7. fejezet

Elkészültem az új fejezettel, nem merem többször átolvasni, mert úgyis csak átírnám. Remélem azért tetszik! :)

Miután elköszöntem a fiúktól, vettem egy nagy levegőt, és ismét beléptem a zürichi repülőtérre, ahol ugyanaz a tömeg és ugyanazok a hostessek fogadtak, mint tíz perccel ezelőtt. Gyorsan odaszaladtam az információs pulthoz, és megtudakoltam, hogy van-e ma közvetlen járat Szöulba, és hogy van-e még szabad hely. A nő echte német volt, elég erős akcentussal beszélt franciául, de azért megértettem mit akar mondani. Azt mondta, keressem fel a Korean Air pultját, és ott tudnak nekem segíteni. Megköszöntem, és elrohantam a mondott irányba. Úgy éreztem, mintha minden másodperc számítana abban, hogy tudjak még jegyet venni a legközelebbi járatra. Amíg rohantam, számtalanszor lejátszódott előttem az a rémkép, hogy pont az utolsó helyet veszi meg előttem valaki, mielőtt odaérnék.

A pultnál azonban nem volt senki – leszámítva a Korean Air munkatársát.

-          Jó napot kívánok. – köszöntem illedelmesen. – Mikor indul legközelebb járat Szöulba?

A férfi mosolygósan visszaköszönt, és mondta, hogy ma este 22:50-kor.

-          És van még rá hely? – kérdeztem vissza türelmetlenül, egyre növekvő adrenalin szinttel.

Ha még ma el tudnék utazni, az király lenne…

-          Pont egy hely van még a turistaosztályon.

-          Rendben, megveszem! – csaptam le rá. A hapsi kicsit le volt döbbenve  a határozottságomon, nyilván nem szokott ilyen elszánt diáklányokkal találkozni.

-          Biztos nagyon sietős dolga lehet a kisasszonynak. – mondta kedvesen.

-          De még nem is sejti, mennyire… - bólogattam. – Amúgy, biztos, hogy a mai nap indul még járat? A panelen nincs kiírva az induló gépeknél.

-          Igen, mert egy műszaki hiba lépett fel, és még nem sikerült teljesen kijavítani. – felelte.

Bólintottam, bár nem értettem teljesen a dolgot, de mindegy volt. Még ma elutazhatok!

-          Mivel ez az utolsó jegy, 10% kedvezmény jár.

-          Remek! – mondtam, bár egyáltalán nem érdekelt most az a néhány euró vagy frank különbség… meg se hallottam szinte, mennyi volt a jegy ára, már odatoltam a bankkártyámat, és az ujjaimat készenlétben ráhelyeztem a kódot kérő kis szerkezet fölé. Fizettem, meghajoltam, megköszöntem, és megfordultam.

Felesleges volt a rohanás, mert még maradt egy fél napom a reptéren, amit el kellett ütnöm valahogy.

Megláttam a Paul’s francia pékséget, ahol nagyon finom kávékat is adtak, így odamentem és leültem a egyik kényelmes fotelébe, és rendeltem magamnak egy nagy lattét. Vagy húsz kilóval könnyebbnek éreztem magam most, hogy szereztem magamnak repülőjegyet még aznapra. Nem hiányzott még egy éjszakázás a reptéren, hogy elveszítsek egy teljes napot… ez a délután is épp elég. Anyáék már biztosan felszálltak.

A meleg kávé és a cukor egy kis pozitív energiát adott, a széken kényelmesen eldőlve iszogattam a habos italt, miközben nézegettem az utazókat, akik nagy bőröndökkel, családtagokkal érkeztek, könnyes búcsúkat vettek egymástól... Ezek az emberek valószínűleg mind az ünnepekre utaztak haza a rokonaikhoz, és most indultak vissza; vagy épp fiatalok egy másik országba indultak el szilveszterezni. Valamiért idén aztán végképp semmit nem éreztem át az ünnepek hangulatából – na, nem mintha máskor olyan bensőségesek lettek volna, Kertész néni töklevesével meg az üres kolifolyosókkal… Teljesen kívülállónak éreztem magam a többi utashoz képest. Kissé úgy éreztem, mintha egy más világból jött idegenként egy burkon keresztül nézném őket, akiknek szép és sikeres élete van, családdal és sok baráttal, akikkel szórakozni járhat. Az én életemet egy rakás összevisszaságnak éreztem, ahol szinte már egyetlen biztos pont sem maradt… igaz, én döntöttem úgy, hogy nem nézem ölbe tett kézzel az iskola biztonságos kőfalai mögül a dolgokat, de másrészről viszont nem volt más választásom, hiszen senki nem tett volna semmit helyettem. E miatt nagyon mérges voltam az egész világra, de legfőképpen Jeongkira. Kedvem lett volna feljelenteni az egész csapatát, besétálni a rendőrségre, elmondani, hogy ez történt, csókolom, csináljanak valamit. De persze, a rendőrséget rohadtul nem érdekelte volna az egész, azon kívül meg egy kicsit sajnáltam volna Yoojungot, hisz ő legalább megpróbált segítséget nyújtani.

Megcsörrent a telefonom. Egy francia szám hívott, így óvakodva vettem csak fel és először nem szóltam bele.

-          Halló, Kang kisasszony? Halló? … Ott van?

Letettem. Az iskolai titkárnő hangját hallottam a vonal túlsó feléről, így aztán amint felismertem, lecsaptam. Nem hiányzik, hogy most a nyakamba üljenek, mikor legkisebb gondom is nagyobb annál, hogy megmagyarázzam, miért nem vagyok már az iskolában.

            Jó sokáig gubbasztottam a fotelben, de nem tudtam mást csinálni. A várakozás volt a legrosszabb mindig, utáltam. A kávé nem tette meg a hatását, sőt, inkább elálmosított, így néha hosszúkat pislogva, másodpercekig csukott szemmel üldögéltem, várva az este kilencet, amikor már megnyitják a beszálló kaput. Azt hiszem, kicsit elszundítottam ott a fotelben, mert mikor kinyitottam a szemem, már teljesen más emberek ültek körülöttem. Az órámra pillantottam, és láttam, hogy legalább fél órát aludtam – éppenséggel rám fért, mert az utóbbi napok kicsit sűrűbbek voltak a kelleténél – de még mindig maradt két teljes órám a kapuk kinyitásáig.

Álmosan pislogtam ki a szundit a szememből, mikor egy koreai férfit láttam elsétálni szinte pár méterre a kávézótól. Majdnem elkerülte a figyelmemet... ami feltűnt, az a dzsekije volt, aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy az egész alak nagyon, nagyon gyanúsan ismerős… Jeongki volt az.

Észre se vett. Fekete süldős sapkáját viselt, és épp ráhajtotta még a kapucniját is, mikor elsétált előttem, így már szinte felismerhetetlen volt. Egyenesen továbbsétált a repülőtér egyik félreeső folyosója felé.

Gondolkodás nélkül felpattantam, és tisztes távolságban követni kezdtem. Valami nem tetszett a járásával kapcsolatban. Vajon mit keres már megint itt? Nem ment el Yoshikót megkeresni?

Már vagy fél hét körül járt az idő, éppenséggel még az is lehet, hogy már rég megtalálta, de ahogy előttem ment, nem ez sugárzott belőle, hanem inkább elégedetlenség. Hirtelen elkezdtek cikázni a gondolataim, és azon vitatkoztam magamban, mit is kéne tennem. Rúgjam jól seggbe, amiért cserben hagyott az ígérete ellenére, vagy inkább csak kövessem, és várjam ki a megfelelő pillanatot. Végül ez utóbbi mellett döntöttem.

Azon a folyosón senki nem sétált, a végén volt egy ajtó, melyre „staff only” felirat volt kiírva, és oldalt volt még egy szürke ajtó, amin meg semmilyen felirat nem volt. Persze, hogy Jeongki ezen nyitott be. Nem vártam meg, amíg becsukódik a teleszkópos ajtó, én is gyorsan besurrantam utána – egy teljesen sötét helyiségbe.

Fogalmam sincs, miért nem vett észre, pedig ha odafigyel, rájöhetett volna, hogy később csukódott be az ajtó, mint ahogy ő bejött. Valószínűleg nagyon koncentrált valamire, mert felgyújtotta a telefonos lámpáját, és körbevilágított a teremben. Én meglapultam az ajtó mellett a falnál.

Egy nagy raktárhelyiség volt, tele polcokkal, papírdobozokkal, mindenféle cuccokkal. Ahogy én is megfigyeltem, hol mi van, találtam egy biztonságosnak tűnő nagy dobozt, ami mögött elrejtőztem, és ahonnan figyelhettem, mit is csinál. Jeongki úgy a raktár közepéig sétált, ott megállt, megint körbevilágított, és valamit mondott – japánul, szinte akcentus nélkül.

Válasz nem érkezett, de lépéseket hallottam a hátam mögül. Jeges kéz kezdte markolászni a mellkasom tájékát az ijedtségtől, de nem mertem megmozdulni. Óvatosan hátrapillantottam, és láttam, ahogy a középen levő üres folyosón előresétál valaki – az arca el volt takarva egy fekete maszkkal, hogy csak a szeme látszódjon ki, így aztán fogalmam se volt, ki lehetett az.

Elkezdtek japánul beszélgetni, amiből semmit sem értettem, és ez nagyon felhúzott. Lehet, hogy most adják el valakinek a veséit, vagy most alkudoznak Yoshiko sorsáról, tudja a fene… de nem tűntek túl jókedvűnek, sőt, egyre inkább felszültebbé váltak mindketten. Egyszer-egyszer kihallottam Yoshiko nevét, de leginkább csak arra jöttem rá, hogy Jeongki nagyon mérges, a japán pedig roppant magabiztos, és bosszantóak a válaszai. Közelebb léptek egymáshoz, Jeongki mintha átkokat szórt volna a japánra, olyan stílusban beszélt vele. Válaszul a japán megfogta a pulóverét a nyakánál, és felemelte. Jeongki nem volt alacsony, legalább 180 cetni lehetett, de a japán mégis erősebbnek tűnt, és veszélyesen elszántnak. Jeongki védekezésül rúgott egyet, mire a japán fojtogatni kezdte, és elszabadult a pokol… A telefon a földre esett, a fény teljesen elhalványult, mert pont a lámpás része fordult a padló felé. Így aztán semmit sem láttam, csak sejtettem: a sötét árnyakat a földön verekedve, gurulva, hallottam a hatalmas ütéseket és rúgásokat, amiket egymásra mértek, a felkiáltásaikat és a káromkodásaikat, a fejüket, ahogy újra meg újra nekiütődött a kemény padlóhoz… rosszabb volt, mint egy rémálom. A gyomrom pillanatok alatt felfordult, már bántam, hogy utána jöttem, és nem maradtam a fenekemen. Most Jeongki kapott sorozatban tucatnyi rúgást, mindnél felnyögött, egyre levertebben, egyre erőtlenebbül. Én kétségbeesetten kapaszkodtam a kezemmel abba a dobozba, ami előttem volt, és a görcstől olyan erősen szorítottam, hogy már fájtak az ujjaim, de nem érdekelt. A japán egyszer csak befejezte az ütlegelést, mikor már Jeongki teste teljesen mozdulatlan maradt, aztán sötét alakja távozni készült. Mikor már beleveszett a sötétségbe, felegyenesedtem, és oda akartam rohanni Jeongkihez – de ahogy megfordultam, véletlenül a kezem nekiütődött valaminek, mire a polcra pakolt csövek egyike elmozdult, és az egész hatalmas robajjal és csörömpöléssel leborult előttem a kőre.

Gratulálok Yoomi, nem is te lennél. A japán elordította magát valahol a terem másik sarkában, biztos voltam benne hogy azt mondta, ki van még itt rajtuk kívül. Hirtelen éles fénycsóva hatolt át a termen – lámpa volt nála, amivel körbevilágított minden zegzugot. Eközben Jeongki erőtlenül kezdett feltápászkodni a földről, és szemével ő is a robaj okát kereste. Ő hamarabb vett észre engem, mint a japán.

-          Mit keresel itt? – ordította, és azonnal felém rohant.

Szinte megijedni se volt időm, olyan gyorsan ott termett. Odaszorított a falhoz, az egyik kezével a két kezemet fogta össze csuklónál és még csavart is rajta egyet, hogy majdnem felsikoltottam, a másik karját a kulcscsontomhoz hosszában nekinyomva préselt oda a falnak, a két lábával pedig az én lábaimat közre, hogy ne tudjak semmit se csinálni. Zihált, az arcomba fújta a levegőt, küszködött, mert alaposan összeverték. A szája sarkából folyt a vér, az egyik arca teljesen lila volt, a haja csapzottan lógott a szemébe, és a keze nedves volt – valószínűleg a vértől – ahogy a csuklóimat összefogta. Tekintete sötét volt és vad, bár azt hiszem, eléggé meg is lepődött, hogy itt talált meg engem. Féltem, mert nem tudtam, mit akar velem tenni, a szeméből nem olvastam ki semmi jót. Éreztem, hogy egy nagyon rossz pillanatban láttam meg, egy sötét folt, amit rejtegetni szeretett volna mindenki elől, most napvilágra került egy idegen szeme előtt. Mert tulajdonképpen idegen voltam, hiába történt annyi minden az elmúlt egy napon, hiába éreztem úgy, hogy mintha már évek óta ismerném. Oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőhöz kapkodjak, és láttam, pont a szürke ajtó mellett vagyunk. Megfordult a fejemben, hogy szabadulni kéne, de meg se bírtam mozdulni. A japán lámpájának fénye egyenesen rávetült az arcomra a túlsó sarokból, így elég rosszul láttam Jeongkit magam előtt, pedig az arca csak centiméterekre volt az enyémtől.

-           Rossz helyre tévedtél. – sziszegte a fogait összeszorítva, a lehelete az orromat csiklandozta. A hangja száraz volt és ijesztően rideg.

Válaszra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Nyeltem egyet.

-          Nem te vagy inkább rossz helyen? – suttogtam vissza kiszáradt torokkal, szemtelenül, még magamon is meglepődtem, mert egyáltalán nem állt szándékomban ezt mondani.

-          Miért jöttél utánam? Foglalkozz csak a saját dolgoddal… - suttogta lekezelően.

-          Azon vagyok. – vágtam vissza. – Mellesleg volt egy alkunk, ha nem emlékeznél.

-          Alku… - féloldalasan elmosolyodott erre a szóra, a szemét forgatta, aztán mélyen belenézett a szemembe. Valamiért hirtelen kifutott az erő a lábamból. Ha ő nem tartott volna olyan szorosan, valószínűleg meg kellett volna támaszkodnom. Hirtelen végigfutott az agyamon, mennyire közel is állunk egymáshoz, hisz szinte odalapított a falhoz a testével. Teljesen zavarba jöttem, elfelejtettem, hogy rajtunk kívül még egy harmadik személy is tartózkodik a teremben, és minket néz.

Jeongki a fülemhez hajolt. – Miért bíztál meg egy idegenben?

Tőrként fúródott belém, ahogy ezt kimondta. Nem tudtam azonnal válaszolni. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, és a sírás fojtogatott.

-          Szóval ilyen vagy. – nyögtem ki hangerő nélkül, dühtől fűtve. – Egy bunkó, megbízhatatlan féreg, aki csak a saját érdekeit nézi, és kihasznál mindenkit, aki az útjába kerül. – szinte köpködtem a szavakat. Jól esett kimondani ezeket, de gondoltam, hogy a sértegetéseimet meg fogja jutalmazni. Tekert még egy kicsit a csuklómon, mire felkiáltottam a fájdalomtól.

-          Most sértegetsz?

-          Jó megfigyelés. Te utolsó görény. – azzal leköptem.

-          Vigyázz a szádra, Kang Yoomi. – suttogta a fülembe. – Talán még megbánod. – de éreztem, hogy kicsit enged a szorításon.

Egy kicsit fellélegeztem, de a szívem még mindig a fejemben dübörgött. Jeongki kicsit eltávolodott, és végignézett rajtam. Most valahogy máshogy, mint az előbb. Talán nem tudta még a következő lépést. Végigpillantott az arcomon, az orrom vonalán, aztán a szeme mintha kicsit többet időzött volna az ajkaimon, mielőtt továbbvándoroltak a nyakam tájékára.

Teljesen zavarba jöttem tőle, az egész testem bizseregni kezdett, és már nem tudtam, pontosan mi is a szándéka. Ha lehetett, még jobban felgyorsult a légzésem, és önkéntelenül az én szemem is végigvándorolt a szempilláin, a járomcsontján, a szép formájú, ajkain, amik olyan puhának tűntek… Ha nem itt, és nem ilyen éles helyzetben lennénk, még talán nem is esne rosszul, ha… Nem, Yoomi, te tisztára meghibbantál. Vedd észre, hogy ez itt egy seggfej, aki semmibe vette a megegyezésünket. „De kihúzott a tóból. Megmentette az életed.” mondta egy másik hang belül. „Nyilván, hiszen nem akart gyilkos lenni.” – érvelt az egyik.  „De újraélesztett. Ő maga, nem Yoojung, vagy Minhyuk…” „Akkor sem bízhatok benne. Túl sok titka van, és nekem így is épp elég bajom van.” Nem volt időm tovább tépelődni, mert Jeongki megint a fülembe súgott valamit.

-          Most ki foglak lökni a folyosóra. Menj el, és ne gyere többé utánam. – ezt már az a Jeongki mondta, akit én is ismertem.

A japán ekkor kiáltott valamit a terem másik végéből, és megindult felénk, így nem volt időm válaszolni – bár nem is tudtam volna mit. Jeongki hátra nézett a férfira, aztán egy pillanattal később kinyitotta az ajtót, és durván kilökött rajta a kivilágított, unalmas folyosóra.

Visszanéztem, odabent kulcs fordult a zárban. Aztán dulakodás, püfölések tompa zaja szűrődött ki.

-          Elnézést, Ön eltévedt? Segíthetek?

Teljesen kibillentett az előbbi eseményekből a biztonsági őr hangja a folyosó végéről. Pár pillanatig zavartan pislogtam körbe-körbe, lepillantottam a csuklómra, amin egy-két véres ujjlenyomat árulkodóan vöröslött – gyorsan behúztam a kezeimet a kabátujjába.

-          Köszönöm, nem. – mondtam tettetett erős koreai akcentussal angolul. – De azt hiszem, valakik vannak odabenn. – motyogtam bizonytalanul és az ajtóra mutattam.

-          Ja, csak a rakodómunkások, ne is törődjön velük. Erre tessék. – terelt vissza a boltok felé, az őr. Én követtem, bár hátra-hátra pillantottam – de a hangokat már nem hallottam ilyen messziről.

Teljesen zavarban voltam. Egyrészt, ami odabenn történt, amiből ugyan nem értettem semmit, de valami azt súgta, hogy Jeongkinak sötét titka van, amit nem akar felfedni senki előtt. A másik dolog pedig, hogy egyáltalán nem tudtam mire vélni, ahogy úgy végignézett rajtam. Mint ahogy a pasik szokták. Vagy talán csak én képzeltem be az egészet. Már nem tudtam pontosan mi volt igaz és mi nem, mert minden olyan gyorsan történt, és annyira össze-vissza, hogy teljesen megbolydultam én is.

            Leültem az egyik székre a hosszú sorban, amiket a várakozóknak tettek ki. A csuklóm, amin két ujjának a véres lenyomata látszódott elmosódva, még mindig piros volt a szorításától, és egy kicsit fájt is. Mibe keveredtem itt bele?

Felpattantam, és a mosdóba siettem, hogy lemossam a vért. Bármi is az, jobb, ha most megfeledkezek róla és csak a saját dolgomra koncentrálok. Jeongki csináljon, amit akar. Az egyik felem remélte, hogy péppé verik a sötét rakodóban, a másik viszont azon agonizált, nehogy baja essen… A víz rózsaszínesre színeződött a vértől, a hideg viszont kellemesen hűsítette a csuklómat. A gondolataim annyira kavarogtak, hogy teljesen bele is feledkeztem , és csak akkor kaptam észbe, mikor a hideg már a csontomig hatolt, és zsibbadni kezdett tőle a karom. Akkor gyorsan elzártam a csapot, és megtörölköztem. Kiléptem, és láttam, hogy csak három-negyed hét. Negyed óra telt volna el ez alatt az idő alatt? Hihetetlenül kevésnek tűnt…

A hideg felfrissített, és elhatároztam, mi lesz a következő lépés: szólnom kell Yoojungnak, ennyit megteszek a nyugodt lelkiismeretemért. Elmondom, hogy hogy Jeongki itt van, és bajba került, ő pedig majd tesz, ahogy jónak látja.

            Végül írtam neki egy üzenetet, amiben röviden összefoglaltam a helyzetet. Nem telt bele egy perc, Yoojung visszahívott.

-          Hol van most pontosan Jeongki?

-          Valami raktár-félében. Pontosan nem tudom, de meg tudom mutatni.

-          És a japán, akivel összeverekedett, milyen korú volt?

-          Fogalmam sincs… nem láttam…

-          Várj, most le kell tennem. Ő hív. – mondta, és már meg is szakadt a vonal.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mielőtt felszállt volna a gépem. Én nem mertem visszahívni, de ő sem jelentkezett, és azon az ajtón, ahol Jeongki bement, nem jött ki senki. Az egész, mintha meg sem történt volna. Nem kevés aggodalommal szálltam fel a gépre, de amikor már a levegőben voltunk, egyszerűen elnyomott az álom… és aludtam egészen addig, amíg a leszállópálya fölé nem értünk.

            Furcsa érzés volt január elsején, este hatkor megérkezni az incheoni repülőtérre. Nem érzékeltem semmit abból, hogy átléptünk volna az újévbe, bár ahány időzónát átrepültünk, nem is tudtam pontosan, mikor volt az éjfél – bár valószínűleg az indulás után nem sokkal, de addigra már mélyen durmoltam. Végig a fülemre volt szorítva a fülhallgató, a zenébe temetkeztem és végigaludtam az egész utat. A reptéren a szokásos tömeg, ünnepnap ide vagy oda, itt sosem állt meg az élet. Rengeteg család várta haza a gyerekeit, rokonait Európából. Ahogy megérkeztem, újra elhatalmasodott rajtam a tehetetlenség érzése – itt vagyok, és mégsem kerültem közelebb a szüleimhez. Egy ideig csak ráérősen nézelődtem, akklimatizálódtam a terephez, aztán elindultam a kijárat felé.

            Még Zürichben felhívtam a nagynénémet, Miyoungot, aki Szöulban lakott – őrá tettem fel az egészet, reméltem, hogy befogad egy pár napra, amíg kitalálom, hogyan lesz tovább. Miyoung szerencsére nagyon jólelkű asszony volt, egyedül élt, mert a férje évekkel ezelőtt meghalt, egy szem lánya volt, ezért szívesen látott. Nem mondtam el neki, mi a baj, mert azt inkább szóban szerettem volna. Hogy mi volt a tervem, azt még én sem tudtam – reméltem, hogy az az ember, akit Yoojung javasolt, tud majd segíteni. Rögtön felszálltam a metróra, mert legalább másfél órába telt, hogy tömegközlekedéssel eljussak a nagynéném házáig – amit igazság szerint már alig tudtam, hogy merre van, olyan rég voltam ott.

            Mialatt metróztam, Yoojung érdeklődött, hogy mikor érkezek meg, és Miyoung néni is írt, hogy készít vacsorát. Egy csapásra jobb kedvem lett, ahogy az otthonias ízekre gondoltam. Nem kell más, csak egy meleg leves, rizs, kimchi… és a jó öreg padlófűtéses szoba.

A metróról még két buszra kellett átszállnom. Úgy megbámultam mindent, mint valami turista – olyan rég jártam már Szöulban télen, hogy nem is emlékeztem rá. Még általános iskolás lehettem. A járdákat vékony porhó réteg lepte, nem olyan rég még hó esett, mert még sok helyen nem volt eltakarítva. Az emberek szokás szerint tömegekben jártak-keltek, az éttermek tömve voltak, mindenki ünnepelte az újévet, miközben én még a jetlagtől szenvedtem a buszülésen zötykölődve. Sokat mentem vele, az egyik régi külváros felé, Miyoung néni ugyanis egy régi hanok házban lakott a domboldalon. Miyoung anya nővére volt, ő volt a legidősebb testvér, így mikor nagypapám meghalt, ő örökölte a házat. Egy kicsit nehezteltem rá mindig, mert úgy éreztem, anya nagyon rosszul járt. Talán nem szerette a nagyapám, és azért hagyta, hogy egy kórház szomszédságában élje le az életét a férjével, míg a testvérének mindent megadott és ráhagyta a házát is. De most igyekeztem eltemetni magamban a régi sérelmeimet, és hálát adtam az égnek, hogy Miyoungnak jó szíve van. Szöul utcáit róva nosztalgikus érzések fogtak el. Felelevenedtek a régi kirándulások, mikor a szüleimmel felmentünk a Namsan hegyre, mikor végigjártuk a régi palotákat, apa fagyit vett nekem a Han-folyó partján, és megnéztük a lampionos felvonulást. Ilyenkor általában Miyoung is csatlakozott hozzánk a lányával. A férje már korán meghalt, katona volt, és életét vesztette az iraki háborúban. A lányuk, Nayoung két évvel volt fiatalabb nálam, de jól kijöttem vele. Reméltem, hogy ez most sem fog megváltozni.

            Némelyik kereszteződésnél sokat gondolkodtam, merre is kell menni, de végül az ösztöneim jó útvonalon vezéreltek, és hamar megtaláltam anya családjának a házát. Felléptem a lépcsőre, és a nehéz, vas kopogtatóval kettőt kopogtattam az öreg faajtóra. Máris meghallottam a mozgást odabentről, Miyoung néni fürgén az ajtót nyitott nekem.

-          Már azt hittem, el is felejtetted, hol lakunk! – üdvözölt mosolyogva. Meghajoltam, ő viszont teljesen közvetlenül magához húzott és átölelt – én eközben azon küszködtem, ki ne csorduljanak a könnyeim.

            Azt hiszem, életemben nem ettem még olyan finomat, mint aznap. Volt bulgogi, koreai tojástekercs, kimchi, meg még rengeteg mellékétel, még olyan is, aminek a nevét sem tudtam. Alig bírtam felfogni, hogy mindezt nekem készítette. Bíztatott, hogy egyek még, egyek rendesen, de az étvágyammal nem volt gond, így ettem, amennyi belém fért. Azt viszont, hogy miért is jöttem ide, nem volt merszem elé tárni, legalábbis nem most azonnal. Fogalmam sem volt ugyanis, mit és hogyan mondjam el.

Hárman ültünk ott Nayounggal és Miyounggal az asztalnál, mikor a telefonom jelzett, hogy jött egy e-mailem. Mikor láttam az üzenet fülszövegét, kivert a víz. Yoshiko e-mail címéről küldték, de nem Yoshiko írta, hanem valaki más – bár aláírás nem volt ott, mégis éreztem, hogy ezt nem ő írta. A váltságdíj összegét közölték benne, amit a szüleim kiváltásáért kéne fizetnem. Teljesen elfehéredtem… annyi pénzt még életemben nem láttam egyszerre, amennyit ők szerettek volna kapni. Az utolsó mondat pedig örökre belevésődött az emlékezetembe: 

„Szemmel tartunk. Igyekezz!”