2. fejezet

-          Idén sajnos nem érünk rá. – mondta anyukám a telefonba. Elhúztam a szám, mert úgy mondta, mintha ez valami újdonság lenne, pedig minden évben lezajlik egy ilyen telefonálás. Elvégre, miért is hagynák el a szüleim a munkahelyüket szenteste, ha szinte az egész életüket ott töltik? Még arra se lenne idejük, hogy fél órát a lányukkal töltsenek el a karácsonyfa mellett, és beszélgessenek vele. Őszintén szólva, nem is vágytam már a társaságukra. Mikor anya hívott, tudtam, hogy azt fogja mondani, hogy maradjak az iskolában.

-          Nekem is programom van. – mondtam erre. Hallottam a megdöbbenést a vonal túlsó végén. – Az operába megyünk.

-          Nahát, ez szuper! Mit néztek meg?

-          A hattyúk tavát… - mondtam már kevésbé lelkesen, mert nem voltam annyira oda érte. Mármint a ballettet imádtam csak pont ezt az egyet nem. De hát nem én döntöttem el, mire megyünk, ebben leginkább Kertész néninek volt beleszólása.

-          Jól van, akkor jó szórakozást! – halkult el anya hangja, és a mondatot még be se fejezte, amikor már letette a telefont. Sóhajtottam egyet, és felkaptam a zongorakottáimat.

Lusta voltam lemenni két emeletet a zongorateremig, így csak beszálltam a liftbe, mert közelebb volt a szobámhoz (két méterrel), mint a lépcső. Egy Beethoven darabot szedtem elő, amit már régen játszottam, de mivel felidegesítettem magam anya telefonhívásával, kellett, amin le tudom vezetni a feszültséget. Nem sajnáltam a billentyűket, egész testből odavágtam az akkordokat, a trillákat pedig nagy lendülettel végigpörgettem. Mire a darab közepére értem, már el is felejtettem, miért kezdtem el ezt játszani – ezért imádtam zongorázni, mert mindig annyira helyre tette a hangulatomat.

            Ez a nap is viszonylag gyorsan elrepült, már lassan készülődnöm kellett a színházba. Genfbe mentünk, Svájcba, nagyjából egy órára lehetett tőlünk. Az iskolánkhoz ez a nagyváros volt a legközelebb, de eljutni elég bonyolult volt hozzá. A vasútállomás legalább két kilométerre volt az iskolától egy kis falu szélén, ahol csak kétóránként állt meg egy-egy szerelvény, de hát ugye minek is lenne jobb a közlekedés, mikor csak akkor hagytuk el az iskolát, ha közösségi kirándulásokat meg sétákat szerveztek? Mindig különbuszokat rendeltünk, azok vittek mindenhova. (Leszámítva a szüneteket, amikor engem elengedtek pár órára egyedül – és ez már nagy kegynek számított.)

            Kertész néni megint azt a színes tollas öreg kalapját vette fel, ami inkább bohókásnak festett mint elegánsnak, és amint beléptünk a színházba, láttam a felénk forduló tekinteteket, majd ahogy szégyenlősen félrefordultak megmosolyogni a jelenséget. Odasúgtam Yoshikónak, hogy figyelje csak meg, mire nevetve azt válaszolta:

-          Mintha a galambokat etető néni lenne a Mary Poppinsból.

-          Pontosan! –díjaztam nevetve.

Ekkor valaki hirtelen megbökte a hátamat. Nem tanár volt, nem is azért bökött meg, hogy ejnye-bejnyézzen, amiért kinevetem a tanárom öltözékét – hanem Laura volt, az osztálytársam.

-          Helló Yoomi! Hát, te itt?

-          Jaja, ez az idei program.

-          Á, értem. – bólintott, aztán pár lépéssel odébb húzott Yoshikótól meg a tanároktól. – Emlékszel még, amit múltkor mondtam?

-          Ööhm… pontosan mivel kapcsolatban?

-          Holnap után anyáék elutaznak, szóval buli lesz nálam. Ugye jösz?

-          Jaa, hogy az! – jutott nekem is eszembe. Tényleg említette egyik este a nappaliban, de már meg is feledkeztem róla. – Kik jönnek?

-          Csak páran az osztályból… meg egy-két szomszéd. Olyan tízen leszünk, maximum.

-          Aha, okés. Hát, ha sikerül kijönnöm, akkor megyek! – kacsintottam rá.

-          Szuper! Héttől kezdődik, de te bármikor jöhetsz!

Azzal elszaladt, megkereste a szüleit. Elégedett mosolyra húztam a számat. A tervem megvalósulhat. Idénre már profi módon kidolgoztam a kiszökést, csak egy jó cél kellett, ami motiváljon. Laura bulija pedig kétségkívül annak tűnt.

            Visszamentem megkeresni Yoshikót.

-          Már itt is vagyok. Betesszük a ruhatárba a kabátokat? – kérdeztem.

-          Aha.

Elindultunk a bal oldali ruhatárhoz, de Yoshiko hirtelen megtorpant.

-          Várj, menjünk inkább a másik oldalra, ott kevesebben vannak! – mondta, és máris húzni kezdett az ellenkező irányba, tőle szokatlanul erős módon. Értetlenkedve követtem, mert a többi tanár annál a sornál állt.

Tény, hogy tényleg hamarabb sorra kerültünk, mert mikor végeztünk, Kertész néni csak akkor adta le a kabátját.

-          Hova szól a jegyünk?

-          Öö… bal oldal, erkély, harmadik sor. – mondtam.

Ebben a pillanatban szólalt meg az első figyelmeztető csengő, ami jelezte, hogy még tíz perc van előadáskezdésig. – El kell szaladnom valahova, meg tudsz várni a bejáratnál? – néztem rá, Joshiko bíztatóan csak bólintott egyet, én meg már szaladtam is a mosdók felé. A fene tudja milyen hosszú lesz az első felvonás, jobb megelőzni az ingereket…

Átvágtam az előteret elárasztó embertömegen, majd besurrantam a szűk kis folyosóra, ahonnan a mosdók nyíltak – szerencsére éppen nem volt sor – közben jött egy sms-em, így elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, ki írt: apa volt, boldog karácsonyt kívánt, és hogy holnap majd skypolunk. Rányomtam, hogy válaszolok, de hirtelen valaki nekem jött – illetve, azt hiszem én futottam bele valakibe, mert nem figyeltem, csak egyszer csak nekiütköztem valami szilárd de puha dolognak, szövetkabát és enyhe férfiparfüm illatát éreztem és valaki elállta előlem a fényt.

-          Bocsánat… - motyogtam bambán, fel se nézve, és kikerültem.

-          Joesonghabnida[1]. – mondta az illető időben velem egyszerre, de az agyamig csak később ért el, másodpercekbe telt, mire feldolgoztam, hogy valaki koreaiul kért elnézést tőlem. Mire felnéztem, ő már tovább lépett. Magas volt, átlagos koreai férfifrizurája volt, és még rajta volt a térdéig érő fekete nagykabát, aminek a gallérja felállt a nyakánál. Nem látszódott semmi belőle, de a hangjából arra következtettem, hogy nem lehet idősebb 25-30 évesnél.

Persze még bőven a kezdés előtt visszaértem, beültünk, és vártunk, mert az előadás csaknem tíz percet késett. Premier volt, szóval mondjuk belefért… Amúgy szép volt az egész, de nem volt épp várakozáson felüli rendezés, csak amolyan szokásos klasszikus hattyús tavás. Volt viszont más, ami felkeltette a figyelmemet, két felvonás közt a szünetben: két ázsiai férfi volt az, egyszerű fekete öltönyben álldogáltak az egyik magas asztalnál, ahol a büfévendégek ehettek-ihattak. Alapból persze nem érdekes, hogy ázsiaiak vannak a genfi színházban, mert miért ne lehetnének, rengeteg külföldi él itt… de a két férfi Yoshikóval beszélgetett, és koktélos poharakból ittak valami színtelen italt. Yoshiko csak egy perccel hamarabb ment ki a színházteremből, sietett, hogy ne kelljen sorba állnia a mosdóknál, de szerintem nem járhatta meg ennyire gyorsan az egészet, hogy máris ott beszélgessen velük egy itallal a kezében. A férfiak is biztosan japánok lehettek, mert olyan volt a szemük, és az egyiknek nagyon tipikus japán kinézete volt. Még egy régi, vágott seb is volt az arcán, mintha épp valamelyik akciófilmből lépett volna ki. Halkan és elmélyülten beszélgettek, de volt valami különös, nem jó előérzetem, ahogy néztem őket. Yoshiko soha nem mondta, hogy Genfben barátai vannak… Persze, attól még lehettek neki, de furcsa volt, hogy sosem beszélt a barátairól. Nem akartam őket feltűnően bámulni, így aztán elfordultam, és a telefonomat kezdtem babrálni, miközben azon agyaltam, hogy rákérdezzek-e a dologra.

Persze a kíváncsiságom győzött, hazafele végül megkérdeztem, kik voltak. Ő meglepődött, de aztán elmosolyodott:

-          Az apám cégének dolgozói, akik jó ismerőseim nekem is. – felelte.

Hát ennyi. Csak régi ismerősök. Bólintottam, és beszálltam a kisbuszunkba, amivel jöttünk. Kényelmesen befészkeltem magam az ablak melletti ülésre, és fáradtan bámultam az ablakon át a színházból hazafele tartókat. Ahogy elindultunk, és távolodtunk a színház előtti tértől, megláttam azt a koreait, akinek nekimentem a mosdóba menet az előadás előtt –a magasságáról és a hajformájáról ismertem fel, meg hogy ugyanaz a nagykabát volt rajta. Talán csak beképzeltem, de mintha a mi kisbuszunkat pásztázta volna, ahogy elhajtunk.

          

***

            Nagy adag hó esett le december 26-án, mielőtt elindultam volna este Laura bulijára, aminek egyáltalán nem örültem, mert így majdnem kétszer annyi időbe tellett kiérni a vasútállomásra. De persze volt egy bombabiztos haditervem: este ki kellett hagynom a vacsorát, hogy elérjem azt a vonatot, ami bevitt a városba, ezt viszont csak úgy tudtam megtenni, hogy volt egy beavatott emberem, aki falazott nekem: Yoshiko. Őszintén szólva elég sokat vaciláltam, hogy beavassam-e, vagy sem, de végül nem volt más választásom, és valami azt súgta, hogy bízhatok benne. Megkértem, hogy vacsoránál mondja meg a tanároknak, hogy megbetegedtem, és lefeküdtem aludni, ezért hagyom ki a vacsorát. Majd utána eljön a kollégiumba, hogy megnézze, hogy vagyok, és hoz nekem teát is, mintha gondoskodna a szegény betegről. Én akkor viszont már rég a vonaton leszek.

            A vacsora alatt szöktem ki, mert akkor mindenki egy helyen tartózkodott. Van egy vészkijárat, ami soha nincs beriasztózva, csak talán a nyári szünetben, így azon keresztül bármikor ki tudtam menni az udvarra, ott pedig a park felé kerülve ki tudtam mászni a kőfalon. Mondjuk így, hogy esett a hó, ez is kissé nehézzé vált. A kőfalra felfutott öreg, fagyos vadszőlő indákon kapaszkodtam fel, de néhány helyen kivájtak a kövekből egy-egy darabot még évekkel ezelőtt a felsőbbévesek, így ezekbe be tudtam illeszteni a lábamat. Onnantól egy ösvény vezetett tovább az erdő szélén a falu határáig. Hosszú volt, fagyos és köves, és időnként veszélyesen lejtett – nem beszélve a sötét, ágas-bogas hátborzongató erdőről, ami egyik oldalról körülvette. A vasútállomás sem volt kevésbé barátságtalan, egyetlen sínpár és egy rövid peron volt, meg két beton tönk, amin sok évvel ezelőtt még egy deszka volt felszögellve padnak, de persze azóta már vagy lerohadt vagy letörték, ki tudja. Egy régi vasutasház is épült pár méterre az állomástól, de már olyan rég nem használták, hogy körénőttek a bokrok és fák .

Hideg volt, és sokkal hamarabb lejöttem, mint terveztem, tehát volt még jócskán időm a vonatig. Letopogtam a havat a csizmámról, aztán beálltam a régi pad mellé a peronon, és összekulcsolt karokkal vártam a vonatra. A hátam mögötti fák között átsejlettek a kis falu fényei, az utcai lámpák és néhány karácsonyi égősor, amiket a lakók aggattak a házukra vagy a kertjükbe. Csak negyed órát kellett várnom, mert szerencsére pontosan jött, de azt a negyed órát legalább egynek éreztem, mert annyira átfagytam a végére. Úgy vártam az erdő mélyén megjelenő három apró világító pontocskát, mint a napkeleti bölcsek a betlehemi csillagot.

            Mire megérkeztem Laurához, már majdnem jégcsap voltam, mert a vasúttól még egy félórányi séta volt az ő háza, buszra meg most nem akartam kiadni a pénzt. Szerintem kb. már mindenki ott volt, mert biztosan többen lehettek, mint tíz fő. Kb. a felét ismertem csak, azok mint az évfolyamunkba jártak, de egyikkel se voltam különösebben jóban, csak Laurával meg Felixxel.

-          Üdv! – adott a kezembe egy kis poharat teli vodkával vagy hasonlóval Laura. – Ez a welcome drink. Lime-os Finlandia.

Éreztem, ahogy melegen végigperzseli a nyelőcsövemet és tovább vándorol a gyomromba az ital, és szinte másodpercről másodpercre felmelegedtem tőle. Soha életemben nem esett még alkohol annyira jól, mint akkor.

-          Hékás, azt hiszem kifelejtettetek valamiből… - csendült fel mögöttem hirtelen egy mélyen zengő basszus hang. Hátrafordultam. Soha életemben nem láttam azt a csávót, de tipikusan olyan alfahím kinézete volt. Ujjatlan pólót viselt, ami jól kihozta kigyúrt izmait, élénken csillogó kék szeme és gondosan belőtt fekete frizurája volt.

-          Roger. – nyújtott kezet.

-          Yoomi. – feleltem, és kezet fogtam vele. Ő megrázta, aztán két puszit adott az arcomra. Aztán teletöltötte a kiürült vodkás poharamat, és magának is töltött eggyel.

-          Japán, vagy kínai? – vigyorgott, miután koccintottunk.

-          Koreai… - morogtam leplezetlenül közömbösen. Amúgy se csevegtem volna vele szívesen, most meg már végképp nem…

-          A konyhában van a legtöbb pia, meg szendvicsek, egyéb rágcsálni való meg az asztalon a nappaliban. – lépett vissza a képbe Laura. – A szuterénben a szanua már be van fűtve, és páran már lementek jakuzzizni is.

-          Mi? Hogy ez fürdős parti? Nem tudtam, hogy fürdőruhát is kell hozni…

-          Ja, hát… - mosolyodott el Laura. – Ha kell, majd adok kölcsön. Bár szerintem a többieknek sincs… - vihogott, és valószínűleg jobb is, hogy nem folytatta. Nem akartam belegondolni, hogy vajon miben fürdenek odalenn.

Felix jót vigyorgott a zavartságomon, aztán áthívott a nappaliba, hogy karaokézzak.

-          Ja, én nem énekelek… – mondtam neki, de ő csak megragadott a csuklómnál fogva.

-          Nem baj, közönség is kell. Hé srácok, itt egy lelkes rajongótok! – kiabált már az éneklők felé.

És beültetett a kanapéra, majd egy fél perc múlva ő is lehuppant mellém, és adott egy nagy pohár narancssárga italt is.

-          Ez mi?

-          Felix felicis koktél. – vigyorgott. Egy szemforgatással nyugtáztam a fantasztikus szóviccét.

Egészen jó volt az a kutyulék, megjegyeztem magamban, hogy bízhatok Felix ízlésében. Nem is lehetett kiérezni belőle az alkoholt, csak az intenzív narancsos és gránátalmás aromát. Kezdett beindulni a buli. Egy srác és két lány karaokézott felváltva, nem is volt olyan rossz hangjuk, de ami a legfontosabb, hogy lelkesek voltak így én megúsztam a kínos éneklést. Felix sem énekelt, mellettem ült, de főleg vagy ivott, vagy a telefonját bütykölte – hasonlóan anti-party-face volt, mint én. Laura eltűnt… talán lement fürdeni a többiekkel, vagy fogalmam sincs. Felixhez hasonlóan én is inkább a telefonomat majmoltam és mindig elszaladtam újratölteni a poharamat valamivel, ha épp kiürült.

-          Pasi-ügy? – a hang olyan közelről jött, egészen a fülem mellől, hogy felugrottam ijedtemben. Reflexszerűen kikapcsoltam a telefonom képernyőjét és elrejtettem a táskámban.

-          Közöd? – feleltem vissza Rogernek, aki erre csak elvigyorodott. Olyan maflán vigyorgott, hogy egy monokli is csak szépíteni tudta volna az arcát.

-          Figyu… - huppant le mellém a másik oldalamra. – Te koreai vagy, ugye?

Kezdődik… megbámulnak, mint valami cirkuszi állatot, és megnézik, harap-e.

-          Ja. Miért? – mondtam ugyanolyan közömbösen.

-          Akkor énekelj valamit… Nálatok mindenki tud énekelni, mert folyton azokba a bárokba jártok… hogy is hívják?

-          A norebangra gondolsz? Ami amúgy nem bár…

-          Mi? Ja, igen arra! Szóval? mit hallhatunk?

-          Én nem járok norebangba, ugyanis Franciaországban nőttem fel.

-          Ja, persze. Hát de… azért csak ismersz valami koreai számot nem?

Ó, nem. Nem vágom pofán… Mosolyogj, Yoomi.

-          Igen, ismerek. De nem tudok énekelni.

-          haha, ja ezt ismerem, mindenki így kezdi, hogy elmondja, mennyire nem tud énekelni. – röhögte. –  Figyu… a péeszájt csak ismered, nem?

Tényleg eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Azon filóztam magamban, hogy vajon csak az alkohol tette vele, vagy alapból ilyen gyökér volt.

-          Majd énekelek, ha te is énekeltél. – mondtam, aztán felálltam azzal a lendülettel. Illetve, felálltam volna, de hirtelen annyira megszédültem, hogy nem tudtam koordinálni a mozgásom és végül Felix volt az, aki megtartott.

-          Kikísérlek inkább. – mondta, és valahogy nem ellenkeztem. Mindegy, csak nem akarok Rogerrel egy légtérben lenni.

-          Rogert nem lehet ezzel lerázni. – mondta Felix, miközben kimentünk a hátsó teraszra és leültünk egymással szemben egy kerti asztalhoz. Előttünk egy lány meg egy srác éppen elnyomta a csikket, és visszament a házba. – Mire visszamegyünk, már énekelni fogja az O sole mio-t.

Nevettem. – Akkor én meg Mozartot fogok.

Letelepedett a csend. Nagyon jól esett a friss, hideg levegő, és bár volt vagy mínusz tíz fok, egyáltalán nem fáztam pulcsiban. Jó érzés volt csukott ajtókon és ablakokon keresztül hallani a hangos zenét. Olyan, mintha kilépnél az univerzumból egy pillanatra. Hirtelen rám tört a fáradtság – amikor az alkohol kezd feldolgozódni, és hirtelen csend és nyugalom van körülötted, úgy rád tört és nem igazán tudsz ellene mit tenni. Szóval elbambultam. Meg akartam vakarni a fejemet, mert valami birizgálta a hajam… valami bogár, vagy pók, vagy gőzöm sincs mi… de ahogy odanyúltam, hirtelen valami meleg és bőrtapintású dologba ütköztem. Mi ez? Ujjak? Felix ujjai? Az ujjak hirtelen rákulcsolódtak az én ujjaimra, aztán egyszer csak Felix feje árnyékot vetett az arcomra. Másodpercekbe telt, mire rájöttem, mire készült. Azt hiszem egy kicsit többet ittam, mint kellett volna, mert elég lassan fogtam fel a dolgokat. A szívverésem viszont egy pillanat alatt megugrott, az ösztöneim pedig heves viaskodásba kezdtek. Hagyjam, vagy ne hagyjam? Egyszer már játszadozott velem… lepillantottam, de csak az arca élét és rózsaszínes ajkait láttam immáron egész közelről, és meleg lehelete már csiklandozta az én ajkaimat is... Hát jó, ha már buli, legyen vicces a buli, most majd én játszadozom vele, gondoltam, de mielőtt még bármi történhetett volna, mégis inkább elfordítottam a fejem. Aish… tudnám, mit is akarok pontosan?!

De tudtam, hogy így lesz jobb.

-          Ezt ne. – mondtam.

-          Miért?

-          Mert már vége van. Már réges-rég vége van.

Megköszörülte a torkát, láttam rajta, hogy nagyon zavarba jött. Már én is zavarba jöttem attól, hogy őt zavarba hoztam, úgyhogy gyorsan elengedtem a kezét és az államat megtámasztva lehajtottam a fejem az asztalra.

-          Akkor most… - kezdte – Visszamész és énekelsz?

-          Mi? – kiáltottam föl.

A nappali felé intett. – Roger most énekeli az O sole mio-t.

Tényleg azt énekelte, nem vicc. Teli torokból.

Nem bírtam tovább. A fejem visszadőlt az asztalra, és azon nyomban elaludtam.

***

Tudtam, hogy nem bírom a piát, de valahogy aznap este nem érdekelt. Szerencsére megúsztam annyival, hogy hamar bealudtam és aludtam reggelig, viszont mikor reggel világosban ébredtem egy ismeretlen ágyon, nagyon megijedtem, mert már rég vissza kellett volna mennem az iskolába. Valami barackszínű selyemtakarón aludtam, amire ráfolyt egy kicsit a nyálam is, és egy szép arisztokratikus berendezésű hálószoba vett körül, meg egy ismeretlen személy aludt összegömbölyödve az ágy másik felében. Reméltem, hogy történt tegnap semmi kínos… nagyjából megvoltak a képek, mindenre emlékeztem. Örültem, hogy végül nem kellett karaokézni. Átfordultam a másik oldalamra, és a zsebembe nyúltam a telefonomért – de a zseb üres volt.

Egy pillanat alatt felpattantam, és már rohantam is le, közben azon kattogott az agyam (azaz próbált kattogni) hogy hol jártam tegnap és hova tehettem le. Kicsit fel lett forgatva a ház azt hiszem, főleg a nappali, ahol aztán műanyag poharak és chipses zacskóktól kezdve minden féle szemét volt. A telefonom ott volt a konyhapulton – odarohantam és az első dolgom az idő volt: nyolc óra.

Oh, shit…

Valakit muszáj volt felébresztenem, hogy el tudjam érni a vonatomat, ami – emlékezetem szerint – fél óra múlva indult a pályaudvarról. Kapkodva összeszedtem a cuccaimat és felrohantam Laura szobájába, reméltem, hogy ott találom és felkel, hogy kiengedjen. De a lépcsőfordulón levő ablakból megláttam Felixet odakinn a teraszon. „Ez sose alszik?”- gondoltam.

-          Ki tudsz engedni?

-          Hát te még itt vagy? – nézett rám szarkasztikusan.

Lövelltem felé egy gyilkos pillantást.

-          Jójó… Mondd meg, hogy üdvözlöm Moriel tanár urat. – vigyorogta, mikor kinyitotta az ajtót.

-          Szerintem ő is téged… - morogtam, és átmásztam a kerítésen, mert a kis kerti kapu is kulcsra volt bezárva.

-          Ja, és Yoomi! – kiáltotta még hirtelen, aztán elbizonytalanodott, de kitaláltam mit akar.

-          Tudom, sajnálod a tegnapit, nem kellett volna, de te sajátságosan értelmezed a barátság fogalmát. – hadartam. – Már ismerlek.

-          Ööö most épp nem erre gondoltam, és ez így nem is teljesen igaz. Szóval, ugye… megvannak még a képek?

-          Jaaaaa, a képek? Persze.

-          Oké.

-          Na, pont jön a buszom. Szia! – intettem neki, és átrohantam az út másik oldalára, hogy elkapjam még a buszt a vasúthoz. Így legalább nem késem le a vonatot.

Leszálltam a buszról és átvágtam a forgalmas rue des Alpes utcán, gyorsan vettem jegyet, aztán megállapítottam, hogy van időm még kávét venni az aluljáróban. Egy cappuchinot kértem, aztán elindultam megkeresni a vonatomat. Épphogy léptem két lépést, mikor valaki nekem jött hátulról, mire egy jó adag forró kávé loccsant a kezemre.

-          Aissh, ez a sok idióta ember… - hallottam a hangját, angolul beszélt. Utána néztem, hogy ráförmedjek, hogy nézzen már maga elé, mert nem én mentem neki, és kérjem legalább elnézést, de ledermedtem a távolodó fekete nagykabát láttán. Ugyanúgy nézett ki, mint az az ember, akit a színházban is láttam. Azaz „aissh” pedig pontosan eléggé koreai dolog volt, úgyhogy nem lehetett más.

Leültem a szerelvény végébe, bedugtam a fülembe valami zenét, és bambultam ki az ablakon a kávémat kortyolgatva, amikor megint megláttam. A peronon sétált felém, de fejét lehajtva, így nem láthattam az arcát. Megállt a vonat előtt, megnyomta az ajtónyitót, aztán felszállt ugyanarra a kocsira, amin én is ültem. Hátrament a másik felébe, de az üveges térelválasztókon keresztül láttam, hogy hova ül le. Volt rajta ugyan egy sapka, de biztos voltam benne, hogy ugyanaz az ember, mint akibe immáron kétszer is belefutottam.

           Nem szoktam parázni az emberektől, de ebben a férfiban volt valami, amitől kirázott a hideg. Bár messziről elég rosszul láttam, de markáns állkapcsa és azt hiszem hosszúkás mandulavágású, sötéten csillogó szeme volt, amire árnyékot vetett a fekete siltes sapkája. Ő is csak a telefonját nyomkodta, mint mindenki más – de többször is úgy véltem, hogy a szerelvény túlsó feléből engem néz.

---

[1] Bocsánat, koreaiul.