6. fejezet

Természetesen egy falat se ment már le a torkomon, miután Yoojung közölte, hogy anyáék a berni nagykövetségen vannak… az észak-koreain! Hogy hogy a fenébe kerültek oda, azt elképzelni se tudtam… De csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy meg kell tudnom, mit keresnek ott, és ezért rögtön indulni akartam.

-          Egy pillanat. – állította meg Yoojung Minhyukot, aki rögtön beleegyezett, hogy segít.

-          Van fogalmatok arról, hogy mibe kerülhetünk?

-          Hát… besétálunk az ellenség barlangjába… - kezdte Minhyuk félvállról.

-          De még nem is sejted mennyire. Tudjátok egyáltalán, miért akarják elkapni most Yoomi szüleit? – tette fel a kérdést, ami már engem is napok óta piszkált, csak egyszerűen nem voltam képes megfogalmazni, mert túl sok mindent kavargott egyszerre a fejemben.

-          Mert Észak-Korea azt állítja, hogy politikai foglyaik vannak. – felelte Jeongki. Ő honnan tudja? És ezt eddig velem miért nem közölte?

-          Így van. Valójában, ők segítettek egy politikai menekültnek még réges-régen, és most tudták meg az északiak, – Yoshiko nyomozásából –  hogy a szüleid nem csak segítették őt az Észak-Koreából való kimenekülésben, hanem a párizsi házukban bújtatták jó ideig. Persze Észak azt hiszi, az a politikus ellenállást szervez, hogy megdöntsék Kim Jongunt, és egész Európával tárgyal. Épp ezért okkal kerestették őt a házatokban.

-          Szóval akkor nem pénz kell nekik?

-          De, az érted kért váltásdíjat akarták volna zsebre vágni. Viszont, azt nem értem, miért kellett most a szülőket elrabolni.

-          Mert még több pénz kell.

-          Na jó. De mégis, mit várnak? Hogy majd egy gimis lány kifizesse a váltságdíjat?

Nyeltem egyet.

-          Amúgy már elmúltam tizennyolc. – mondtam csak azért, hogy tisztában legyenek a nagykorúságommal.

-          Tizennyolc vagy sem, az még gimis. – vágta rá Jeongki. A többiek előtt valahogy sokkal lenézőbb volt velem, és ez elég rosszul esett. Nem tudtam rá mit mondani, helyette inkább próbáltam a következő lépésre koncentrálni.

-          Szóval akkor mi lesz? – igyekeztem a témánál maradni. – Megyünk?

Arról hallottam már, hogy Svájcban van Észak-Koreának nagykövetsége, de fogalmam sem volt róla, hogy hol lehet… Kocsival tudtunk csak odajutni, mert a város szélén eldugva egy kis utcában, borostyánnal vastagon benőtt, kerítéssel bekerített kertesházként olvadt bele a világ legbrutálisabb diktatúrájának nagykövetsége a barátságos szomszédságba. Mi elővigyázatosan megálltunk a keresztutca sarkánál, onnan sétáltunk el a házig. Yoojung haladt elöl, mint rangidős, ő vette kézbe a dolgok irányítását. Haditervünk nem volt, vagy legalábbis ő nem közölte velünk. Azt mondta, kiszabadítja a szüleimet, nem lesz gáz.

Mikor a kapuhoz értünk, valaki már ott állt a kapunál, mintha várt volna valamire – egy katonai egyenruhába öltözött észak-koreai köszöntött minket komor arckifejezéssel.

-          Be szeretnénk menni. – mondta szárazoon Yoojung.

-          Jelenleg nincs ügyfélfogadás. – felelte a katona.

-          Tudjuk. – mondta Yoojung. – Nem is ezért jöttünk.

A katona jelentőségteljesen feljebb emelte a tekintetét, mint aki felismert minket.

-          Ha megfogadnak egy jó tanácsot… - suttogta egészen halkan, és mindannyian közelebb mentünk hozzá. – Nem lépnek ide be. Mert lehet, hogy nem tudnak már visszamenni. – suttogta vészjóslóan.

-          Nézze. Szabad dél-koreai állampolgárok vagyunk, ha fogva tartana minket, akkor az állammal gyűlne meg a baja. Ugye nem akar feleslegesen háborút kirobbantani?

A katona nyelt egyet.

-          Na látja. Mi csak keresünk két embert, akik nagy valószínűséggel egy tévedés miatt itt vannak.

-          Két embert? Ide nem érkezett senki az elmúlt két hétben. – felelte.

-          Tudom, hogy Ön nem beszélhet erről… de higgye el, tudjuk, hogy fogva tartják őket.

Ha ebben a pillanatban nem szólal meg a telefonom, fogalmam sincs, mi történt volna. Biztos vagyok benne, hogy akkor már egy észak-koreai munkatáborban ücsörögnénk, mert engedély nélkül betörtünk a fenségterületükre. De a telóm hangosan megcsörrent, egy dél-koreai popszámot kezdett játszani, amitől az őr elfintorodott, én meg zavart mosollyal igyekeztem minél gyorsabban felvenni a telefonom.

-          Anya? – szóltam bele. Ő hívott.

-          Yoomi! Jól vagy? Hol vagy?

-          Igen, jól vagyok, nincs semmi bajom.

-          Az iskolából hívtak, hogy eltűntél.

-          Tessék? Ja, hogy az… anya, mi van veled meg apával? Hova vittek titeket?

Most anyán volt a meglepődés sora.

-          Ki vitt volna el? Párizsban vagyunk és nincs semmi bajunk.

-          Anya, ne hazudj! Tudom, hogy Bernben vagytok, az észak-koreai nagykövetségen!

-          Mi? Ezt meg ki mondta neked?

-          Az most nem érdekes. Mibe keveredtetek bele?

-          Yoomi, honnan szedsz össze ilyen marhaságokat? Semmi bajunk nincsen, és miattunk még egyszer ne merj elszökni az iskolából.

-          Már késő… Anya, ne aggódj, kihozunk onnan! Csak még azt nem tudjuk, hogyan!

-          Yoomi, ne keveredj ebbe bele! És ne gyere utánunk! Maradj az iskolában!

-          Jól van. Megígérem. – feleltem lemondóan.

-          Köszönöm. – hallatszott, mennyire megkönnyebbült. – Ne hívj mostantól, majd én megkereslek, rendben? Vigyázz magadra! – nyelt egyet. – Szeretünk.

Azzal letette. Utolsó szavai visszhangként csengtek a fülemben.

       Persze eszem ágában se volt feladni, most már nem. Csak annyit akartam, hogy anya megnyugodjon.

-          Jobb lesz, ha most megyünk. – mondta azonnal Yoojung.

-          Mi? De hát… végre itt vagyunk! – kiáltottam. – Most akkor miért mennénk el?

-          Mert lehallgatnak minden beszélgetést és tudják, hogy itt vagy. – felelte. – A legjobb, ha elmegyünk és kieszelünk egy haditervet. – mondta és faképnél hagyta a megdöbbent katonát.

Nem tehettem mást, mint beleegyeztem és követtem a fiúkat. Idegességemben minden lépésnél jól feltúrtam a havat az orrom előtt, miközben hátul meneteltem a többiek után. Már az utca sarkánál voltunk, mikor hangokat hallottunk a hátunk mögül. Felismertem apám mély, felháborodott kiabálását.

            A nagykövetség kapujánál egy fekete, lesötétített ablakú autó állt, és a kapuban feltűnően sok katona és öltönyös ember sürgölődött. Mikor megláttam a szüleimet, úgy éreztem, megállt a szívverésem és nem indul tovább. Megbilincselve vezették ki őket a kapun, miközben tiltakoztak, rugdalóztak, de mind hiába, majd betuszkolták őket a fekete autó hátsó ülésére. Hallottam távolról a saját üvöltésemet, ahogy anyáékat szólítom. Mindenki rám figyelt egy pillanatra, láttam anya egyszerre hitetlenkedő és rémült tekintetét, apa megdöbbent arcát, de máris eltűntek a sok észak-koreai fej között, aztán becsapódott a kocsiajtó. A kerekek megcsikordultak a havas talajon, ahogy az autó elindult, villámgyorsan felgyorsult és el is tűnt a felkavarodott porhófelhőben. Utánuk akartam rohanni, de Yoojung lefogott. Míg én toporzékoltam, ők megpróbálták megértetni velem, hogy utánuk megyünk. Így egy kicsit lenyugodtam, és beültem az autóba. Az volt a baj, hogy nem ismertük a környéket, így nehéz volt őket megtalálni, de végül sikerült. Követtük egész végig Bern belvárosában, majd kihajtottak a városból, egyenesen az autópályára, Zürich felé.

-          A reptérre viszik őket. – állapította meg a volánnál ülő Yoojung.

Nem mertük nagyon megközelíteni, nehogy észrevegyenek. Még szerencse, hogy az autó, amit béreltünk, svájci rendszámú volt, így aztán semmi feltűnést nem keltett. Végigautóztunk egészen Zürich határáig, szinte végig padlógázzal. Közben a fiúk azon vitatkoztak, mit és hogyan kéne csinálni, én pedig többnyire a kezemet tördelve bámultam az utat, és csak félfüllel hallottam, amit mondtak.

            Már nem voltunk messze, a következő utáni kijárat már a repülőtérre vezetett, mikor egy éles jobbossal a fekete autó letért az előző kijáratnál. Pár keresetlen szó hagyta el a számat, de Yoojung megnyugtatott: biztos, hogy a reptérre mennek, csak kerülőúton, nem kell aggódni, mert ott majd megtaláljuk őket. Szerettem volna hinni neki, de csak még idegesebb lettem. Egyre csak anya utolsó szava csengett a fülemben, amit nem emlékszem, mikor hallottam utoljára, és talán már sosem fogok, direkt ezért mondta el most:”Szeretünk.”. Ha nem ezt mondta volna, hanem csak lecsapja a telefont, talán nem is akartam volna őket tovább keresni.

            Leparkoltuk az autót valahol a reptér hatalmas parkolójában, Jeongki és Minhyuk pedig megígérték, hogy átfésülik az autókat. Yoojung és én addig bementünk a terminálba, hogy megnézzük az aznap induló járatokat. Meglepetésemre Szöulba aznap egyetlen járat sem indult, Kínába viszont kettő is: Shanghajba és Pekingbe, mindössze két óra eltéréssel.

-          Miért akarják őket Kínába vinni? – kérdeztem Yoojungot.

-          Nem hiszem, hogy ez lenne a céljuk. Valószínűleg csak átszállnának valami másik járatra, ami továbbrepíti őket…

Nem fejezte be, mert megcsörrent a telefonja.

-          Igen, mondjad.

Hallottam, hogy Jeongki hívta fel. Azt mondta, nincs az autó a parkollóban.

-          A fenébe is! – csapott a homlokára Yoojung. – A katonai reptérre mentek! Hát persze! Hogy is nem jutott ez eszembe akkor!

Katonai reptér… csodálkoztam is volna, hogy visznek el két foglyot Svájcból utasszállító járműveken úgy, hogy ne tűnjön fel, hogy nem önszántukból szállnak fel a gépre. Szóval katonai géppel mennek. Kicsit komolyabb lett a helyzet, mint gondoltam.

Yoojunggal otthagytuk a repteret, rohantunk vissza a kocsihoz, miközben ő próbált valakit felhívni, gondoltam talán az egyik főnökét vagy munkatársát. Közben pedig az én telefonom is megszólalt.

Ismeretlen szám volt. Normális esetben nem veszek fel ilyeneket, de most valami mégis azt súgta, hogy ne hagyjam figyelmen kívül a hívást.

-          Halló?

-          Kang Yoomi. – szólalt meg egy férfi a vonal túlsó végén koreaiul, de valami furcsa, erős akcentusa volt.

-          Igen… én vagyok az.

-          Ugye tudja, hogy hibát követett el?

-          Tessék?

-          A szüleit már hiába keresi Svájcban. – felelte hidegen. – Ha élve vissza akarja kapni őket, tekintélyes összeget kell fizetnie. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Ne aggódjon, tudatni fogjuk a pontos részletekről. – azzal letette.

Lefagytam a parkoló közepén, kész. Yoojung után kiabáltam, hogy várjon már egy kicsit. Valahogy kinyögtem neki, hogy mekkora baj van.

-          Sejtettem, hogy ez lesz, ha kicsúsznak a kezünk közül. – vallotta be. Ebben a pillanatban Jeongki rohant felénk az egyik kocsisor mögül, telefonnal a kezében.

-          Főnök! Gáz van… Yoshiko megszökött.

-          Hogy mi?

Végül Minhyuk is befutott, a parkoló másik végéből.

-          Most hívott a főnök. A Fekete Legyező újra kinyitott.

Egy mukkot sem értettem az egészből, amit Minhyuk mondott, de a srácok teljesen ledöbbentek rajta. Nem erőlködtem azon, hogy együttérezzek velük, mert nekem is volt elég problémám. Anyáékat tényleg elrabolták… a saját szememmel láttam. Most már el kellett hinnem, hogy ez valóság, és nem csak egy egyestés akciófilm részese voltam egy jóképű ismeretlen mögött a motornyeregben. Ha Ázsiába vitték őket, akkor nem maradhattam többé Európában. Csak reménykedtem benne, hogy nem Phenjanba viszik őket, hanem Kínában, vagy Japánban, vagy esetleg Dél-Koreában rejtik el őket, bár ez utóbbiban kételkedtem.

-          Szöulba akarok menni. – közöltem hirtelen. A három férfi úgy bámult rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy egyébként fiú vagyok.

-          Most ez így hirtelen… miért. – reagált Minhyuk egy másodperccel később.

-          Nem maradhatok tovább itt, semmi értelme. Nem érdekel Yoshiko, nekem anyáékat kell megmentenem, hozzájuk pedig csak így kerülhetek közelebb. Nem kérem, hogy gyertek utánam, bár… - itt jelentőségteljesen Jeongkire néztem – Volt egy megállapodásunk, hogy segítünk a másiknak…

Minhyuk elmosolyodott, de igyekezett leplezni magát.

-          Hogy vetted rá erre…

Jeongki megköszörülte a torkát.

-          Mivel Yoshiko megszökött, utána kell mennem. Nem tudjuk, merre járhat, de veszélyes fajta…

Yoojung közbeszólt.

-          Yoomi. Minden segítségünket megadjuk, hogy megtaláld a szüleidet. Itt van egy cím – egy névjegykártyát adott a kezembe, valami ismeretlen nevű ember volt, aki egy SYS nevű cégnél dolgozott, egy szöuli cím és e-mail cím szerepelt még rajta. – Ennél többet most nem tehetek, mert nekünk el kell kapnunk Yoshikót. – felelte őszinte sajnálattal. – De megkereslek, amint itt végeztünk.

-          Köszönöm. – bólintottam.

Tehát elválnak az útjaink, és egyedül kell tovább folytatnom. Hátat fordítottam, és elindultam vissza a terminál felé egy szál kistáskával, amivel két napja Yoshikóval indultam el a boltba bevásárolni. Kikotortam belőle az útlevelemet, ami szerencsére mindig nálam volt, és a pénztárcámban megkerestem a bankkártyámat, amin a tartalék pénzem volt, amit anyáék vészhelyzet esetére adtak – vajon tudták-e, hogy ilyen helyzetben fogom ezt felhasználni? Egy kis magabiztosságot öntött belém a kis dombornyomott kártya, de csak reménykedni mertem abban, hogy még ma jegyet találok egy szöuli csatlakozású gépre.