható lenne. Szólhatnék a partnerintézményünknek is, akkor több közönség is érkezne. – mondta, aztán bizalmasan hozzátette. – Van közöttük néhány tehetősebb, aki biztosan támogatná Önt.

Felcsillant a szemem. – Remek! Kezdetnek ez is megteszi!

           Park titkár még sokáig téblábolt a házban, de hát itt lakott, nem vethettem a szemére. Addig viszont nem nézhettem szét, pedig volt egy-két dolog, aminek utána akartam járni. Így leültem zongorázni – elvégre, ha koncertezni fogok, gyakorolni is kell valamikor. Csak pár nap maradt ki, mégis úgy éreztem, mintha két hete játszottam volna utoljára. Az ujjaim nehezen peregtek a billentyűkön, a pedált se használtam megfelelően, és a két kezem két különböző ütemben játszott, egymástól teljesen függetlenül… szét voltam esve. Előkotortam a régi Czerny etűdjeim egyikét, hogy visszanyerjem a formámat. Volt egy darab, amit imádtam, ez mindig helyre hozta. Aztán összeállítottam a műsoromat… régebbi darabok közül, az idei versenyre vitt darabok közül és a majdani felvételire szántak közül választottam – bár ez a felvételi most mindennél távolabbinak tűnt.

           Hosszú idő elteltével körbe néztem, és úgy tűnt, hogy tiszta a levegő. Elindultam hát anyáék dolgozószobájába, ahol a legtöbb iratot tartották. Mindent át akartam nézni, hátha találok valamit azokból az időkből, amikor Han igazgatónak dolgoztak. Az íróasztal fiókjaiban kezdtem, de persze itt volt a legvalószínűtlenebb. Rengeteg francia dokumentum volt a nagykövetségről, aztán rezsi és egyéb papírok, régi nyugták, csekkek, stb. Hogy mennyi felesleges papírt őrizgettek?! Nem találtam semmit, ami nekem kellett volna. A hálószobájukban azonban már más volt a helyzet. Apu polcán ott álltak a nagyon régi taekwondo kupák, amiket nyert még huszonéves korában, mielőtt anyával összejöttek volna. Megnéztem őket egyesével, de persze se ismerős név, se semmi…   Aztán az éjjeli szekrényt és a ruhásszekrényeket néztem át, utoljára maradt anya zoknisfiókja. Aminek az alján egy fekete mappa hevert. Gyorsabban kezdett verni a szívem, ahogy kézbe vettem a kopott, régi irattartót, aminek már a gumija is eléggé merev volt. Kinyitottam: néhány régi papír volt benne, valami szerződésfélék. A legelső, egy felmondási nyilatkozat volt, amit apa írt. Leírta, hogy habár szerette a munkáját, a családi tragédia miatt felmond, és ott hagyja a céget. Az évszám 1991 volt. A következő lap valami végkielégítésféle lehetett, mert elég magas összegek szerepeltek rajta, és évekre, hónapokra lebontva minden féle formában; a lap alján pedig egy ismerős ember neve szerepelt: Han Seunghoon.

           Tehát akkor tényleg neki dolgoztak. Csak tudnám, hogy mit. Azt ugyanis nem tartalmazta a papír, sem apu nyilatkozata. A további papírok szintén elszámolással voltak kapcsolatosak, de semmi fontos információt nem mutattak. Ennyi. Visszatettem mindent, ahogy volt, és lementem a földszintre.

-          Jó, hogy jösz is, már épp szólni akartam, hogy készülődj. – Park titkár abban a pillanatban lépett be az ajtón, amikor én leértem. Bólintottam. 

A titkár bement letette a zakóját, majd elment a folyosó végén a mellékhelyiségbe. A szobája ajtaja nyitva volt, és én a kíváncsiságtól vezérelve beléptem. Kiskoromban többször megfordultam már itt, mikor még nem fogtam fel, hogy nem illik egy idegen ember szobájába bejárkálni. Az utóbbi években, miután apa nyomatékosan kioktatott, azonban elkerültem. A berendezése most is ugyanolyan volt, mint régen, sötét, robosztus bútorok, egy nagy szekrény vitrines polcokkal, ahol régi fényképek voltak. Arra figyeltem fel, hogy én is köztük vagyok. Tavaly készült, mikor az iskolában portréfotózást rendeztek. Küldtem anyáéknak és Park úrnak is egyet-egyet, de soha nem gondoltam volna, hogy az öreg ki is teszi… ráadásul ilyen előkelő helyre, ahol a saját szüleinek a képe volt, anyáék esküvői fotója, a nagyfia fotója, és egy fiatal fiúé, akinek az arcát már biztos, hogy láttam valahol… Sebesen zakatolt az agyam, kutakodva az emlék után, a kontextusban, amiben láthattam… nem is olyan régen… Megvan! Igen, egészen biztos voltam benne… ugyanaz a kép volt, amit azok között találtam, amit Felix bízott rám még a szünet előtt.

-          Régen jártál már itt. – zökkentett ki Park úr, mire összerezzentem az ijedtségtől. Elmosolyodtam, és zavartan lehajtottam a fejem.

-          Ő is Park úr fia lenne? Még sosem láttam… - néztem a képet továbbra is.

-          Nem láthattad, mert külföldön nőtt fel. Az első feleségem gyermeke, az ő első házasságából. Bonyolult a családom, nem igaz? – mosolygott. – Sosem járt itt, külföldön élnek nagyon régóta.

-          Á, értem. – motyogtam.

Kisétáltam, de nem hagyott teljesen nyugodni a gondolat. Fel akartam hívni Felixet, hogy kiszedjem belőle, honnan szedte azokat a képeket.

            Még jó, hogy mi járunk időben előrébb, ezért amikor este 10-kor hazaértem Szöulba, Franciaországban még csak délután kettő volt. Megvártam, amíg kicsengetnek, és akkor hívtam fel.

-          Yoomi, merre vagy? Mindenki hiányol! – szólt bele élettel teli hangján. Egy kicsit összeszorult a torkom. Bár ott lennék én is velük! Bárcsak az lenne a legnagyobb gondom, hogy hányast kapok a kémiadolgozatra…

-          Jól vagyok. De haza kellett jönnöm… családi okok miatt. Most Koreában vagyok.

-          Komolyan? Mikor jösz vissza?

-          Még nem tudom. Figyelj, Felix! Honnan vannak azok a fényképek, amiket rám bíztál?

-          Ugye megvannak még? Elrejtetted?

-          Meg, persze, ne aggódj. De nagyon tudnom kell, honnan szerezted őket.

-          Hát… igazából, az internetről rendeltem, valami kínai csávótól asszem. Azt mondta, hogy egy észak-koreai ismerőse küldte neki. De miért ilyen fontos ez?

-          És nem tudod, ki lehet az a fiú, akinek a tablófotója van benne?

-          Jaj, tudtam, hogy végig fogod nézni őket! – nevetett fel Felix. – Nem tudom ki az, szerintem csak véletlenül került a többi közé.

-          Aha…

-          Figyelj, most mennem kell, mert még tesióra lesz. Majd… beszéljünk később, jó?

-          oké. Akkor, jó tesizést! – azzal leraktam. Hát nem voltam sokkal előrébb.

Másnap mikor felkeltem, rögtön Miyoung nénivel akartam beszélni. Miyoung egyetemi tanár volt, a pedagógiai tanszéken. Reméltem, hogy rajta keresztül tudok egy zongorástermet találni az egyetemen, ahova bejárhatnék gyakorolni. Más ötletem nem volt.

-          Ó igen, van egy zongorás terem nálunk, majd megnézem, mikor szabad. – mondta. Ennek nagyon megörültem.

Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, amiért még mindig nem mondtam el neki, mi történt anyáékkal. Egyelőre annyit mondtam, hogy két hétig maradok, de természetesen nem várom el, hogy ingyen lakjak nála. Persze ő nem akart elfogadni semmit sem. Azt mondta, hogy amúgy is főz és mos rá meg Nayoungra, eggyel több vagy kevesebb, az már nem számít.

           Végül Nayounggal együtt léptem ki az ajtón, ő iskolába ment, én dolgozni. Egy darabig még a metróval is együtt mentünk, de ő átszállt, én pedig mentem a már ismert útvonalon. Kezdtem úgy érezni, hogy a dolgok szépen megtalálják a folyásirányukat, még ha nem is a szokásos medrükben.

***

-          Értesz az Excell táblázatokhoz? – szegezte nekem a kérdést Han igazgató beosztottja, Bora. Hát ilyen volt az irodai munka. Gépelés, fénymásolás, adatkeresgélés, adatbevitel, stb… nem épp a legizgalmasabb.  

-          Valamelyest igen.

-          Szuper. Akkor elmondom, mit kéne megcsinálni…

Valaki kopogott.

-          Kang Yoomi? – szólított meg egy ismerős férfihang: Taesoo volt az. Fehér dobokot, vagyis taekwondo ruhát viselt, fekete övvel, amivel eléggé szokatlan volt így az irodában. A nevem hallatára felkaptam a fejem. Vajon mit akarhat tőlem Taesoo? – Han igazgató hív. – áh, vagy úgy. Csodálkoztam volna, ha másért keresett volna. Viszont amíg az ajtóhoz értem, feltűnt, hogy le nem vette rólam a szemét.

-          Miaz? Van rajtam valami furcsa? Leettem a blúzomat? – kérdeztem kissé idegesen.

A fejét rázta.

-          Csak az arcod… - kezdte. Ó, basszus, biztosan letöröltem a korrektort a pattanásomról a homlokomon… De ő nem a homlokomat nézte, hanem az arcomat. – Kicsit tollas lett… itt. – és mutatóujjával megérintette a járomcsontom alatt. Összerezzentem a hirtelen érő enyhe áramütéstől, de ő  nem mozdította el az ujját a bőrömtől. Szemeivel csak tovább fürkészett, és ujját lejjebb csúsztatta az álamhoz. - … és itt.

-          Ja... kösz… - motyogtam, és gyorsan elszaladtam a mosdó irányába, még mielőtt elpirultam volna a jelenlétében. Milyen férfi az, aki csak úgy megérinti egy lány arcát a munkahelyen, ráadásul mások előtt? Idegesen mostam le a kék vonalat, átdörzsöltem többször is, amitől meg piros lett, aztán megtöröltem a törülközővel, amitől még vörösebb lett. Nem léptem ki a mosdóból, amíg nagyjából vissza nem nyerte a bőröm az eredeti színét, ami beletelt legalább egy percbe. De még ezután is, folyamatosan éreztem Taesoo ujját, ahol végigvándorolt az arcomon.

Bátortalanul bekopogtam az irodájába, és mikor engedélyt adott, beléptem. Nem akartam ismételten betolakodónak tűnni. Megint hellyel kínált, kissé déjà-vu érzéssel ültem le a kényelmes bőrfotelbe. Ő leült velem szemben, szögletes szemüvegén keresztül a szemembe nézett, és rögtön a dolgok közepébe vágva csak annyit mondott:

-          Megtudtuk, hol vannak a szüleid. 
-          Komolyan? Ez remek! És hol vannak?
-          Kínában, Shanghajban.
-          Ó… - higgadt le a lelkesedésem. Volt egy halovány reményem, hogy Dél-Koreába hozták őket, de tulajdonképpen, semmi értelme nem lett volna annak.
-           Pontosan mikor rabolták el őket?- kérdezte Han.
-          December harmincadikán. – mondtam gondolkodás nélkül. Az volt azaz este, amikor Yoshikóval vásárolni mentünk Grenoble-ba. – Aznap akartak volna engem is elrabolni. Mit akartak volna velem tenni?
-          Túszul ejteni. Feltételezem, a szüleidet csak megfigyelték, és teérted cserébe valami nagyon értékes dolgot szerettek volna megkaparintani. De mivel te kicsúsztál a kezükből, forgatókönyvet változtattak. – levegőt vett, majd folytatta, kicsit halkabban.  – A szüleidet azonban nem fogják megölni. Biztos, hogy nincs könnyű dolguk, mert a Fekete Legyező nem szállodavendégekként kezeli őket… de meghalni nem fognak. – hát ez szuper, gondoltam. Vajon mi a jobb, ha valakit folyamatosan a halál küszöbén tartanak a legdurvább kínzásokkal, vagy pedig villámgyorsan főbe lőnek? A szüleimről volt szó, nyilván nem kívántam ilyesmit. De ha arra gondoltam, hogy kínozzák őket, megszakadt a szívem.
-          Mi az a Fekete Legyező? – kérdeztem. – És hogyan lehet kiszabadítani apáékat?
-          Egyszerre csak egy kérdést. – nyugtatott le a férfi, de nem igazán hatott. Tudni akartam mindent, itt és most. – A Fekete Legyező egy szuvenírbolt volt Hongdae-ben. Ma pedig egy titkosszolgálat, amiről eddig még nem sokat tudunk, de az biztos, hogy besúgók, akik észak-koreai menekülteket keresnek, hogy visszatoloncoljanak. Ők nem afféle amatőrök, akik a közemberekkel foglalkoznak. Tudod hány tisztviselő, vagy katona szökik meg évente?

A fejemet ráztam.

-          Elég sok. A szüleid is így kerültek a képbe. Volt egy ember a hadügyből, aki megszökött, még réges-régen. A szüleid őt bújtatták egy rövid ideig. Habár régen történt, még mindig folyik a keresése.

-          De akkor miért kérnek tőlem pénzt?

Vállat vont.

-          Hogy nyomást gyakoroljanak. Klasszikus fogás…

Kezdett émelyegni a gyomrom. Én majd fel akartam robbanni a felgyülemlett feszültségtől, az igazgató azonban végig higgadt és nyugodt maradt. Hát persze, hisz ő ezt csinálta egész életében. Vajon a szüleim is nyugodtan ülnek a cellájukban, Shanghaj egyik alvilági bugyrában? Akármennyire is sajnáltam őket, úgy éreztem, elég rendesen átvágtak. Valami mindig furcsa volt abban, ahogy viselkedtek, abban, hogy úgy éltünk, mintha folyamatosan bujkálnánk valami elől. Most már legalább kezdtem rájönni, miért.