4. fejezet

Koreaiul volt. Tehát beigazolódott a megérzésem az idegennel kapcsolatban, aki ugyanannál a megállónál szállt le a vonatról, és akivel a színházban is összetalálkoztam. Ő követett. És benn járt az iskolában… az én szobámban.

„Ne bízz benne.”

Kiben is, pontosan? Hisz egy ismeretlen írt nekem…

            Nem akarom ragozni, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, és egész éjjel minden külső zajra összerezzentem, mint a nyárfalevél az őszi szellőtől. Az év utolsó előtti napjának reggelén úgy ébredtem, mint akit fejbekólintottak, és egy csepp kedvem se volt szocializálódni akár a tanárokkal akár Yoshikóval, akár csak a molylepkékkel a szobámban…

Miután nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és felöltöztem, mindent gondosan rendet tettem a szobámban, és bezártam magam után az ajtót, amikor lementem reggelizni. Nem akartam paranoiásnak tűnni, de valahogy bogarat ültetett a fülembe a dolog. Elhatároztam, hogy reggeli után utána járok kicsit a dolgoknak a kertben, hátha a lábnyomokból ki tudok olvasni valamit… amúgy is imádtam nyomozni, bár most a helyzet komolysága kicsit óvatosságra intett, de nem féltem. Persze rögtön el kellett volna mesélnem Yoshikónak minden részletet, de a konyhában épp senki nem volt, mikor lementem. Később Kertész néni azt mondta, hogy még nem kelt fel, ami tőle furcsa lenne, így fél tíz felé, mert általában korán szokott kelni.

            Nem tudtam rá várni, így aztán egyedül mentem ki a kertbe. Aznap a nap is kisütött, és a hó olyan erővel verte vissza a fényt, hogy majd megvakultam tőle. Egyöntetű, fehér takarót alkotott az egész kertben, amit csak néhány apró állatka lábnyomai szabdaltak parcellákra. Yoshiko és az én lábnyomaim nem ezen a részen voltak, hanem hátul, a kert túlsó végében – és reményeim szerint az ismeretlen nyomait is itt fogom megtalálni.

A nap olyan melegen sütött, hogy tudtam, pár órán belül olvadni fog a hó, tehát sietnem kell. Hátraszaladtam a nyírfák mentén amerre le volt taposva a hó, és megpróbáltam úgy odamenni a tujához, hogy a lehető legkevésbé tűnjön fel bárkinek is – nem mintha tilos lett volna fényes nappal a kertben rohangálni, de valahogy mégis úgy éreztem magam, mint aki tilosban jár – végül csak odaértem a hatalmas bokorhoz. Körbesétáltam, és meg is találtam a tegnapi illető lábnyomait, ahogy a bokorba vezettek. Borsónyira összeszorult gyomorral pillantottam be a lombok közé, mert fogalmam sem volt, volt-e odabenn valami – de végül egy lélek sem volt. Helyette viszont olyan dolgot láttam, amire egyáltalán nem számítottam: a bokor annyira nagy volt, hogy egész tágas tér alakult ki belül, az ágai között, így odabenn kényelmesen elbújhatott volna egy vagy akár két ember is… de ez még nem is lett volna lényeges. Néhány centi kis porhó volt felhalmozódva, amit a szél befújt, azonban egy helyen a hó helyett egy fekete, négyszögletes fémtetőt láttam – mint egy csatornafedél. Megdermedtem egy pillanatra, amíg végigfutott az agyamon, hogy mire lehet jó egy csatornalejárat… aztán összeszedtem minden bátorságomat, és odamentem, hogy felemeljem a tetőt. Az egészen könnyen kijött a helyéről, érezhető volt, hogy a közelmúltban már kinyitották, mert nem volt annyira beszorulva és odafagyva. Egy rövid, vékony létra vezetett lefele, alul pedig köves talaj, és kiépített fal vezetett egyenesen az iskola felé. Ez nem egy csatorna volt, hanem egy rendes titkos járat, amiről még soha, senkitől nem hallottam. El se tudtam hinni hirtelen.  Mintha percekig álldogáltam volna ott azon töprengve, hogy lemenjek, vagy ne, de végül úgy döntöttem, megteszem. Nem zártam be magam mögött a fedőt, hogy ugyanerre jöhessek vissza, és nem is akartam nagyon sokáig lenn tartózkodni, épp csak meg akartam nézni, merre megy az alagút és milyen hosszú lehet. Odalenn egy fokkal melegebb volt, mert a föld jól szigetelt, de én valósággal reszkettem attól, hogy bármikor feltűnhet valahol az idegen egy késsel a kezében, vagy rám csapja a csatornafedelet, és addig itt hagy, amíg éhen nem halok… Sssssss Yoomi, ne gondolj ilyen képtelenségekre! Pár métert mentem előre, de nem nagyon tudtam kivenni, merre mehet az alagút, mert beleveszett a sötétségbe. Még két lépést léptem előre, aztán elhatároztam, hogy visszafordulok, amikor előttem a sötétben valahol becsapódott egy ajtó.

Kihagyott egyet a szívverésem. Aztán hangfoszlányok törték meg az elhaló visszhangot.

-          A fene egye meg ezeket az egereket… - hallottam Kertész néni zsörtölődését. – Még a fehérrépát is megrágcsálják!

Befogtam a számat, hogy elfojtsam a nevetésemet. Hirtelen nagy megkönnyebbülés volt hallani egy ismerős hangot, és immáron azt is tudtam, hova vezet az alagút – a pincébe. A kérdés csak az volt, pontosan melyik pincelejáró lehet az, mert volt belőle néhány. De gyanítottam, hogy a konyhai lesz, és egy olyan kamrájából nyílik, ahol eddig még nem jártam. Valóságos labirintus lehet odalenn…

Megkönnyebbülten toltam vissza a csatornafedelet, bár még nem voltam nyugodt, és a saját nyomaimat se tudtam eltüntetni a hóban. De végre tudom, hol kell lecsapni a betörőre. Szólnom kell Yoshikónak. Ez izgi lesz! 

            Yoshikót estig nem láttam, ebédelni se jött le, és a vacsoránál azt mondták, hogy beteg lett – így aztán felmentem hozzá, bár a hivatalos házirend szerint nem volt szabad egy tanárt zargatni, de téli szünetben persze nem vették olyan komolyan – és bekopogtam a szobájába.

            Az ágyán feküdt, nem aludt, de be volt bugyolálva sállal a nyaka, és pokrócba burkolózva nézett valamit a laptopján.

-          Bocsi, nem akartalak zavarni, csak kíváncsi voltam, hogy vagy.

-          Semmi gond. Gyere nyugodtan!

-          Mit nézel?

-          Csak videókat. Mondd nyugodtan!

Levegőt vettem, de hirtelen nem tudtam, hol is kezdjem. „Rájöttem, hol jött be a betörő!” – nem, ez túl gyors témába vágás…

-          Figyelj, inkább én kérnék valamit… - szólalt meg, mire én bólintottam. – Holnap délután be kellene mennem a városba vásárolni, még a szilveszter előtt. El tudnál jönni esetleg segíteni?

-          Ó, persze. Semmi gond!

-          Rendben. Kölcsön kértem a Fordot, szóval kényelmesebb lesz! – a Ford az iskola autója volt, amit legtöbbször a gondnok használt.

            Végül Yoshikót ki tudtam rángatni a szobájából, de nem szóltam neki egyelőre a nyomozásom fejleményéről. Úgy döntöttem, majd akkor mondom el, ha már kicsit többet tudok. Félelmetesen gyorsan telt el ez a nap is, és megint csak nem történt semmi. Már kezdtem nagyon megunni ezt a téli szünetet. Kertész néni egyszer csak bekopogott a szobámba, hogy menjek le vacsorázni – sose szokott ilyet csinálni – aztán már rájöttem, hogy miért volt ez a személyeskedés. A híres töklevesét főzte aznap estére, amihez az egész gyerekkorát kötötte – ahogy Proust megírta a gyerekkorának az emlékeit követhetetlen összevisszaságban, úgy darálta el Kertész néni is az ő történetét – amit minden évben megosztott, mert minden évben volt valaki új ember az asztalnál, aki még nem hallotta. Kimerte mindenkinek a saját készítésű töklevesét, én pedig próbáltam nem hülye fejet vágni a narancssárgás, nem túl bíztató, sűrű löttyre, de ő persze már tudta előre, hogy nem szeretem. Minden évben eljátszottuk ezt a jelenetet.

-           Nem kell megenni, akinek nem ízlik. – és itt jelentőségteljesen rám pillantott.

Nem is lett volna semmi baj a folytatással, de aztán az idős tanárokkal annyira el kezdett vitatkozni valamin, hogy alig vártam, hogy felálljak az asztaltól és otthagyjam őket. Fájt a fejem, nem tudom miért, és mindenképpen friss levegőre vágytam. Felcaplattam hát a toronyba, és kiálltam az üvegezetlen, nagy gótikus ablakok egyikébe. Erős, de enyhe szél fújt, majdhogynem kellemes volt – talán valami melegfront jön, ki tudja – felhőket hozott a hegyek felől, és biztos voltam benne, hogy megint kapunk egy adag havat a nyakunkba az éjjel. Még jó, hogy ma utánanéztem a lábnyomoknak, gondoltam. Erről hirtelen eszembe jutott, hogy nem zártam be a szobám ajtaját vacsora előtt – a vacsora pedig, mivel mindenki egy helyre gyűlik össze, kitűnő alkalom arra, hogy valaki észrevétlenül besurranhasson.

Gyorsan lerohantam a torony csigalépcsőjén, és már a lift hívógombján volt a kezem, amikor hallottam, hogy az aknában az ajtó kinyílik. Rápillantottam a digitális kijelzőre, ami a négyes számot mutatta. Ez a fiúk kollégiumának a szintje volt. Miért nyílt volna ki ott az ajtó? Hiszen senkinek nem volt dolga arrafelé… Hirtelen meggondoltam magam, hogy mégsem lifttel megyek. Elindultam lefele a mellette lévő lépcsőn, közben pedig a telefonomat a kezemben szorongatva vártam, hogy mi fog történni. A negyedik emeleten a lift ugyanúgy egy folyosóra nyílik, mint a többin. Mivel ez a hálótermek folyosója, egy tejüveges ajtóval határolják el, hogy ne zavarják a lakókat. Az ajtó mögött, mint általában szünetben, sötétség honolt, csak az ajtó felett égett egy kis halványlila biztonsági fény. Percekig bámultam és füleltem, mire hangok ütötték meg a fülemet. Ajtónyikorgás és zárkattanás – és lépések zaja. Megint megállt bennem az ütő, és még erősebben markoltam meg a telefonom. Odaosontam az ajtóhoz, és hallgatóztam, de nem mertem kinyitni, mert attól féltem, hogy talán fegyver van nála… A zajok azonban elhaltak, ahogy becsukódott egy másik ajtó. Rendben, muszáj megtennem. Győzött a kíváncsiság.

            Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Az ajtózár kattant, benn voltam a folyosón, de ugyanakkor egy másik ajtó is kinyílt. A fiúk hálói közül az egyiké, a folyosó vége felé. Résnyire volt nyitva, de mintha valaki épp kilesett volna a résből. Felsikoltottam, mint valami rossz horrorfilm-hősnő, és visszarohantam. A liftajtó magától kinyílt, és én gondolkodás nélkül beugrottam, megnyomtam a 3-as gombot. Nem is tudom, miért nyílt ki magától a lift ajtaja, de az igazság az, hogy akkor ez egyáltalán nem zavart. A lényeg, hogy mikor beléptem, a padlón egy fehér cetli volt elejtve, és rajta, egy újabb üzenet, ismét koreaiul.

 „Ne menj el holnap Yoshikóval.”

            Nem tudtam mit tenni már, mert reggel rögtön megbíztak, hogy miket szerezzek be még az újévi fogásokhoz. Nem mertem elmondani Yoshikónak sem az üzenetet, nehogy még jobban megijedjen, így egy dolgot tehettem csak – éberen figyeltem minden neszre és jelre.

            Ezúttal Grenoble-ba mentünk, mert ott volt legtovább nyitva az egyik külvárosi hatalmas szupermarket. Egy mélygarázsban parkoltunk, és mire végeztünk mindennel, már zárták is az áruházat, és alig volt néhány autó a miénken kívül a parkolóban. Mikor Yoshiko lecsukta a csomagtartót, felhívott valakit. Meglepődtem, mert japánul kezdett el beszélni. Nem tartott sokáig a hívás, de mikor letette, komoly arccal nézett rám.

-          Nem lenne baj, ha tennék egy kis kitérőt? A közelben van az egyik barátom, el kell vinnem neki valamit.

Én persze mondtam, hogy engem nem zavar, és amúgy is, ha tanári felügyelettel maradok ki, az más tanárokat sem fog zavarni. Így aztán kihajtottunk a parkolóból, és néhány régi, magas emeletes ház között folytattuk tovább. A GPS folyamatosan mondta, merre kell kanyarodni, de valahogy nem tetszett a környék, amerre mentünk. Lepukkant, rozsdás negyede volt ez a városnak, Grenoble egy olyan arcát láttam, amit azelőtt még soha. Végül egy vaskerítéses, nagy, nyitott kapu előtt leállította a motort. Egy kis előudvar, és egy kopott, nagy, kockaépület előtt álltunk meg. Az utca egyik felén lakatlan házak sorakoztak, a másikon pedig a fenyőerdő sűrűsödött, és hegyek magasodtak. Önkéntelenül bevillant a tegnapi névtelen üzenet, hogy ne menjek el Yoshikóval – ugyan ki és miért írta volna?! Elhessegettem a gondolatot, mert hülyeség volt az egész. Már ismertem Yoshikót, és bíztam abban, hogy tudja, mit csinál.

-          Szállj ki. – mondta egyszerűen. Ő hátrament és kivett a csomagtartóból egy szatyrot, amit nyilván az ismerősének hozott, aztán elindultunk a ház felé.

Beléptünk egy széles ajtón, és valami furcsa, hosszúkás, oszlopos hangárba érkeztünk, aminek a túlsó felén is volt egy olyan ajtó, mint amin bejöttünk, csak az épp nyitva volt. Fogalmam se volt, milyen hely lehetett, de egyre biztosabb voltam benne, hogy nem kellett volna idejönnöm. El szerettem volna futni, de egy belső hang azt súgta, hogy már késő.

-          Ne haragudj, hogy ilyen helyre hoztalak, tudom, hogy eléggé furcsa. De a barátom nem szeret tömeges helyeken tartózkodni, és erre van átutazóban. – mentegetőzött Yoshiko.

Gépiesen bólintottam.

-          Menj tovább, jövök én is. – mondta, és egy lépéssel mögöttem haladt tovább.

Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam. Hátrapillantottam Yoshikóra, de ő a telefonját pötyögve jött mögöttem.

            Egyszer csak feltűnt két alak az ajtóban, beléptek a hangárba, és felénk közeledtek. Egy ideig még nem tudtam kivenni, kik azok, mert a fényviszonyok rosszak voltak – néhány halovány égő égett a plafonon, de alig számított. Viszont a következő lépésnél a két férfi egy erősebb fénysugárhoz érkezett, ami megvilágította az arcukat, és a felismerés döbbenetétől felsikoltottam. Az a két japán volt, akiket korábban a színházban láttam. Most egyik sem öltönyben, hanem szakadt, kopott, sötét farmerben és dzsekiben volt. Az egyik ropogtatni kezdte a kezét és az ujjait, mire rémülten hátranéztem, de Yoshiko már nem volt sehol. Miért hozott ide? A két férfi egyenletes léptekkel haladt felém, én úgy éreztem magam, mint valami vad, amit több helyről is célba vettek, és esélye sincs menekülni. Egyszerre kerített hatalmába a félelem, és az adrenalin, ami arra ösztönzött, hogy nekik menjek és beverjek a legérzékenyebb pontjukba… persze, valójában fogalmam se volt, képes lennék-e ilyenre. Csak a filmekben sikerülnek az ilyen rúgások tökéletesen. Végül mielőtt nekik rohantam volna, valaki lefogott hátulról és a számat is befogta – egy apró kéz volt, vékony ujjakkal – biztos, hogy nő volt.

-          Rendben lesz. Jó munkát végeztél. – mondta az egyik japán röcögős hangon angolul, de erős akcentussal.

-          Mondtam, hogy meg tudom csinálni. – hallottam közvetlenül a fülem mellől az ismerős hangot. Yoshiko volt az, kétségtelenül.

            Ezután mondott valamit a fickó japánul, de már nem értettem. A szívem vadul kalapált, én pedig dühösen próbáltam kitörni az erős fogásból, de Yoshiko szorosabban tartott, mint gondoltam.  Azon morfondíroztam, hogyan szabadulhatnék ki legkönnyebben, és hogy jöjjek rá, pontosan mi folyik itt, amikor hirtelen valaki ránk vetődött és leszedte rólam Yoshikót. A lendülettől persze én is a földön kötöttem ki, a kézfejem felhorzsolódott, de most nem figyeltem a fájdalomra. Mire hátra néztem, Yoshiko a földön feküdt, eszméletlenül, a szája sarkán levő sebből pedig csöpögött a vér. Egy fekete ruhás, sapkás, bőrdzsekis alak nekiment a két japánnak, de azok hamarosan inkább kereket oldottak. Ő utánuk eredt, kirohant az ajtón, és eltűnt. Én rápillantottam Yoshikóra. Lassan megmozdult: megrángott a szája, az ujjai, aztán kinyitotta a szemét. Rám nézett.

-          Yoshiko…

A szemei elkerekedtek, és egy szempillantás alatt felpattant és elkiáltotta magát.

-          Ő az! – mutatott a hátam mögé, és felráncigált, hogy fussak el vele.

Én megbénultan figyeltem, ahogy visszafele rohan az imént feltűnt hapsi. A süldős sapkája miatt nem láttam az arcát, de Yoshiko felé futott, és verekedni kezdtek. Láttam már néhány harcművészeti bemutatót, de azok közel sem voltak olyan durvák és élethűek, mint a kettejük párharca. Eléggé kiegyenlített volt a küzdelem, profin vetődtek és védték ki egymást, míg valahogy Yoshiko ki nem gáncsolta az illetőt. De az résen volt, a földre terítette a nőt, és lefogta.

-          Ki küldött? – kérdezte, miközben szorongatta a torkát.

Yoshiko nyögdécselt, de nem válaszolt, és végül – fogalmam sincs, hogyan csinálta – valahogyan lerúgta magáról a férfit, és kirohant a hangárból, abba az irányba, amerről jöttünk. A fülem hallotta, ahogy beindítja a kocsit, a pislogtam a hűlt helyét bámulva, próbáltam felfogni, mi történt, és közben már azon kattogott az agyam, hogy a csávó vajon mit akar tőlem, mert hagyta elfutni a nőt. Felegyenesedett, megigazította a sapkáját, és közelebb lépett.

-          Jól vagy? – szólalt meg koreaiul.

-          Ki… ki maga? – nyögtem ki valahogy. Ő sóhajtott, és még egy lépést tett felém. – Ne! – kiáltottam. – Ne jöjjön közelebb! Hagyjon engem békén!

-          Attól tartok, az lehetetlen… vissza kell vigyelek az iskolába. – mondta teljesen higgadtan.

-          Mi? Akkor maga… nem akar… elrabolni?

Felnevetett. Intett, hogy lépjek közelebb, de én továbbra is ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat.

            Erre levette a sapkáját, sietve beletúrt a hajába, és ő tett felém egy lépést. 

-          Miért nem maradtál az iskolában?

Megrogyott a lábam. Egyszerre rengeteg dolog kavargott a fejemben, egyrészt, hogy ezt a csávót láttam a múltkor a vonaton, őneki mentem neki a színházban, hogy vajon ő írta-e az üzeneteket, és nem utolsó sorban, hogy így, szemtől szemben állva… igazából irtójól nézett ki.

„Te hülye vagy….” gondoltam, mert hogy járhat ezen az agyam ilyenkor. De sajnos nem tudtam nem észrevenni. Nálam pár évvel lehettt csak idősebb, szép álla és arcéle volt, kissé kócos hajának néhány tincse a madulavágású, sötétbarna szemébe lógott… mint egy akciófilmből kilépő főhős. Viaskodtam magamban, hogy vajon bízhatok-e benne, mert bízni akartam. Elvégre nem volt más, aki segítene. Miután hosszú másodpercekig csak álldogáltam mozdulatlanul, a srácnak végül elfogyott a türelme.

-          Aish… nem szoktam idegeneknek szívességet tenni, de, elnézve a jelenlegi állapotodat… elcipellek a motoromig, és visszaviszlek az iskolába. – mondta mély hangján.

Megfogta a csuklómat, de én visszarántottam. Kezdett visszatérni belém az élet.

-          Én sem fogadok el idegenektől segítséget. – mondtam, és összefontam a karjaimat.

Válaszul grimaszolt egyet.

-          Najó... Jeongki vagyok. – nyújtott kezet.

Valahogy automatikusan kinyújtottam a kezem és megfogtam.

-          Én meg…

-          Yoomi. Tudom.

-          Mi?? Honnan?

De a kérdésemre nem adott választ.

-          Na, akkor felvegyelek, vagy tudsz jönni magadtól is?

-          Kösz, van lábam.

-          Nem vert gyökeret a földbe?

-          Chh… - szitkozódtam némán, a fogaim között, és követtem.

Miután egyikünk sem szólalt meg, megtörtem a csendet, mert őszintén szólva, egy rakás kérdésem lett volna.

-          Te jöttél be az iskolába?

Bólintott.

-          Jesszus… hogy csináltad?

-          Ne csinálj úgy, mintha te nem tudnád…

A szememet forgattam. Honnan tud rólam ennyi mindent?

-          Mióta kémkedtél utánam? És mégis, mi volt ez az egész?

-          Nem utánad kémkedtem… - mondta arrogánsan, mint akit sért egy ilyen megjegyzés. – Néhány japán keresett téged, én meg csak jókor voltam, jó helyen. – mondta némi önelégültséggel.

-          Hát…

-          Jó, igazából napok óta a japánok nyomait követtem. Van velük egy kis elszámolnivalóm, de… - nézett rám. – Nem gondoltam, hogy meg fognak támadni.

Köhögtem egyet. – Hát én sem… Yoshiko… a barátom volt… vagy mi…

Hangosan kiröhögött.

-          Yoshikónak hívta magát? Hehe… Ügyes játékos. A megtévesztés mestere. Nem te vagy az egyetlen, ne okold magad… emberek tucatjait tűzte így horogra…

Csak némán bámultam magam elé, miközben kiértünk a hangárból majd az udvarról, ahol a kapuban egy nagy motor állt. (Igen, nekem ennyit mondtak a motorok. Van kis robogó meg nagy motor, és a nagy az menő.) Megállt a motor előtt, és szembefordult velem.

-          A szüleid jól vannak? – kérdezte hirtelen.

-          A szüleim? Te most az én szüleimre vagy kíváncsi?

-          Igen. – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.

-          Jól vannak. Miért, talán őket is ismered?

-          Csak futólag. – felelte. – Na, tudsz motorozni?

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.

-          Anya az. – jelentettem ki, bár fogalmam se volt, miért kötöm ezt az orrára.

-          Akkor jobb, ha felveszed.

Távolabb léptem két lépéssel, és próbáltam úgy megszólalni, mint általában.

-          Yoomi, jól vagy? – hallatszott a vonal túlsó feléről meglehetősen szokatlanul a hangja. Magasan, és mintha sírósan csengett volna.

-          Én igen… és te? Minden rendben?

Rövid szünet. – Igen. A suliban vagy most?

-          Öö… Nem, épp…

-          Azonnal menj vissza, és ne mozdulj ki onnan. Érted? – vágott nagyon gyorsan a szavamba, olyan stílusváltással, hogy a színészek is megirigyelnék. – Itt vannak… Most le kell tennem. Szia… - de a hangja már beleveszett valamiféle csörömpölés és kiabálás zajába.

Zavarodottan bámultam a képernyőt.

-          Tehát anyádékat elkapták. – szólalt meg Jeongki. – Gyorsabbak, mint gondoltam…
-     Micsoda? Kik? - fakadtam ki. - Mondj már valamit!!! - kiáltottam rá ökölbe szorult kezekkel toporzékolva, mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy anyáéknak valami baja lehet. 
-     Rendben, elmondom, de nem itt. - felelte kimérten. - El kell tűnnünk innen minél hamarabb.