3. fejezet

A gyanúsan kémlelő, feketébe öltözött ember ugyanannál a megállónál szállt le, mint én. Körbenézett, majd elindult a falu irányába a többi ember után – mert most egész sokan szálltak le, és mindannyian a falu felé mentek. Én az ellenkező irányba indultam el, felfelé a kisösvényen, ugyanazon az úton, amelyiken lejöttem. Már negyed tíz volt, teljesen világos, még a napsugarak egy része is áthatolt a vékonyka felhőzeten, hogy jobb kedvre derítsen, de amíg nem voltam a szobámban, nem nyugodtam meg egy cseppet sem. Míg felfele gyalogoltam, nem szűnt meg azaz érzetem, hogy még mindig figyelnek a hátam mögül a fák közül... Normális esetben nem vagyok paranoiás, mert milliószor jártam már erre nappal, és maximum mókusokat vagy nyulakat láttam átrohanni előttem az úton, de aznap valamiért azt képzeltem, hogy a fatörzsek mögül valaki figyel. Pedig nem volt ott senki.

            Valahogy sikerült átküzdenem magamat a kertet körülvevő kőfalon – csak reménykedtem benne, hogy nem lát meg senki, így aztán a fal mellett araszolva behúzódtam egy nagy bokor bukszus mögé, és pár másodpercig csak némán figyeltem, mint valami megriadt állat. Minden teljesen nyugodt volt és az ablakokon keresztül nem láttam odabenn semmi mozgást. Óvatosan araszolgattam bokortól bokorig, közben pedig szurkoltam az időjárásnak, hogy olvassza meg a havat és mossa el a lábnyomomat utánam. A nap mintha meghallgatta volna imáimat, mert egyre jobban sütött, és mire az iskola falához értem, már rendesen izzadtam a kabátomban. Lenyomtam a vészkijárat kilincsét, ami a lépcsőházba vezet – és ijedtemben felsikoltottam.

-          Cssss! – suttogta.

Az ajtóban Yoshiko állt, épp akkor nyomta le a kilincset a másik oldalról, amikor én is.

-          Láttalak a folyosóról, ahogy átmászol. – mondta, de akkora riadt szemekkel néztem vissza rá, hogy rögtön megnyugtatott: - A többiek a konyhában vannak, ha jól tudom, szóval nem látott meg senki.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-          Viszont Moriel tanár úr tegnap este bezárta ezt az ajtót, azért vártalak itt.

-          Húú, nagyon köszi! – szakadt ki belőlem a felszabadultan.

Már elindultam felfelé a lépcsőn, amikor megállított:

-          Várj… szeretnék kérni tőled valamit cserébe.

-          Bármit.

-          Arról lenne szó… - kezdte kicsit habozva – Hogy nekem is el kellene mennem majd egyik este, és megkérnélek rá, hogy engedj ki meg vissza. – Ó… csak nem Yoshiko titkol valamit?

Meglepett a kérése, de megkönnyebbültem. Bár nem tudom mitől félhettem volna… A tanárok általában akkor mehettek ki, amikor akartak, de Yoshikót talán nem engedték volna el ilyen későn, vagy csak egyszerűen valami olyan dolog miatt akart elmenni, amit kínos lett volna a többi tanár elé tárni. Még aznap este elment, vacsora után, és azt mondta, hogy éjfél körül jönne vissza. Én addig is nyugodtan bevonultam a zongoraterembe és gyakoroltam még egy kicsit az éjszaka közepén a vészesen közelgő felvételikre és versenyekre, s közben vártam Yoshiko telefonhívását.   

            Valamivel éjfél után telefonált, a hangja kicsit zihált volt, de biztosan csak az emelkedő meg a falmászás miatt. Mikor bejött, becsukta maga mögött az ajtót, és belülről nekitámaszkodott, hogy kifújja magát.

-          Esküszöm, most rosszabb vagyok, mint a gimiben. – és kitört belőle a nevetés.

***

            Kertész néni fantasztikus ötlete volt, hogy idén már engem is beosszanak a főzéshez, mert elég nagy lány vagyok, mindjárt kirepülök és aztán a nagybetűs életben majd nem fogok tudni boldogulni, ha nem tudok egy kicsit főzni… Na nem mintha Kertész néni olyan nagy séf lett volna, ő is csak néhány alapételt tudott, de sokszor még azt is elsózta, vagy épp teljesen ízetlenre főzte.  De őt ez a legkevésbé sem érdekelte, közölte aznap, hogy ha már jobban érzem magam – kétségtelenül jobban voltam – akkor segítsek aznap a főzésben. Valami csirkepörköltet akart csinálni gombás szósszal és rizzsel. Persze többnyire én voltam a kuktája, és inkább csak parancsokat osztogatott, minthogy tanított volna.

-          Hoztam egy kis sáfrányt. – lépett be Yoshiko a konyhába.

-          Jaj, köszönjük! Isteni ízt ad a sáfrány! – felelte a biológiatanár. – Lányok, ki kell szaladnom, vigyáztok addig a pörköltre?

-          Persze.

Nagyot sóhajtottam, amint kilépett a helyiségből, kicsit nagyobbat, mint kellett volna.

-          Fel a fejjel! Kedves tanár…

-          Ja, igen az... – motyogtam, mert tényleg kedves, de aznap délelőttre már kicsit sok volt belőle. Nem szoktam vele ilyen hosszú ideig négyszemközt időt tölteni.

Kertész néni végül hosszú percek elteltével jött csak vissza, zsörtölődve, tüsszögve, és egy nyitott alagsori ablakra panaszkodott. Yoshiko hirtelen félrenyelte a vizet, amit ivott.

-          Nyitva van egy ablak?

-          Igen. Talán te nyitottad ki? – kérdezte számonkérőn.

-          Nem. – felelte. – De reggel én is éreztem a huzatot.

Ebéd után még le kellett vinnem pár dolgot az alagsori kamrába, és mikor leértem a folyosóra, én is megéreztem a fogvacogtató hideget, ahogy kinyitottam a dupla üvegajtó egyik szárnyát, jeges levegő csapott meg és süvített át olyan erővel, hogy beleremegett az egész folyosó.

            Egy pillanatra kivert a víz, ahogy belegondoltam, hogy talán tényleg bejött egy idegen az iskolánkba és talán azóta is benn bujkál, vagy les valamelyik sarokból, hogy lecsapjon rám. De persze, aggodalomra semmi okom nem volt, mert mindenhol be voltak kamerázva a folyosók, és az alagsor egy része még riasztózva is. Visszavittem a maradék zöldségeket és letettem, majd visszazártam a kamraajtót, és mikor megfordultam, akkor vettem észre a cipőnyomot a falon. Egészen pontosan az ablak alatt volt a falon egy bakancsszerű cipőtalp nyoma, a lábfej elülső része. Elég halvány volt és csak egy kis részlete a teljesnek, de rögtön rájöttem, hogy valaki tényleg járt erre. Kirázott a hideg. Az ablak még mindig nem volt becsukva. Egy mozdulattal becsaptam az ablakszárnyat, csak épp nem volt kilincse, amivel be lehetett volna csukni, és a huzattól megint kinyílt. Valami ösztönöm azt súgta, nézzek körül egy kicsit, és igazából nem is nagyon kellett keresnem: a kilincs a földön hevert a sarokban, pár méterre az ablaktól. Felpattantam, és még a megemelkedett adrenalinszinttel vezérelve visszatettem a kilincset a helyére és becsuktam az ajtót ( mert normál esetben ez több perces manőver lett volna). Bármi is történt múlt éjjel itt, remélhetőleg nem tűnt el semmi és nem is fog.

-          Félek. – szólalt meg valaki a hátam mögött. Felsikoltottam ijedtemben. Pedig csak Yoshiko volt az, a lépcső aljánál állt. Egyáltalán nem hallottam a közeledő lépteit, de nem is láttam tisztán az alakját, mert a lépcsőház félhomályba burkolta.

-          Tessék?

-          Engem keresnek valószínűleg. – mondta.

-          Hogy mi? – döbbentem le teljesen.

-          Nem akartam elmondani senkinek… és azt hiszem, nem is fogom. Yoomi, megbízhatok benned? – lépett közelebb, és olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy sejtettem, hogy valami nagy baj van.

-          Megbízhatsz. – mondtam.

-          Azt hiszem, van valaki, aki engem keres. Fogalmam sincs miért, mert soha nem ártottam bele magam semmi alvilági ügybe, de… amikor kijöttem Franciaországba, volt valaki a reptéren, aki valami olyat vitt az aktatáskájában, amit nem kellett volna. Nem láttam rendesen, mi volt az… de ő azt hitte, hogy igen. Aztán odajött hozzám, és azt mondta, hogy ha bárkinek szólnék erről, megfizetek érte, és tudni fogja, hol keressen. Én nem szóltam senkinek, de tényleg, és semmi közöm nem volt hozzá. De mikor a japán barátaimmal találkoztam, ők mondták, hogy hallottak valakiről, aki profin tud csempészni. – a hangja elhaló lett, látszott rajta, mennyire fél. – Én… én ma reggel kaptam egy üzenetet… annyit írt, hogy „Megtalállak”. Nem tudom, mi történik, Yoomi, de annyira félek. – tört ki végül. – Nem tettem semmit!

Átkaroltam Yoshikót, aki fejét a vállamra döntve sírt csendesen, de közben igyekeztem megnyugtatni. Múlt éjjel még talpra esett, találékony nő volt, de most egy pillanat alatt összetört.

-          Ne aggódj. Azonnal feljelentjük. Ez lesz a legjobb mód.

-          Ne!

-          Mi?

-          Nem… nem tudjuk feljelenteni… Hiszen nem tudok róla semmit sem. Még azt se láttam, mit csempészett… Csak ő hiszi azt.

-          Szóval csak zaklat. Semmi gond, akkor egy névtelen zaklatót jelentünk fel. – szögeztem le. Yoshiko még erre is rémült arcot vágott, de bólintott egyet, és már látszott rajta, hogy kezd megnyugodni.

-          Még csak egy üzenetet kaptam tőle… ez még nem zaklatás.

-          Igazad van… akkor várunk egy kicsit. De ne aggódj! Itt vagyunk mindannyian! Nem lesz semmi bajod! A suli meg körbe van kamerázva! Még talán minket is felvettek, mikor kiszöktünk ! – nevettem el magam. Na, ez talán pont nem vidította fel…

***

            Pörgettem az ujjaimat a fehér és fekete billentyűkön, már nem is koncentráltam az egész darabra, ösztönösen játszottam Chopin etűdjét. A gondolataim még mindig Yoshiko körül forogtak… nem is gondoltam, hogy ilyen naiv lenne… persze, nem volt épp nyugtató az, amit mondott, de a helyzet koránt se volt olyan rossz, mint amennyire túlreagálta a dolgot.

Még egyszer utoljára akartam eljátszani az etűdöt kívülről mielőtt elmentem volna lefeküdni, aztán lekapcsoltam a villanyt, és bezártam a gyakorlóterem ajtaját. Elindultam felfelé a lépcsőn a szobámba, de a villanyt most nem kapcsoltam fel a lépcsőházban, mert elég erősen besütött a hold fénye. Kibámultam az ablakon a téli kertre, és akkor megláttam.

            Egy fekete ruhás alak suhant végig a kőfal mentén az udvaron.

            Igazából alig lehetett látni, mert a fal is sötét volt és az ő ruházata is, de végig tudtam követni az árnyat, ahogy beoson egy nagy tuja mögé… és onnan nem ment tovább. Hosszú

 percekig néztem, legalább öt-tíz percen keresztül ott álltam és bámultam, mikor fog végre megmozdulni… de nem tette. A legidegesítőbb az volt, hogy nem láttam belőle semmit – mégis tudtam, hogy ott van, mert máshova nem mehetett el! Elkezdtem türelmetlenkedni, a telefonomat nyomkodtam, aztán visszanéztem a tujára, de nem történt semmi. Úgy húsz perc múlva aztán meguntam, és inkább felmentem aludni, de továbbra se hagyott nyugodni a gondolat. A szobámból sajnos pont a másik oldalra láttam ki, így lehúztam a redőnyt, kulcsra zártam az ajtómat, aztán rápillantottam az ágyamra: a tegnapi nassolásból megmaradt majonézes tégely és chipses zacskó hevert a sarokban, mellette a pizsamám, amit reggel vetettem le, meg pár másik ruhadarab és könyvek… hogy tudtam ekkora kupiban aludni?! Nem volt sok kedvem rendet rakni, de még annyira izgatott voltam a miatt az ismeretlen miatt, hogy nem is bírtam volna lefeküdni, így aztán összeszedegettem a cuccaimat… két könyv közé volt becsúsztatva az a boríték, amit Felix adott a szünet előtt. Furcsa volt, mert emlékezetem szerint a szekrényembe zártam be a ruháim közé, és azóta se vettem a kezembe… de már máskor is előfordult, hogy valamit máshova tettem, mint ahogy emlékeztem rá. Önkéntelenül belepillantottam a borítékba és végigpörgettem a képeket a szélüknél fogva, utolsó képként még felvillant a Kedves Vezető szobra Phongyangban… megakadt a kezem. Hol van a fiú portréja? Kivettem a képeket és elkezdtem egyenként átnézni, kétszer is megtettem, de az érettségis kép nem volt közöttük. Egyre idegesebb lettem, miközben a szekrényemet is áttúrtam és immáron akkora kupleráj uralkodott a szobámban, amiért büntetőmunkát adhatnának, de persze ez most egyáltalán nem érdekelt. Valaki járt a szobámban, és azt a képet vitte el… De ki az a fiú? Utólag belegondolva, azt hiszem volt pár dolog, ami nem azon a helyen volt, ahol én hagytam… ruhadarabok a szekrényemben, egy-két könyv… de egyébként nem úgy tűnt, mintha sokáig kereste volna a képet. És nem is vitt el semmi mást.

            Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Egész éjjel nem aludtam, csak álom és ébrenlét között vergődtem, mindenféle gondolatokkal és víziókkal… mit akarnak Yoshikótól? És miért jöttek be hozzám is? Hisz nem volt nálam semmi titkos dolog… leszámítva a képeket, amik közül ráadásul nem is azokat vitték el, amik propagandát hirdetnének, vagy törvénybe ütköznének, hanem csak egy ártatlan fiú tablóképét. Vajon tényleg ártatlan? Vagy valami fontos személyiség lenne? Nagyon sokáig forgolódtam, és nem tudom, hogy végül elaludtam, vagy félálomban álmodtam össze mindenfélét… a sűrű, egymást kergető értelmetlenségekből végül az ébresztőórám hangja rángatott ki reggel, és úgy keltem fel, mint akit fejbe lőttek.

            Kitámolyogtam a szobámból, és benyomtam a lift hívógombját. Az valahogy sokkal hamarabb megérkezett, mint általában, mikor a földszintről jön fel a harmadikig. Beléptem, de valami miatt megtorpantam: egy összehajtott kis papírdarab volt a liftben a földön, és látszólag frissen került oda, mert még hófehér volt, nem telepedett rá a por. Remegő kézzel lehajoltam, miközben hangos zajjal becsukódott mögöttem a liftajtó. Összerándultam, pedig nem történt semmi. Benyomtam a földszintet. Aztán kinyitottam a papírkát.

Egy üzenet volt az, amit nekem címeztek:

 „Ne bízz benne.”