Elrejtettek - 1. fejezet

A történet főszereplője egy végzős gimnazista koreai lány, aki valahol az Alpok hegyei között levő magániskolában tanult... eddig. A gimnázium teljesen hétköznapi, leszámítva, hogy el van rejtve a világ szeme elől és a gyerekek többségének szülei Európa- vagy világviszonylatban is fontos, de sokszor titkos munkát végeznek... Yoomi szülei csak diplomaták. Semmi különös nincs az életében. De valamiért mégsincs hétköznapi életük, és ennek sosem értette az okát. 

Abban az évben karácsonykor viszont történt valami olyan, ami sehogy sem illett az eddigi képbe.  A téli szünet végül nem úgy alakult, ahogy kellett volna, és egy pillanat alatt összedőlt az a világ, ami addig biztonságot adott. 

- - - -

Műfaj: akció, thriller, politikai (északi konfliktus), romantikus.

Jászódik Európában és Koreában.

Szereplők: kitaláltak (kivéve egyet, aki egy "cameo" erejéig megjelent:))

- - - - 

Lassan, unottan sétáltam az iskola folyosóján, közben szórakozottan az üres szekrényeket nyitogattam. December 13-a volt, péntek, a karácsonyi szünet előtti utolsó nap délutánja. A tanítás már rég befejeződött, utána pedig mindenki olyan rekordgyorsasággal hagyta el az épületet, mintha bombariadót fújtak volna. Mindenkiért eljöttek a szüleik, vagy legalábbis megérkezett egy felbérelt taxi a suli elé, hogy hazavigyék a szüleikhez a gyerekeket erre a három hétre. Az egyszerű sötétkék lapszoknyából és fehér blúzból álló diáksereg percek alatt átvedlett színes, zsibongó sokasággá. Én azonban még mindig az egyenruhámat viseltem és a két centi magas sarkú zárt cipőmet, amit a szabályzat előírt. Úgyse kellett senkinek csinosnak tűnnöm itt, én meg elvoltam az egyenruhával. Ahogy végigsétáltam, a cipőm  kopogása felverte a folyosót - úgy visszhangzott minden lépésem a, mintha én lennék az egyedüli élő lélek itt, pedig a takarítónők még a termeket takarították. Még csak most kezdett el sötétedni, nem lehetett több fél négynél - de már majdnem mindenki elment. Ahogy nyitogattam a szekrényeket, jó pár közülük hangosan nyekkent vagy nyikorgott –direkt lelassítottam a folyamatot, hogy még jobban belehasítson a csendbe a hang, és elfedje a lépéseimet. Jól esett a tudat, hogy csak egyetlen hangot hallani az egész folyosón, mikor egy átlagos szünetben fel se tűnik, milyen hangosan nyílik egy szekrényajtó. Különben is a zaj legalább arra jó volt, hogy a kellemetlen, fülsértő hangra figyeljek és ne a saját problémáimon gondolkodjak. Erre úgyis itt lesz három teljes hét, amíg a többiek vissza nem jönnek.

            Nem, szerencsére nem voltam árva, nem ezért kellett az iskolában karácsonyoznom – voltak szüleim, de mindketten a koreai nagykövetségen dolgoztak Párizsban, és állandóan el voltak foglalva. Szinte sose találkoztunk, csak nyaranta.

Egy híres nemzetközi magániskolába jártam, minden tehetősebb diplomata idehordta a gyerekét. Már tizenkét éves korom óta ide tartoztam, és szinte kivétel nélkül minden karácsonyi szünetet itt töltöttem. Hiába hívtak el az osztálytársaim hozzájuk ünnepelni, nem mehettem, mert a szüleim megtiltották. Nem tudom, mitől féltettek annyira, mikor a többi gyerek is mind rendes és gazdag családból származott, és nem is laktak veszélyes helyen, többnyire mind Nyugat-Európában. De én csak a nyári szünetben hagyhattam el az iskola kapuit és akkor is csak szigorúan titkosan egy magánhelikopteren.

Tudom, hogy fellengzősen hangzik, de igazából a szüleim miatt volt így. Mondhatni, nem voltak éppen átlagosak. Furcsa volt, mert odahaza is úgy éltünk, mint akik nem léteznek a világon. Dél-Koreában Szöultól nem messze a hegyekben működött egy magánkórház, aminek az egyik épülete volt a mi lakásunk. A lakás kicsit túlzás, mert azért elég nagy volt és mondhatni jómódú. De mégsem mondanám villának, hiszen egy kórház mellett volt közvetlenül, ablakai a kertre néztek, ahol délutánonként fehér pizsamás nénik és bácsik sétálgattak – ebben a házban töltöttem a nyarakat a szüleimmel. Testvéreim nem voltak, egyke voltam, és mivel egy kórházban laktunk, játszótársam se nagyon akadt, így a nyaraim mondhatni egyhangúan unalmasan teltek. Ősztől visszautaztam az internátusba, és június végéig nem is jöttem vissza. Aztán kezdődött minden elölről. Olyan volt, mint egy végtelen mókuskerék.

-          Hé, Kang! – harsogta túl a csikorgó szekrényajtót egy fiú hangja. Nem szokott a vezetéknevemen szólítani, de a hangját felismertem: Felix rohant felém, az a srác, akibe két-három évvel ezelőtt bele voltam zúgva. – Jól vigyázz… arra! – suttogta annyira közel hajolva az arcomhoz, hogy éreztem a fülemen a leheletét. Az utolsó szót nyomatékosan kiemelte, hogy éreztesse, mire utalt. – Az életemet bíztam rád!

Azzal faképnél hagyott és elrohant. Tudtam, hogy nála ezt köszönésnek kell venni, ezután valószínűleg rögtön fogja a holmiját és megy a taxijához. Az ő szülei is diplomaták voltak, neki se értek rá személyesen eljönni a fiukért egy ilyen jelentéktelen vidéki helyre a hegyekben – de legalább hazamehetett karácsonyra.  

A jégvirágos ablaküvegen keresztül bámultam, ahogy odalenn az iskola előtt sorra megállnak a Mercedesek, Jaguárok és még kitudja milyen márkás autók, aztán öltönyös és kosztümös emberek szállnak ki belőlük, hogy felvegyék a gyerekeiket. Idén mindenki hazautazott, kivéve persze engem. Volt már ilyen karácsonyom, nem is egy, úgyhogy már nagyjából megszoktam. Egy ideig nehéz volt elfogadnom, hogy én vagyok az egyedüli diák, aki a karácsonyt is az iskolában tölti – de aztán eljött a mélypont, és azt túlélve már fel tudtam dolgozni a helyzetet.

Az a bizonyos mélypont pár évvel ezelőtt volt, mikor így egyedül maradtam megint. Az előtte levő este valami csoda folytán Felix megcsókolt – teljesen odavoltam érte, ő volt az első és egyetlen nagy szerelmem, így talán érthető, hogy a föld fölött lebegtem tőle – egészen másnap reggelig, amikor már rám se nézett, hazament, és a barátnőmtől tudtam meg, hogy otthon várta a barátnője. Tudom, hogy ez borzasztóan kicsinyesnek hangzik, de akkor, kb. tizenhat évesen teljesen kiborított. Aztán elhatároztam, hogy megszököm a szünetben – ahhoz a barátnőmhöz akartam menni, aki a legközelebb lakott, mindössze a svájci határt kellett átlépnem hozzá – de végül amint kiszöktem, elestem a jeges úton, eltört a karom és akkor tértem magamhoz, amikor egy kórházi ágyon feküdtem. Azokban a napokban nagyon utáltam magamat – ennek többnyire Felix, és a szünetbeli magány volt az oka – és egyszerűen semmi okot nem találtam, hogy éljek. Rögtön a szünet elején eldöntöttem hát, hogy beveszek pár pirulát, és örökre elalszom. De az ápolónő még időben észrevette, hogy valaki meglopta az orvosi szekrényt, és megakadályozta, mielőtt még bármit is tehettem volna. Egy kartörés, majd gyomormosás… és a szüleim máris eljöttek hozzám Párizsból. Persze annyira ki voltak akadva, hogy még én sajnáltam meg őket, amiért ilyen szerencsétlen gyerekük van. Azt mondták, tudják, hogy nehéz nekem, de a gimnáziumot mindenképp végig kell csinálnom. Talán nagyon megijeszthettem őket, de sikerült elérnem a célom: a következő karácsonykor Párizsba mehettem hozzájuk. Idén azonban minden visszatért a régi kerékvágásba, és a könyvtár falai között tölthettem az ünnepeket. De ez volt az utolsó gimis karácsonyi szünetem. Ha ezt túlélem, már nem lesz több ilyen, mert jövőre egyetemre megyek – és amúgy meg, idénre is terveztem egy kis szórakozást!

Fellifteztem a harmadik emeletre, ahol laktam, és most kiélveztem, hogy a lift csak az enyém – nem kell várni fél órát, mire leér, nem áll meg minden emeleten, nem nyomorgunk heten vagy nyolcan benne – csak azért jött le, mert én hívtam, és mikor felvitt, csak én szálltam ki belőle és nem tódult az arcomba millió ember, hogy felszálljon. Helyette csak az üres, kongó folyosó látványa fogadott.

Egy kiüresedett kollégium, nem állítom, hogy a legszívmelengetőbb érzés – olyan kísérteties tud lenni néha, mint egy kihalt vidámpark, ahol az összes csillogó, csábító játék csupaszon, gazdátlanul szomorkodik a parkban. Van benne valami frusztráló, természetellenes, rideg – ugyanilyen a mi kollégiumunk is – szünetre teljesen elnéptelenedik, nem visonganak a folyosókon, nem csapkodják az ajtókat, nem kiabálnak egymással, nem diskurálnak és vihognak idiótán a szobaajtóban megállva – az egyedüli hang, ami végigkísér, az a saját cipőm sarkának ütődései a padlón. Két másodperc alatt meggondoltam magam, hogy mégse akarok a szobámba visszavonulni a saját magányomba aszalódni, csak visszaszálltam a liftbe és megnyomtam a negyedik emeletet – ez volt a legfölső – innen már csak egy sor csigalépcső vitt fel a toronyba. Néhanapján, amikor szabadságra vágytam, vagy besokalltam valamitől, feljöttem ide kiszellőztetni a fejemet. Valójában az ide felvezető lépcsőházat be szokták zárni – de én egy éve nagyjából, egy véletlen folytán hozzájutottam a kulcshoz és gyorsan lemásoltattam magamnak – így azóta bármikor fel tudtam jönni, és még csak fel se tűnt senkinek!

A magasból gyönyörűen be lehetett látni a tájat, a sok erdő borította hegyoldalakat és az Alpok sejtelmes csúcsait. A völgyekben néhol opálosan csillant meg a jég a tengerszemeken, a hófelhőket tükrözve. A horizonton még felsejlettek a nap utolsó sugarai, de körülötte már sötéten gomolyogtak a fellegek. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és megborzongtam – a felerősödő északi szél nemcsak a hajamat borzolta össze, hanem egész testemben megborzongatott. Hideg, fagyos lehelete volt, nekem azonban valahogy mégis jól esett. Annyira más volt, olyan tiszta, és az otthoni hegyek levegőjét juttatták eszembe. Rámosolyogtam a fákra, az utolsó erőtlen napsugarakra, a madarakra, amik a nap irányba repültek – és máris jobban éreztem magam.

Kiélveztem minden pillanatát annak, hogy én vagyok itt egyedül: sokáig fürödtem a zuhanyzóban, forróra állítva a hőfokot és mellette hangosan zenét hallgattam és áriáztam hozzá. Aztán bevágódtam a tévés nappaliba az emeletünkön, körbebarikádoztam magam párnákkal, betettem egy filmet, és popcornt eszegetve bambultam a tévét, mint egy tipikus tini. A reggeleket szintén a hangos zenével dobtam fel, és módosan feltettem a két lábamat a konyhaasztalra, amíg a müzlit kanalaztam. Idiótán táncoltam a folyosón, énekeltem és cigánykerekeztem, úgyse látta senki. Ha nem tomboltam volna, akkor meghallottam volna azt a tömény csendet, ami ott lappangott a falak között, ami olykor olyan nyomasztó volt, és csak aggodalmat keltettek volna bennem.

Igazából nem csak én maradtam ott a szünetre. Hiszen ha már egy diák nem megy haza, akkor kell, hogy legyen ott valaki felnőtt is. Másrészről viszont voltak állandó lakói az iskolának a tanárok közül: az aggastyán fizikaprofesszor, egy kistanárnő, aki erre az évre jött ide gyakorlatra Japánból, egy idősödő tanárnő, a biológiatanár, akit csak Kertésznek hívtunk, mert kész botanikus kertet nevelt az irodájában, tantermében és a szobájában is, illetve ott volt még egy takarítónő, akinek muszáj volt bennmaradnia szünetre.

-          Minden rendben? – jött oda hozzám este a japán kistanár, akit mindenki egyszerűen a keresztnevén, Yoshikonak szólított. Az elsősöket tanította francia irodalomból, így nekem nem sok közöm volt hozzá, leszámítva, hogy néha láttam a folyosón, vagy az ebédlőben.

-          Igen, persze. – feleltem. Mást amúgy se nagyon felelhettem volna.

-          Nem rossz itt egyedül? – kérdezte. A legelső és legrosszabb kérdés, amit feltehetnek a karácsonyi szünetben.

-          Már megszoktam. – mosolyogtam pókerarcot vágva.

-          Értem. – felelte, és odébb állt. Már majdnem utána kiáltottam, hogy nem, nem vagyok árva, ami az emberek következő gondolata volt, de aztán hagytam az egészet.

Minden este le kellett menni közös étkezésre az ebédlőbe. A nap többi részében igazából azt csinálhattam, amit akartam – vagyis enyém volt az egész kollégium, nappali, tanulószoba, néha még kimenőt is kaptam délutánra, bár a legközelebbi város is majdnem 1 órára volt –  egyedül a vacsora volt a kötött program. Mindenki összeült és együtt evett, többé-kevésbé kellemes csevegés közben. Azért volt már olyan „szerencsém”, hogy a biológiatanárom a gyenge átlagomat akarta megvitatni velem szenteste, de általában jók voltak a jegyeim és nem maradt benn olyan tanár, aki ilyenbe beleköthetett volna (pláne nem szenteste). A felnőttek felosztották maguk között, melyik nap ki főz. Egyik este Yoshiko készített japán ételeket. Egyfajta rament készített, azaz gazdag leves, zöldségekkel, gombával és sok-sok tésztával. Ezen kívül volt többféle sushi és valamilyen zöldséges rizses étel is. Én inkább a levesből ettem sokat, és koreai ízlésem szerint megspékeltem még egy kis erőspaprikával.

-          Nem mertem belerakni, mert nem tudom, ki szereti. – szólalt meg mellettem Yoshiko.

-          Igen, itt nem mindenki szereti a csípőset. – jegyeztem meg. Pláne, hogy mi, koreaiak köztudottan, ha csípősről volt szó, szinte nem ismertünk felső határt.

-          A francia konyha egészen más! – lelkendezett. – Olyan kifinomult!

-          Én jobban szeretem a koreait. – feleltem. – Jobbak a fűszereik.– mondtam diplomatikusan. Az igazság az volt, hogy néha ízetlennek éreztem az ételeiket, és sose voltak olyan jó, tartalmas levesek, mint otthon. Maximum zöldségkrémlevessel szolgáltak, de az olyan volt, mint egy zöldségturmix. Yoshiko levese viszont annyira finom volt, hogy próbáltam nem látványosan telezabálni magam.

A fizikatanárom mellettem sokat finnyáskodott, és méregette a sárgarépákat és a hosszú spenótleveleket, mintha most látott volna ilyet életében először. Egy keveset szedett a levéből, aztán odébb csoszogott. Yoshiko megvárta, míg mindenki szedett, aztán leült az utolsó szabad helyre, ami pont mellettem volt.

-          Mióta élsz itt? – kérdezte.

-          Úgy hat éve. Amióta ide járok.

-          És előtte Koreában éltél?

-          Igen. – örültem, hogy nem vagyok számára „kínai”, mint a legtöbb embernek, aki nem Ázsiából jött. A legtöbben ugyanis meg sem kérdezik a nemzetiségem, csak rögtön vagy japánnak, vagy kínainak mondanak. Tulajdonképpen még most is Koreában élek, a nyarakat ugyanis mindig ott töltöm. Csak a szüleim és a gimnázium miatt vagyok itt.

-          Vissza akarsz majd menni?

-          Igen, majd oda szeretnék egyetemre menni.

Persze jött az ilyenkor evidens kérdés, hogy akkor milyen szakra mennék, stb. Elmondtam, hogy zongoraművész szeretnék lenni, de azért érdekel még az újságírás meg a nyomozás is. Alapból azért sok minden elkezdett érdekelni az elmúlt időben, így aztán nem kevés dilemmát okozott, hogy hova jelentkezzek majd januárban. Egy valamit biztosan tudtam: hogy Koreába szeretnék egyetemre járni, akár ott lesznek anyáék, akár nem.

-          Te mennyi időre jöttél? – kérdeztem tőle.

-          Két évre. Szakmai gyakorlat.

-          Hűha, az nem kevés! Na és hogy tetszik?

-          Eddig nagyon jó. – mosolygott. Nem is merne mást mondani a többi tanár előtt, gondoltam. – Az osztályom is nagyon… érdekes! – felelte, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő szót találta meg. Persze egy idegen nyelven beszélni mindig nehéz, de az érdekes szó több mint találó arra az osztályra, akit ő visz.

Én azt mondanám, hogy ők furcsák. Egytől egyik zárkózottak, el vannak a saját kis világukban, van köztük pár autista és pár két lábon járó lexikon, akik sorra nyernek versenyeket matekból és magyarból párhuzamosan. A szóbeszéd szerint az ENSZ főtitkárának a gyereke is odajár, meg egy orosz házaspár fia, akik egyébként az Antarktiszen folytatnak atomkísérleteket, az egyik lány apja meg a NASA egyik pilótája. Nem akartam elárulni neki, hogy valószínűleg a legfurább osztályt kapta meg, ahol szerintem az osztálytársak nem is tudnak egymás létezéséről, annyira kockák.

Pár másodpercig némán ettünk, aztán ő törte meg a csendet.

-          Miért nem mentél a szüleidhez karácsonyozni?

-          Ők nagyon sokat dolgoznak, még ilyenkor is. – feleltem csendben. Talán azt hitte, hogy érzékeny témát érintett, nem firtatta tovább a témát. Pedig igazából csak meglepett, hogy tudja, hogy vannak szüleim, és nem vagyok árva. Elvégre az átlagos szülők elviszik a gyereküket szünetre, így minden ember először azt hiszi, hogy nekem nincsenek.

-          Yoomi. – fordult felém. – Ha bármiről szívesen beszélgetnél, meghallgatlak. – mondta mosolyogva. Normál esetben kiráz a hideg az ilyen szövegektől, de akkor valamiért nyugalommal töltött el a jóindulata. Talán az is számított, hogy Koreához képest egy szomszédos országból jött, akihez a közös zűrös történelmünk ellenére egyfajta rokonság fűzött itt Európában.

Akárhogy is, Yoshikóval kezdtem összebarátkozni, pedig mikor még év elején meghallottam, hogy egy japán kistanár jött a suliba, grimaszoltunk rá a barátnőmmel, hogy minek jött ide. De persze minden megváltozik, ha egy kicsit jobban megismersz valakit. Őt is hasonló dolgok érdekelték, mint engem, így volt sok közös téma a vacsorák folyamán. Ő is távol élt a szüleitől, csak máshogy: meghaltak, még mikor kisgyerek volt, a munkahelyükön egy gázrobbanásban. Őt azóta a nagymamája meg a nagynénje nevelte. Ezt persze nem első este mesélte el, de látszólag teljesen közömbösen kezelte már a történteket.

Annyira elmerengtem, milyen nehéz lehetett egy ilyen tragédiával a háta mögött felnőni, hogy fel se tűnt, hogy kisodortam a ruhásszekrényemből egy vastag borítékot. Nem pénz volt benne, csak képek, amiket Felix bízott rám még a szünet előtt. Még bele se pillantottam, mikor odaadta, mert csak belecsúsztatta a mappámba az egyik óra végén, amikor nyüzsgés volt körülöttünk és rohantunk. Én aztán este elrejtettem az egyik ruhastóc alá a szekrényemben, hogy biztosan ne legyenek szem előtt. Csak annyit tudtam, hogy valami észak-koreai fotókat szerzett meg az egyik ismerősétől. Ahogy a boríték kisodródott, persze kihullott egy pár fénykép a borítékból. Mindet valaki ottani lakó készíthette, mert egy ház fotói voltak. Kis kétszobás lakás, egyszerű, szocreál bútorokkal, az uralkodók portréival a falon a nappaliban… csak egy átlagos észak-koreai lakás. Aztán volt egy családi fotó, meg pár Phenjanban készült utcakép… A többi már nem esett ki, de futólag megnéztem az összeset, ha már Felix rám bízta, és a sors akaratából is a kezembe került. Volt ott egy sötét, pincére hasonlító szobában készített kép, melyen három ember állt egyenesen, komoly tekintettel. Megfordítottam, a hátuljára egy évszám és a neveik voltak írva. „Nélkülük már egy munkatáborokban lennénk” állt a kép hátulján. A következő képek további embereket ábrázoltak, de többnyire még a nevük se volt ráírva, maximum egy évszám – néhány ember fotói ismétlődtek, kéthárom évenként – bizonyára családtagok, vagy rokonok. Tulajdonképpen semmi különös nem volt a képekben, leszámítva, hogy melyik országban készültek. Pillanatképek a városról, iskolai rendezvényről, állami ünnepről… Végül volt egy fotó, ami már mai modern minőségben készült, és egy érettségiző korú fiút ábrázolt. „Kim Shinwook, 2009”. Állt a feliraton. Szép, szabályos arca volt, és rokonszenves tekintete. Hasonlított valakire, de nem tudtam megmondani, kire. Először a nagybácsim jutott eszembe, de aztán végigfutott az agyamon még egy-két orvos vagy gyakornok a kórházból, akiket nyáron láttam. Mikor azon kaptam magam, hogy már nem tudom mennyi ideje nézem ezt a képet, gyorsan elpakoltam az összeset, és visszatettem oda, ahol senki nem érheti el, csak én. A saját szobámhoz eleve kulcsom volt és a ruhásszekrényemben meg pláne nem turkált soha senki más.

Pár nappal később azonban valaki megtalálta őket.