5 fejezet

            Kezembe nyomott egy bukósisakot, azt mondta, kapaszkodjak belé erősen, és dőljek be a kanyarokban. Ha mindvégig szorosan fogódzkodom, minden oké marad. Én nem voltam biztos benne, hogy nem kapok szívrohamot, ha majd kétszázzal száguldozva vesszük a kanyarokat, de próbáltam úgy felfogni, mintha csak a vidámparkban ültem volna fel valami hullámvasútra. Jeongki felpörgette a motort, és kigurultunk az utcából.

            Ahhoz képest nem is volt olyan vészes, és egyáltalán nem volt rossz sofőr – nem ment olyan gyorsan, hogy ki akart volna szakadni a szívem a helyéből – de talán csak azért volt visszafogottabb, mert irtózatosan hideg volt. Egy-két perc után kezdtem érezni, aztán pillanatok alatt elfagytak a combjaim és a kézfejem. Imádkoztam, hogy hamar legyen vége és álljunk meg valahol. E helyett azonban inkább felhajtottunk az autópályára és akkor már tudtam, hogy legalább a svájci határig nem lesz pihenő.

Miután átléptük a határt, azt első genfi kijáratnál lekanyarodott, és néhány kisebb mellékutcán bekanyarodva elérkeztünk egy hotelig. Megálltunk, és már vagy egy fél perce csak vártunk, mire végre megszólalt:

-          Elengednél?

Ekkor vettem észre, milyen görcsösen is szorítottam, és a hidegtől már teljesen beálltak az izmaim. Az ujjaim szinte hasogattak, ahogy megmozdítottam őket. Zavartan elnézést kértem és lekászálódtam valahogy a motorról, aztán bementünk az előcsarnokba. Nem volt egy luxusszálloda, amolyan háromcsillagos félének tűnt, de volt egy kis leülős kávézós-sarok az ablakok mentén. Intett, hogy üljek le, ő pedig a kis bárpult felé ment. „Bármit, csak ne legyen erős…” gondoltam, és arra gondoltam, mikor ehettem utoljára. Talán ebédnél? De hirtelen azt se tudtam megmondani, mit ebédeltem, mert mintha egy év telt volna el az óta.

Jeongki végül két papírpoharas lattéval ült le az asztalhoz, és az egyiket elém tolta.

-          Köszönöm. – fogadtam el és éreztem, ahogy kezdek kiolvadni a pohárból kiáramló gőz láttán.

-          Tehát… - köszörülte meg a torkát, és beletúrt még párszor a hajába, mert korábban a bukósisak kicsit lelapította.

-          Tehát?

-          Van egy japán irányítású banda, akiknek régebben volt egy kis afférjük a szüleiddel… állításuk szerint pénzzel lógnak nekik, mert segítettek valami észak-koreai csetepatéban… sajnos pontos információkat én sem tudok, mert elég régen történt már az eset, de a lényeg a lényeg: a japcsik úgy gondolják, hogy a családodnak tartozása van, pedig valójában ezt már lerendezték. Csak akkoriban valaki lenyúlta a pénzt. Így aztán, mivel most szükségük lenne pénzre, felkeresték néhány régi cimborájukat… Anyádékat nem lehetett egyszerű megtalálni, nekem elhiheted. Jól elrejtőztek és téged is szépen betuszkoltak az elitiskolába. De Yoshiko és a kopók rájöttek… így most a szüleidet valószínűleg fogva tartják.  – nyelt egyet, és vállat vont. – Röviden azt hiszem ennyi.

Pár másodpercig ledermedtem.

-          Mi van??? – kiáltottam hangosan. Aztán a szám elé kaptam a kezem és bocsánatkérő pillantásokkal néztem a recepciósra és a baristára, akik úgy bámultak rám, mint valami hisztis nőszemélyre. – És ezt te csak így mondod? Egy vállvonással? Hogy a szüleimet elrabolták?

-          Hát, nézd. Nekem ez a munkám része. Nem vagyok érzelmileg érintett, hogy őszinte legyek. – felelte szárazon. Úgy bemostam volna neki a képébe, hogy tört volna ketté a járomcsontja.

-          Marhajó. – duzzogtam bele a kávémba. – És mond, hova viszik most őket?

-          Nem tudom… fogalmam sincs, mi a B terv.

-          Miért, volt A terv is?

-          Igen, hogy téged túszul ejtenek, és váltságdíjat követelnek.

Nyeltem egyet. És vettem egy jó nagy, mély levegőt. – Oh… - szóval nagy eséllyel az életemet mentette meg, bár ki tudja. Lehet, hogy a japánok nem is akartak volna megölni. Igazából az egész dolgot még kb. semennyire se fogtam fel.

-          Oh, bizony. Igazán nincs mit. – bólintott.

-          Kösz…

Pár pillanatig idegesen doboltam az ujjaimmal, aztán megint megszólaltam.

-          De akkor is, nem ülhetek itt ölbe tett kézzel. Ki kell derítenünk, hogy mit csinálnak velük! Induljunk! – álltam fel. Ő csak ült tovább, és a kávéját kortyolgatta.

-          Várj még egy pillanatot… - intett – van egy kis bökkenő… - mosolyodott el féloldalasan, amit nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy mi van. – Engem Yoshiko elkapásával bíztak meg, aki megszökött. A szüleid pedig nem Yoshikóhoz tartoznak, szóóval… - mondta szárazon. Éreztem, ahogy elönt a pulykaméreg.

-          Szóval akkor nem segítesz? És mégis egyedül mit tudok tenni? Soha életemben nem hallottam arról, hogy bajba keveredtek volna, sem északiakkal, sem japánokkal soha nem is beszélgettek, tehát semmit nem tudok az egészről. Az iskolába nem mehetek vissza, mert bezárnának, vagy azonnal kicsapnak, nem tudom igazából melyik a rosszabb. De anya biztos, hogy bajban van, ezért muszáj valamit tennem értük, érted? És mégis ki más tudna nekem segíteni? – fakadtam ki, és a mondat végére a sírás kezdte fojtogatni a torkom, ahogy belegondoltam, mennyire igaz, amit mondtam. Teljesen egyedül voltam, egy idegennel, egy svájci szálloda lobbijában. De nem jött ki könnycsepp a szememen, hál’Istennek. Még csak az kellett volna, hogy lássa rajtam, mennyire kétségbeestem.

Maga elé nézett pár másodpercig némán, várva, lesz-e még folytatás, aztán végül megszólalt.

-          Gondolod, hogy ingyen dolgozok? – nézett a szemembe.

-          Mennyit akarsz? Odaadom amim van, de nem sok, nem leszel tőle boldog.

-          Nem a pénzre gondoltam. – csóválta a fejét.

Egy pillanatig elakadt a lélegzetem.

-          Hát akkor? … elbizonytalanodtam egy pillanatra. – Ó, ti mocskos, rohadék szervkereskedők! – csattantam fel. Erre kitört belőle a nevetés, de olyan őszintén, hogy el is felejtettem, mennyire felkaptam a vizet.

-           Szervkereskedő? Szóval annak nézel? – nézett fel rám.

-          Őszintén? Fogalmam sincs, minek nézzelek, mert semmit nem tudok rólad. Csak mondd el mennyit kérsz, és megegyezhetünk az árban.

Még mindig nevetett magában, aztán úgy fél perc múlva meg tudott szólalni.

-          Na jó… kössünk alkut. – vette komolyra a hangot. Intett, hogy üljek vissza a helyemre. – Az én feladatom, hogy Yoshikót elkapjam. Viszont mivel valószínűleg ez az ügy szorosan kapcsolódik a te szüleidhez, megegyezhetünk, hogy te is minden erőddel segítesz nekem, cserébe megpróbálok segíteni a szüleiden. Nos?

-          Rendben van. – bólintottam. Fogalmam se volt, mire vállalkozom, de a tét a szüleim voltak. – Akkor, hol kezdjük?

-          Öhm… - köszörülte meg a torkát. – Mondjuk igyunk még egy kávét.

Nem tudtam napirendre térni a higgadtsága felett, pedig nyilvánvaló volt, hogy őt is aggasztja Yoshiko megszökése. Ki kellett deríteni, merre is lehetett. Ehhez pedig, ő felszaladt a szobájába a laptopjáért, vett még egy kávét magának, aztán belemélyedt a gépébe, egyszer felhívott valakit odahaza Koreában, megkérte, hogy kapcsoljon be valami programot, és közölte, hogy még két napot maradnia kell valószínűleg. Reméltem, hogy ebbe a két napba anyáék kiszabadítását is beleszámolta, bár sajnos voltak kétségeim.

            Idegesen kaparásztam a műanyag kevergetőpálcikával a kávéspohár alján az odaszáradt habot, mikor Jeongki végre megszólalt.

-          Megvan!

-          Tényleg?

-          Már elhagyták Genfet, de még nem járhatnak messze.

-          És ezt te honnan tudod?

-          Rátettem egy nyomkövetőt Yoshiko kabátjára.

-          Wow…

-          Azért ne legyél így elragadtatva…

Válaszként a szememet forgattam.

Jeongki rögtön lecsukta a laptopját, és egy perc múlva már vissza is jött – bármennyire ellene voltam a téli motorozásnak, nem volt más választás. A kávé és a fűtött szoba épphogy felmelegített, mikor már ismét fenn ültem a nyeregben, ezúttal már jobban vigyázva arra, nehogy kiszorítsam a sofőrből a levegőt.

           Pedig igazság szerint most több okom volt félni, mint idefele jövet. Jeongki be akarta érni Yoshikót mindenféleképpen, ezért sebesen szlalomozva jutottunk át a belvároson, majd a Genfi-tó partja menti autóúton haladtunk tovább. Az volt az érzésem, hogy elég sok egérútra tettek szert, amíg mi a szállodában kávéztunk, mert Jeongki folyamatosan csak előzött, és kereste Yoshiko autóját.

Már azt hittem, soha nem lesz vége a motorozásnak, és életem legszebb időszakában egy motoron fogok fagyhalált halni a leghidegebb téli éjszakák egyikén, (ami valljuk be, elég egyéni eset, de túl prózai hozzám) mikor végre lassítani kezdtünk. Naivan azt gondoltam, hogy meg fogunk állni, de szó sem volt róla – csak valószínűleg a közelükbe érhettünk, bár még nem láttam őket. Közben időnként a tájra pillantva azon töprengtem, meddig megyünk még. Csak egy kicsit ismertem a tó környékét, de azt vettem észre, hogy már egy nagyváros fényei bontakoznak ki előttünk a tóparton – Lausanne. Bele se mertem gondolni, mennyi ideje jöhetünk, mert Lausanne és Genf vonattal negyvenöt perc legalább.

           Lausanne egy külvárosában lehettünk, amikor hirtelen egy éles kanyarral lekanyarodtunk az útról – egyenesen egy benzinkúthoz. „Pont most kellett az üzemanyagnak is kifogyni?!” – gondoltam, de közben eszembe jutott, hogy talán ihatnánk valami meleget, ha már megálltunk. (Persze valószínűleg úgysincs most erre idő.) Jeongki leszállt a motorról, és tüzetesen bámulta a telefonján a GPS-es nyomkeresőt.

-          Segítsek valamit? – kérdeztem és én is leszálltam az ülésről. – Tudom, hogyan kell tankolni. – mondtam, de rám se hederített.

-          Nem tankolni jöttünk. – közölte szárazon.

-          Oké…

Elképzelésem se volt, hogy miért álltunk meg, de Jeongki határozottan keresett valamit – vagy valakit. Nem telt bele fél perc, és megtudtam, hogy mit. Az egyik kút fogantyújára volt akasztva egy ruhadarab – közelebbről nézve, azt hiszem egy lecipzározható kapucni volt az.

-          A kis mocsok… - szitkozódott Jeongki, és ujjaival levett egy kis fekete kütyüt a kapucniról – a nyomkövető volt az. Tehát Yoshiko rájött, és nem is olyan rég még itt járt… 

-          Ott van! – kiáltottam el magam, ahogy felismertem az autót. Épp akkor emelkedett fel a sorompó, ami kiengedte az autókat fizetés után.

-          Indulás! – adta ki a parancsot a srác, és villámgyorsan utána eredtünk. A városban ő sem tudott gyorsan haladni, mi pedig tisztes távolságból tartottuk szemmel őt. Yoshiko bekanyarodott egy rossz minőségű, macskaköves mellékutcába, és felpörgette a motort. Mi utána mentünk, de pár másodpercen belül két pukkanás hallatszódott és éreztem, hogy valami nincs rendben a motorunkkal.

Jeongki száját elhagyta pár keresetlen és nem szalonképes kifejezés, miközben megállt, leszállt a motorról és szemügyre vette a kerekeket.

-          A rohadt életbe is… defektet kaptunk.

Pár másodperc hatásszünet, amíg felfogtuk mindketten, aztán csak a távolodó autót néztem, amint jobbra fordul… Yoshiko nem lóghat meg ezúttal.

-          Gyerünk, ha a keresztutcán átvágunk, még elérhetjük! – mondtam, és valami eddig ismeretlen bátorság és kalandvágy fogott el. Már jártam errefele egyszer még régebben, így volt egy tippem, hogy Yoshiko merre mehet tovább. Ha pedig így van, akkor be tudjuk érni egy rövidebb úton.

Végigrohantunk egy szűk sikátoron a házak között, aztán lefele egy kislépcsőn, majd balra tovább egyenesen egy kis utcán, ami egy forgalmasabb útra vezetett ki – közben végig azon izgultam, hogy sikerüljön, és ne váljak nevetségessé. Csodák csodájára, a tippem bejött, Yoshiko épp előttünk haladt el a kocsijával. Innentől nem volt igazából tervem – a motort ott hagytuk az utcán, Yoshiko pedig pont úgy hajtott el előttünk, hogy már nem tudtuk sehogy sem megállítani. Kezdtem elkedvtelenedni a kudarctól és a hülye ötletemtől, mikor a hátunk mögött leparkolt egy taxi, és kiszállt belőle valaki. Jeongkival egyszerre kiáltottunk a taxisnak, és rohantunk oda az autóhoz.

            Éreztem, hogy ez ma sikerülni fog. A taxis követni kezdte Yoshikót, aki talán nem is tudta, hogy még mindig a nyomában vagyunk. Jeongki eközben telefonálni kezdett – hívott valakit erősítésként, aki szintén itt volt Lausanne-ban. Mégis hány koreai titkosügynök-szerű lapul még a „béke-szigete” Svájcban?

            Yoshiko hál’Istennek nem ment messzire – a kikötőnél leparkolta az autót. A gyomrom apró gombóccá ugrott össze, ha arra gondoltam, hogy itt fogja átvenni valakitől a foglyul ejtett szüleimet, és továbbviszik őket valahová, vagy a fene tudja, mit csinálnak velük… Azért reménykedtem benne hogy, nagyon rossz dolgokat nem tehetnek velük itt a város szívében, a híres lausanne-i kikötőben. Igazság szerint a hatalmas kikötő egyik szélén voltunk, ami szinte ki sem volt világítva, a móló kicsit elöregedett itt-ott, és pár szerencsétlen hajó himbálózott jegesre fagyva a vízen. Még a taxiban ültünk, mikor Jeongki odafordult hozzám.

-          Jól figyelj… - nézett mélyen a szemembe. – Valahova bújj el a környéken, hogy senki se vehessen észre. Csak akkor gyere elő, ha már eltűntek a japánok.

Bólintottam. Ijesztően hangzott egy kicsit, de azt csináltam, amire kért.

Megláttam egy régi őrbódét nem messze az egyik stég mellett a vízen, és elindultam felé. Felhajtottam a kapucnimat, bár nem tudtam, hogy vajon észrevesz-e Yoshiko, vagy sem.  A stég csak egy alacsony kerítéssel volt lezárva, így könnyen átugrottam – és szerencsére senki nem szólt rám, hogy mit keresek itt az éjszaka közepén. Néhány hajó és a bódé takarásában voltam, így biztos voltam benne, hogy nem fognak észrevenni, és még leskelődni is tudtam innen. Jeongki kiszállt a taxiból, és Yoshiko is az autóból – amint közeledtek egymáshoz, hirtelen feltűnt másik három férfi is a sötétből. A gombóc már a torkomban fojtogatott – ez nem egy sima akciófilm, ahol a jófiú akárhány harcossal is elbír, és sose hal meg – ez a valóság, és bármi megtörténhet. A három férfi tisztes távolban megállt, amíg Jeongki Yoshikóval beszélt valamiről. A hangfoszlányok nem nagyon jutottak el idáig, de azt hiszem, japánul beszélgethettek. Úgy tűnt, Jeongki elég jól beszél japánul. Néhány percig tárgyaltak valamiről, s közben megláttam még két férfit, akik másik irányból érkeztek, és a háttérben meghúzódva várakoztak. Talán ők lennének az erősítés, akiket Jeongki a taxiból hívott? Aztán a nő, akivel beszélt, arccal felém fordult – akkor láttam, hogy nem is Yoshiko volt az, csak ugyanolyan kabátjuk volt. De akkor hol lehet Yoshiko? Meresztgettem a szememet és kutattam a kikötőt a szememmel, de egyszerűen sehol sem láttam őt. Talán mikor a benzinkútnál voltak, helyet cserélt valakivel, hogy becsapjanak minket, ő pedig külön úton ment tovább. Kezdtem egyre kilátástalanabbnak látni a helyzetet.

-          Jó a műsor? – csendült fel a hangja közvetlenül mögöttem.

Yoshiko egyszerűen észrevétlenül mögém suhant, fogalmam se volt, hogy honnan bújt elő. Halkan felsikkantottam, de nem elég hangosan ahhoz, hogy meghalljanak.

-          Yo-… Yoshiko… hogyan kerültél ide?

Felkacagott – jókedvű, őszinte hangon, ahogyan a gimnáziumban kistanárként is nevetett.

-          Na vajon hogy? Gyalog. Persze csak a kocsitól…

-          Ti ketten jöttetek azzal az autóval? – hitetlenkedtem.

Mosolyogva bólintott.

-          Miért, mit hittél? Hogy egyedül vagyok? – felnevetett, elég hangosan ahhoz, hogy kezdjenek felfigyelni ránk. Pár másodpercig csöndben volt, aztán megint megszólalt. – A szüleid miatt jöttél?

Nem válaszoltam.

-          Nagyon sajnálom, hogy nem tudtál velük találkozni karácsonykor. – mondta, és a hangja őszinte sajnálatot tükrözött. – Biztosan nagyon hiányzol nekik! – toldotta meg, de már inkább gunyorosan.

-          Ne beszélj a szüleimről…

-          Tudod… hiába jöttél ide. Itt nem fogod őket megtalálni. Ellenben, az árban megegyezhetünk…

-          Az árban? – nem értettem.

-          Aha! Mennyit érsz a szemükben? Szerinted apukád mennyit fizetne érted? – csevegett. – Ötöt? Tízet?

-          Ne merj így beszélni a szüleimről! – szűrtem ki a fogaim között, és közben egyre nőtt bennem a feszültség. Úgy tűnt, mégis én vagyok a célpontjuk, és nem pedig a szüleim. Nem tágítottak az eredeti tervüktől. Kellett nekem utánuk jönni, a helyett, hogy visszamentem volna az iskolába.

Yoshiko felnevetett. – Milyen szülők? Te szülőknek nevezed azokat, akik beadnak egy bentlakásos iskolába minden év szeptember elején, és csak júniusban vesznek ki? És rá sem néznek a gyerekükre egész évben? Szerinted ilyenek a szülők?

Nem válaszoltam, de kezdtem elveszteni a türelmem. Fogalmam se volt, mit csinálhatnék vele, de már annyira felhúzott, hogy képes lettem volna nekirontani.

-          Igazság szerint, anyukádnak fontos vagy. Mondta, mikor elkaptuk őt, és kicsit megfenyegettük. – mesélte. A hangja egyszerre volt könnyed és gonosz. – Még a hangja is remegett, mikor szóba kerültél! – majd oda hajolt a fülemhez. – Sok pénzt lenne hajlandó fizetni érted! Még talán a titkát is elárulná, ami igazából érdekel minket… - suttogta a fülembe, mint valami kígyó.

Ezután egyszerre több dolog történt. Egy apró, éles, szúró fájdalmat éreztem a nyakamban – ezzel egy időben pedig olyan dühösen támadtam rá Yoshikóra, mint még soha senkire. Nekimentem, a kabátjánál fogva rángatni kezdtem, és ordítoztam valamit, de már nem emlékszem, hogy mit. Félrerántottam a móló széle felé, és ellöktem magamtól. Nem volt szándékos az, hogy pont a móló felé rántottam, mert nem akartam belelökni a tóba. De valahogy mégis úgy sikerült. Viszont Yoshiko nem engedett el, megragadott, és magával rántott. Közben valaki már felénk rohant a mólón. Éreztem, hogy valami marni kezdi a testemet, a következő pillanatban pedig rájöttem, hogy a hideg, jeges víz az. Nem tudtam igazából felfogni, mi történt velem, nem kaptam sokkot sem, mert kezdtem elveszteni az érzékeimet és az öntudatomat – mint mikor valaki nagyon hirtelen álomba zuhan. Aztán képszakadás.

            Mikor magamhoz tértem, egy kétágyas kórházi szobában feküdtem, egyedül a szobában. Valami furcsa, kórházi pizsama volt rajtam, az egyik kezemből pedig infúziócső lógott. Fogalmam se volt mi történt, nem emlékeztem annál tovább, hogy Yoshikóval beszéltem a mólón. A táskám és a kabátom ott hevert az ágyam végében. Felültem hirtelen – de jól megszédültem – így aztán csak lassan nyúltam a cuccomért. Első dolgom a telefonom volt – egy sms érkezett, nagyjából három órával ezelőtt. „Hívj fel.” A számot nem ismerte fel a telefonom, de gyanítottam, hogy talán Jeongki lehetett – ki más írna nekem ilyet éjjel fél kettőkor?

Persze nem hívtam fel. Hajnal volt, és fáradt voltam. Inkább anyának írtam egy sms-t, megkérdeztem, jól van-e, aztán elaludtam.

            Napsütéses reggel volt, mikor újra magamhoz tértem – nyolc óra után nem sokkal. Szinte rögtön abban a percben kopogtak az ajtón, és belépett Jeongki két másik koreai férfival – az egyik olyan 30 év körüli lehetett, a másik viszont fiatalabbnak tűnt Jeongkinál is.

-          Végre felkeltél. – köszöntött Jeongki.

-          Jó reggelt. – feleltem, de az udvarias stílust inkább az idegenek miatt vettem fel. Mondanom sem kell, mennyire zavarban voltam.

A két pasi nekidőlt a falnak, Jeongki pedig járkálni kezdett fel-alá.

-          A szüleidről van hír?

-          Nincs. Mi történt tegnap?

Megtorpant. Rátámaszkodott az ágy végére, és a tekintetemet fürkészte.

-          Mennyire emlékszel?

-          öö…… hogy Yoshikót kerestük. Megálltunk a parton, én elbújtam az őrház meg a hajók között. Te valamit beszélgettél azzal a japánnal, aztán megjelent még több japán a háttérben… Aztán Yoshiko egyszer csak ott állt mögöttem, és… sértegetni kezdett… - elakadtam. – És ennyi.

-          Jó. Remek! Többre ne is emlékezz, oké?

-          He?

-          Sajnos nem tudtuk kikerülni a rendőröket, mivel téged erősen bedrogoztak múlt éjjel. Így nagyjából egy óra múlva itt lesznek és megkérdeznek majd téged a tegnap történtekről, de ha ennyit mondasz, az teljesen jó.

-          Miért, mi történt még? – értetlenkedtem.

-          Semmi. – kacsintott, és elmosolyodott.

Tehát egy órával később két rendőr faggatott ki arról, amire nem emlékeztem – hogy hogyan és mikor lettem bedrogozva és alkalmaztak-e erőszakot ellenem. Mindenesetre a dolog úgy festett, hogy Yoshiko a hibás, és ellene indítottak eljárást emberrablás gyanújával – és ez tulajdonképpen igaz is volt. Néhány órával később tudtam meg, hogy igazából belöktem őt a vízbe, és én is utána estem. Jeongki és az idősebbik koreai csávó mentett ki minket, majd hívták a rendőröket; közben pedig lilára püfölték a japánokat.

Tulajdonképpen nem volt semmi bajom. Mikor a jéghideg vízbe estem, már hatni kezdett a szer amit beadtak, így sokkot se kaptam, tehát még jól is jött. Az infúziót is csak a biztonság kedvéért kötötték be, de miután lecsöpögött, közölték, hogy elmehetek. Yoshikót állítólag jobban megviselte az eset.

            Felöltöztem és kijelentkeztem; a három koreai – Jeongki és a haverjai, Yoojung és Minhyuk – közben ott tébláboltak körülöttem, mint akiknek nincs jobb dolguk. Egy dolog nem volt még a helyén: a szüleimről nem kaptam információt. Nem voltak ott a kikötőben, és Yoshiko azt mondta a rendőröknek, hogy nem ismeri őket, nem is szerepelt a tervükben, hogy őket keressék. De anya nem válaszolt az üzenetemre, semmilyen hírt nem kaptunk arról, hogy hol lehetnek; biztos voltam benne, hogy a dolgot Yoshiko ügyesen eltussolta.

-          Anyáékról az óta sem hallottam semmit. – mondtam Jeongkinak, miután kijelentkeztem.

Ő nem válaszolt.

-          Ne aggódj! – mondta Yoojung. Ő volt a legidősebb hármuk közül, és a legérettebb is. – Ha valamit megtudunk róluk, azonnal szólunk.

-          Srácok, én éhes vagyok. – szólalt meg hirtelen Minhyuk.

-          Hogy ne lennél éhes, már dél van! – reagált Jeongki.

-          Együnk együtt valami rendes kaját! – mondta Yoojung. – Yoomi, eszel velünk?

-          Úgyse tud hova menni… - felelte helyettem Jeongki.

-          Tulajdonképpen vissza kell mennem az iskolába. – közöltem, bár tisztában voltam vele, hogy mik lennének a következmények.

-          Jól van, de előbb enned kell. – veregette meg a vállamat Yoojung. – Tudok egy jó koreai éttermet itt!

Nem akartam elhinni az asztali grill mennyei illatát, mikor beléptem az étterembe. Egy pillanatig minden bajomat elfelejtettem, mert éhes voltam, és mert a kedvenc ételeimet ehettem végre. A srácok nagyon jófejek voltak velem – Minhyuk folyton poénkodott, és egy csomót kérdezősködött az európai életről, Yoojung pedig segítőkész volt, és egész sokat mesélt – egyedül Jeongki maradt rideg és csak néha tűzött be a srácok mondandójába valami epés megjegyzést. Magukról elég keveset beszéltek, de annyit megtudtam róluk, hogy koreai politikusok és diplomaták testőrei szoktak lenni az unalmasabb hétköznapokon – néha viszont terepre mennek, mint most Yoshikóék után.

-          Most nem iszunk, fiúk. – intett nemet Yoojung Minhyuknak, aki épp rendelni akart egy üveg makgeollit. – Egyrészt még csak dél van, és amúgy is, van köztünk egy kiskorú, aki nyilván nincs hozzászokva.

-          Még a szagától is beállna. – bólintott Jeongki. – Nem bírja az alkoholt.

-          Hé, te meg miért vagy ma ilyen mogorva? Tegnap este még a szívem is megdobbant, mikor láttam, ahogy próbáltad újraéleszteni a kikötőben. – torkolta le Yoojung. Az arcomat egy szempillantás alatt elöntötte a pír, pedig tényleg nem emlékeztem semmire. Csak nem Jeongki… na nem. Az lehetetlen.

Jeongki idegesen köhintett egyet, aztán válaszolt.

-          Elsősegélynyújtás, hyung. – magyarázta teli szájjal. – Az első dolog, amit megtanultam a kiképzés alatt, hogy hogyan kell valakit újraéleszteni. – mondta teljesen tárgyilagosan. – Még csak hozzá se értem úgy. Nem is az esetem. – tette hozzá.

-          Értem, persze. – bólintott, közben magában vigyorgott egy sort. Én kezdtem tényleg kellemetlenül érezni magam, melegem volt, és fülledtnek éreztem a levegőt. Nem tudtam, mi volt az igazság, mert Jeongki valószínűleg még akkor is letagadott volna mindent, ha halálra kínozzák, Yoojung viszont túl jól szórakozott a zavartságán.

 A következő pillanatban aztán megcsörrent Yoojung telefonja. – Halló? – szólalt meg, majd pár másodperc szünet következett. – Hol, Bernben? Aha. Értem. Máris indulunk! – és letette.

-          Mi az? – kérdezte Minhyuk teli szájjal.

-          Hírek… a szüleidről. – nézett rám jelentőségteljesen. Azonnal visszatért az idegességem. – Egyetek gyorsan, utána mennünk kell.

-          Hol vannak anyáék? – kérdeztem.

-          Bernben vannak, az észak-koreai nagykövetségen.