2. fejezet

-          Idén sajnos nem érünk rá. – mondta anyukám a telefonba. Elhúztam a szám, mert úgy mondta, mintha ez valami újdonság lenne, pedig minden évben lezajlik egy ilyen telefonálás. Elvégre, miért is hagynák el a szüleim a munkahelyüket szenteste, ha szinte az egész életüket ott töltik? Még arra se lenne idejük, hogy fél órát a lányukkal töltsenek el a karácsonyfa mellett, és beszélgessenek vele. Őszintén szólva, nem is vágytam már a társaságukra. Mikor anya hívott, tudtam, hogy azt fogja mondani, hogy maradjak az iskolában.

-          Nekem is programom van. – mondtam erre. Hallottam a megdöbbenést a vonal túlsó végén. – Az operába megyünk.

-          Nahát, ez szuper! Mit néztek meg?

-          A hattyúk tavát… - mondtam már kevésbé lelkesen, mert nem voltam annyira oda érte. Mármint a ballettet imádtam csak pont ezt az egyet nem. De hát nem én döntöttem el, mire megyünk, ebben leginkább Kertész néninek volt beleszólása.

-          Jól van, akkor jó szórakozást! – halkult el anya hangja, és a mondatot még be se fejezte, amikor már letette a telefont. Sóhajtottam egyet, és felkaptam a zongorakottáimat.

Lusta voltam lemenni két emeletet a zongorateremig, így csak beszálltam a liftbe, mert közelebb volt a szobámhoz (két méterrel), mint a lépcső. Egy Beethoven darabot szedtem elő, amit már régen játszottam, de mivel felidegesítettem magam anya telefonhívásával, kellett, amin le tudom vezetni a feszültséget. Nem sajnáltam a billentyűket, egész testből odavágtam az akkordokat, a trillákat pedig nagy lendülettel végigpörgettem. Mire a darab közepére értem, már el is felejtettem, miért kezdtem el ezt játszani – ezért imádtam zongorázni, mert mindig annyira helyre tette a hangulatomat.

            Ez a nap is viszonylag gyorsan elrepült, már lassan készülődnöm kellett a színházba. Genfbe mentünk, Svájcba, nagyjából egy órára lehetett tőlünk. Az iskolánkhoz ez a nagyváros volt a legközelebb, de eljutni elég bonyolult volt hozzá. A vasútállomás legalább két kilométerre volt az iskolától egy kis falu szélén, ahol csak kétóránként állt meg egy-egy szerelvény, de hát ugye minek is lenne jobb a közlekedés, mikor csak akkor hagytuk el az iskolát, ha közösségi kirándulásokat meg sétákat szerveztek? Mindig különbuszokat rendeltünk, azok vittek mindenhova. (Leszámítva a szüneteket, amikor engem elengedtek pár órára egyedül – és ez már nagy kegynek számított.)

            Kertész néni megint azt a színes tollas öreg kalapját vette fel, ami inkább bohókásnak festett mint elegánsnak, és amint beléptünk a színházba, láttam a felénk forduló tekinteteket, majd ahogy szégyenlősen félrefordultak megmosolyogni a jelenséget. Odasúgtam Yoshikónak, hogy figyelje csak meg, mire nevetve azt válaszolta:

-          Mintha a galambokat etető néni lenne a Mary Poppinsból.

-          Pontosan! –díjaztam nevetve.

Ekkor valaki hirtelen megbökte a hátamat. Nem tanár volt, nem is azért bökött meg, hogy ejnye-bejnyézzen, amiért kinevetem a tanárom öltözékét – hanem Laura volt, az osztálytársam.

-          Helló Yoomi! Hát, te itt?

-          Jaja, ez az idei program.

-          Á, értem. – bólintott, aztán pár lépéssel odébb húzott Yoshikótól meg a tanároktól. – Emlékszel még, amit múltkor mondtam?

-          Ööhm… pontosan mivel kapcsolatban?

-          Holnap után anyáék elutaznak, szóval buli lesz nálam. Ugye jösz?

-          Jaa, hogy az! – jutott nekem is eszembe. Tényleg említette egyik este a nappaliban, de már meg is feledkeztem róla. – Kik jönnek?

-          Csak páran az osztályból… meg egy-két szomszéd. Olyan tízen leszünk, maximum.

-          Aha, okés. Hát, ha sikerül kijönnöm, akkor megyek! – kacsintottam rá.

-          Szuper! Héttől kezdődik, de te bármikor jöhetsz!

Azzal elszaladt, megkereste a szüleit. Elégedett mosolyra húztam a számat. A tervem megvalósulhat. Idénre már profi módon kidolgoztam a kiszökést, csak egy jó cél kellett, ami motiváljon. Laura bulija pedig kétségkívül annak tűnt.

            Visszamentem megkeresni Yoshikót.

-          Már itt is vagyok. Betesszük a ruhatárba a kabátokat? – kérdeztem.

-          Aha.

Elindultunk a bal oldali ruhatárhoz, de Yoshiko hirtelen megtorpant.

-          Várj, menjünk inkább a másik oldalra, ott kevesebben vannak! – mondta, és máris húzni kezdett az ellenkező irányba, tőle szokatlanul erős módon. Értetlenkedve követtem, mert a többi tanár annál a sornál állt.

Tény, hogy tényleg hamarabb sorra kerültünk, mert mikor végeztünk, Kertész néni csak akkor adta le a kabátját.

-          Hova szól a jegyünk?

-          Öö… bal oldal, erkély, harmadik sor. – mondtam.

Ebben a pillanatban szólalt meg az első figyelmeztető csengő, ami jelezte, hogy még tíz perc van előadáskezdésig. – El kell szaladnom valahova, meg tudsz várni a bejáratnál? – néztem rá, Joshiko bíztatóan csak bólintott egyet, én meg már szaladtam is a mosdók felé. A fene tudja milyen hosszú lesz az első felvonás, jobb megelőzni az ingereket…

Átvágtam az előteret elárasztó embertömegen, majd besurrantam a szűk kis folyosóra, ahonnan a mosdók nyíltak – szerencsére éppen nem volt sor – közben jött egy sms-em, így elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, ki írt: apa volt, boldog karácsonyt kívánt, és hogy holnap majd skypolunk. Rányomtam, hogy válaszolok, de hirtelen valaki nekem jött – illetve, azt hiszem én futottam bele valakibe, mert nem figyeltem, csak egyszer csak nekiütköztem valami szilárd de puha dolognak, szövetkabát és enyhe férfiparfüm illatát éreztem és valaki elállta előlem a fényt.

-          Bocsánat… - motyogtam bambán, fel se nézve, és kikerültem.

-          Joesonghabnida[1]. – mondta az illető időben velem egyszerre, de az agyamig csak később ért el, másodpercekbe telt, mire feldolgoztam, hogy valaki koreaiul kért elnézést tőlem. Mire felnéztem, ő már tovább lépett. Magas volt, átlagos koreai férfifrizurája volt, és még rajta volt a térdéig érő fekete nagykabát, aminek a gallérja felállt a nyakánál. Nem látszódott semmi belőle, de a hangjából arra következtettem, hogy nem lehet idősebb 25-30 évesnél.

Persze még bőven a kezdés előtt visszaértem, beültünk, és vártunk, mert az előadás csaknem tíz percet késett. Premier volt, szóval mondjuk belefért… Amúgy szép volt az egész, de nem volt épp várakozáson felüli rendezés, csak amolyan szokásos klasszikus hattyús tavás. Volt viszont más, ami felkeltette a figyelmemet, két felvonás közt a szünetben: két ázsiai férfi volt az, egyszerű fekete öltönyben álldogáltak az egyik magas asztalnál, ahol a büfévendégek ehettek-ihattak. Alapból persze nem érdekes, hogy ázsiaiak vannak a genfi színházban, mert miért ne lehetnének, rengeteg külföldi él itt… de a két férfi Yoshikóval beszélgetett, és koktélos poharakból ittak valami színtelen italt. Yoshiko csak egy perccel hamarabb ment ki a színházteremből, sietett, hogy ne kelljen sorba állnia a mosdóknál, de szerintem nem járhatta meg ennyire gyorsan az egészet, hogy máris ott beszélgessen velük egy itallal a kezében. A férfiak is biztosan japánok lehettek, mert olyan volt a szemük, és az egyiknek nagyon tipikus japán kinézete volt. Még egy régi, vágott seb is volt az arcán, mintha épp valamelyik akciófilmből lépett volna ki. Halkan és elmélyülten beszélgettek, de volt valami különös, nem jó előérzetem, ahogy néztem őket. Yoshiko soha nem mondta, hogy Genfben barátai vannak… Persze, attól még lehettek neki, de furcsa volt, hogy sosem beszélt a barátairól. Nem akartam őket feltűnően bámulni, így aztán elfordultam, és a telefonomat kezdtem babrálni, miközben azon agyaltam, hogy rákérdezzek-e a dologra.

Persze a kíváncsiságom győzött, hazafele végül megkérdeztem, kik voltak. Ő meglepődött, de aztán elmosolyodott:

-          Az apám cégének dolgozói, akik jó ismerőseim nekem is. – felelte.

Hát ennyi. Csak régi ismerősök. Bólintottam, és beszálltam a kisbuszunkba, amivel jöttünk. Kényelmesen befészkeltem magam az ablak melletti ülésre, és fáradtan bámultam az ablakon át a színházból hazafele tartókat. Ahogy elindultunk, és távolodtunk a színház előtti tértől, megláttam azt a koreait, akinek nekimentem a mosdóba menet az előadás előtt –a magasságáról és a hajformájáról ismertem fel, meg hogy ugyanaz a nagykabát volt rajta. Talán csak beképzeltem, de mintha a mi kisbuszunkat pásztázta volna, ahogy elhajtunk.

          

***

            Nagy adag hó esett le december 26-án, mielőtt elindultam volna este Laura bulijára, aminek egyáltalán nem örültem, mert így majdnem kétszer annyi időbe tellett kiérni a vasútállomásra. De persze volt egy bombabiztos haditervem: este ki kellett hagynom a vacsorát, hogy elérjem azt a vonatot, ami bevitt a városba, ezt viszont csak úgy tudtam megtenni, hogy volt egy beavatott emberem, aki falazott nekem: Yoshiko. Őszintén szólva elég sokat vaciláltam, hogy beavassam-e, vagy sem, de végül nem volt más választásom, és valami azt súgta, hogy bízhatok benne. Megkértem, hogy vacsoránál mondja meg a tanároknak, hogy megbetegedtem, és lefeküdtem aludni, ezért hagyom ki a vacsorát. Majd utána eljön a kollégiumba, hogy megnézze, hogy vagyok, és hoz nekem teát is, mintha gondoskodna a szegény betegről. Én akkor viszont már rég a vonaton leszek.

            A vacsora alatt szöktem ki, mert akkor mindenki egy helyen tartózkodott. Van egy vészkijárat, ami soha nincs beriasztózva, csak talán a nyári szünetben, így azon keresztül bármikor ki tudtam menni az udvarra, ott pedig a park felé kerülve ki tudtam mászni a kőfalon. Mondjuk így, hogy esett a hó, ez is kissé nehézzé vált. A kőfalra felfutott öreg, fagyos vadszőlő indákon kapaszkodtam fel, de néhány helyen kivájtak a kövekből egy-egy darabot még évekkel ezelőtt a felsőbbévesek, így ezekbe be tudtam illeszteni a lábamat. Onnantól egy ösvény vezetett tovább az erdő szélén a falu határáig. Hosszú volt, fagyos és köves, és időnként veszélyesen lejtett – nem beszélve a sötét, ágas-bogas hátborzongató erdőről, ami egyik oldalról körülvette. A vasútállomás sem volt kevésbé barátságtalan, egyetlen sínpár és egy rövid peron volt, meg két beton tönk, amin sok évvel ezelőtt még egy deszka volt felszögellve padnak, de persze azóta már vagy lerohadt vagy letörték, ki tudja. Egy régi vasutasház is épült pár méterre az állomástól, de már olyan rég nem használták, hogy körénőttek a bokrok és fák .

Hideg volt, és sokkal hamarabb lejöttem, mint terveztem, tehát volt még jócskán időm a vonatig. Letopogtam a havat a csizmámról, aztán beálltam a régi pad mellé a peronon, és összekulcsolt karokkal vártam a vonatra. A hátam mögötti fák között átsejlettek a kis falu fényei, az utcai lámpák és néhány karácsonyi égősor, amiket a lakók aggattak a házukra vagy a kertjükbe. Csak negyed órát kellett várnom, mert szerencsére pontosan jött, de azt a negyed órát legalább egynek éreztem, mert annyira átfagytam a végére. Úgy vártam az erdő mélyén megjelenő három apró világító pontocskát, mint a napkeleti bölcsek a betlehemi csillagot.

            Mire megérkeztem Laurához, már majdnem jégcsap voltam, mert a vasúttól még egy félórányi séta volt az ő háza, buszra meg most nem akartam kiadni a pénzt. Szerintem kb. már mindenki ott volt, mert biztosan többen lehettek, mint tíz fő. Kb. a felét ismertem csak, azok mint az évfolyamunkba jártak, de egyikkel se voltam különösebben jóban, csak Laurával meg Felixxel.

-          Üdv! – adott a kezembe egy kis poharat teli vodkával vagy hasonlóval Laura. – Ez a welcome drink. Lime-os Finlandia.

Éreztem, ahogy melegen végigperzseli a nyelőcsövemet és tovább vándorol a gyomromba az ital, és szinte másodpercről másodpercre felmelegedtem tőle. Soha életemben nem esett még alkohol annyira jól, mint akkor.

-          Hékás, azt hiszem kifelejtettetek valamiből… - csendült fel mögöttem hirtelen egy mélyen zengő basszus hang. Hátrafordultam. Soha életemben nem láttam azt a csávót, de tipikusan olyan alfahím kinézete volt. Ujjatlan pólót viselt, ami jól kihozta kigyúrt izmait, élénken csillogó kék szeme és gondosan belőtt fekete frizurája volt.

-          Roger. – nyújtott kezet.

-          Yoomi. – feleltem, és kezet fogtam vele. Ő megrázta, aztán két puszit adott az arcomra. Aztán teletöltötte a kiürült vodkás poharamat, és magának is töltött eggyel.

-          Japán, vagy kínai? – vigyorgott, miután koccintottunk.

-          Koreai… - morogtam leplezetlenül közömbösen. Amúgy se csevegtem volna vele szívesen, most meg már végképp nem…

-          A konyhában van a legtöbb pia, meg szendvicsek, egyéb rágcsálni való meg az asztalon a nappaliban. – lépett vissza a képbe Laura. – A szuterénben a szanua már be van fűtve, és páran már lementek jakuzzizni is.

-          Mi? Hogy ez fürdős parti? Nem tudtam, hogy fürdőruhát is kell hozni…

-          Ja, hát… - mosolyodott el Laura. – Ha kell, majd adok kölcsön. Bár szerintem a többieknek sincs… - vihogott, és valószínűleg jobb is, hogy nem folytatta. Nem akartam belegondolni, hogy vajon miben fürdenek odalenn.

Felix jót vigyorgott a zavartságomon, aztán áthívott a nappaliba, hogy karaokézzak.

-          Ja, én nem énekelek… – mondtam neki, de ő csak megragadott a csuklómnál fogva.

-          Nem baj, közönség is kell. Hé srácok, itt egy lelkes rajongótok! – kiabált már az éneklők felé.

És beültetett a kanapéra, majd egy fél perc múlva ő is lehuppant mellém, és adott egy nagy pohár narancssárga italt is.

-          Ez mi?

-          Felix felicis koktél. – vigyorgott. Egy szemforgatással nyugtáztam a fantasztikus szóviccét.

Egészen jó volt az a kutyulék, megjegyeztem magamban, hogy bízhatok Felix ízlésében. Nem is lehetett kiérezni belőle az alkoholt, csak az intenzív narancsos és gránátalmás aromát. Kezdett beindulni a buli. Egy srác és két lány karaokézott felváltva, nem is volt olyan rossz hangjuk, de ami a legfontosabb, hogy lelkesek voltak így én megúsztam a kínos éneklést. Felix sem énekelt, mellettem ült, de főleg vagy ivott, vagy a telefonját bütykölte – hasonlóan anti-party-face volt, mint én. Laura eltűnt… talán lement fürdeni a többiekkel, vagy fogalmam sincs. Felixhez hasonlóan én is inkább a telefonomat majmoltam és mindig elszaladtam újratölteni a poharamat valamivel, ha épp kiürült.

-          Pasi-ügy? – a hang olyan közelről jött, egészen a fülem mellől, hogy felugrottam ijedtemben. Reflexszerűen kikapcsoltam a telefonom képernyőjét és elrejtettem a táskámban.

-          Közöd? – feleltem vissza Rogernek, aki erre csak elvigyorodott. Olyan maflán vigyorgott, hogy egy monokli is csak szépíteni tudta volna az arcát.

-          Figyu… - huppant le mellém a másik oldalamra. – Te koreai vagy, ugye?

Kezdődik… megbámulnak, mint valami cirkuszi állatot, és megnézik, harap-e.

-          Ja. Miért? – mondtam ugyanolyan közömbösen.

-          Akkor énekelj valamit… Nálatok mindenki tud énekelni, mert folyton azokba a bárokba jártok… hogy is hívják?

-          A norebangra gondolsz? Ami amúgy nem bár…

-          Mi? Ja, igen arra! Szóval? mit hallhatunk?

-          Én nem járok norebangba, ugyanis Franciaországban nőttem fel.

-          Ja, persze. Hát de… azért csak ismersz valami koreai számot nem?

Ó, nem. Nem vágom pofán… Mosolyogj, Yoomi.

-          Igen, ismerek. De nem tudok énekelni.

-          haha, ja ezt ismerem, mindenki így kezdi, hogy elmondja, mennyire nem tud énekelni. – röhögte. –  Figyu… a péeszájt csak ismered, nem?

Tényleg eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Azon filóztam magamban, hogy vajon csak az alkohol tette vele, vagy alapból ilyen gyökér volt.

-          Majd énekelek, ha te is énekeltél. – mondtam, aztán felálltam azzal a lendülettel. Illetve, felálltam volna, de hirtelen annyira megszédültem, hogy nem tudtam koordinálni a mozgásom és végül Felix volt az, aki megtartott.

-          Kikísérlek inkább. – mondta, és valahogy nem ellenkeztem. Mindegy, csak nem akarok Rogerrel egy légtérben lenni.

-          Rogert nem lehet ezzel lerázni. – mondta Felix, miközben kimentünk a hátsó teraszra és leültünk egymással szemben egy kerti asztalhoz. Előttünk egy lány meg egy srác éppen elnyomta a csikket, és visszament a házba. – Mire visszamegyünk, már énekelni fogja az O sole mio-t.

Nevettem. – Akkor én meg Mozartot fogok.

Letelepedett a csend. Nagyon jól esett a friss, hideg levegő, és bár volt vagy mínusz tíz fok, egyáltalán nem fáztam pulcsiban. Jó érzés volt csukott ajtókon és ablakokon keresztül hallani a hangos zenét. Olyan, mintha kilépnél az univerzumból egy pillanatra. Hirtelen rám tört a fáradtság – amikor az alkohol kezd feldolgozódni, és hirtelen csend és nyugalom van körülötted, úgy rád tört és nem igazán tudsz ellene mit tenni. Szóval elbambultam. Meg akartam vakarni a fejemet, mert valami birizgálta a hajam… valami bogár, vagy pók, vagy gőzöm sincs mi… de ahogy odanyúltam, hirtelen valami meleg és bőrtapintású dologba ütköztem. Mi ez? Ujjak? Felix ujjai? Az ujjak hirtelen rákulcsolódtak az én ujjaimra, aztán egyszer csak Felix feje árnyékot vetett az arcomra. Másodpercekbe telt, mire rájöttem, mire készült. Azt hiszem egy kicsit többet ittam, mint kellett volna, mert elég lassan fogtam fel a dolgokat. A szívverésem viszont egy pillanat alatt megugrott, az ösztöneim pedig heves viaskodásba kezdtek. Hagyjam, vagy ne hagyjam? Egyszer már játszadozott velem… lepillantottam, de csak az arca élét és rózsaszínes ajkait láttam immáron egész közelről, és meleg lehelete már csiklandozta az én ajkaimat is... Hát jó, ha már buli, legyen vicces a buli, most majd én játszadozom vele, gondoltam, de mielőtt még bármi történhetett volna, mégis inkább elfordítottam a fejem. Aish… tudnám, mit is akarok pontosan?!

De tudtam, hogy így lesz jobb.

-          Ezt ne. – mondtam.

-          Miért?

-          Mert már vége van. Már réges-rég vége van.

Megköszörülte a torkát, láttam rajta, hogy nagyon zavarba jött. Már én is zavarba jöttem attól, hogy őt zavarba hoztam, úgyhogy gyorsan elengedtem a kezét és az államat megtámasztva lehajtottam a fejem az asztalra.

-          Akkor most… - kezdte – Visszamész és énekelsz?

-          Mi? – kiáltottam föl.

A nappali felé intett. – Roger most énekeli az O sole mio-t.

Tényleg azt énekelte, nem vicc. Teli torokból.

Nem bírtam tovább. A fejem visszadőlt az asztalra, és azon nyomban elaludtam.

***

Tudtam, hogy nem bírom a piát, de valahogy aznap este nem érdekelt. Szerencsére megúsztam annyival, hogy hamar bealudtam és aludtam reggelig, viszont mikor reggel világosban ébredtem egy ismeretlen ágyon, nagyon megijedtem, mert már rég vissza kellett volna mennem az iskolába. Valami barackszínű selyemtakarón aludtam, amire ráfolyt egy kicsit a nyálam is, és egy szép arisztokratikus berendezésű hálószoba vett körül, meg egy ismeretlen személy aludt összegömbölyödve az ágy másik felében. Reméltem, hogy történt tegnap semmi kínos… nagyjából megvoltak a képek, mindenre emlékeztem. Örültem, hogy végül nem kellett karaokézni. Átfordultam a másik oldalamra, és a zsebembe nyúltam a telefonomért – de a zseb üres volt.

Egy pillanat alatt felpattantam, és már rohantam is le, közben azon kattogott az agyam (azaz próbált kattogni) hogy hol jártam tegnap és hova tehettem le. Kicsit fel lett forgatva a ház azt hiszem, főleg a nappali, ahol aztán műanyag poharak és chipses zacskóktól kezdve minden féle szemét volt. A telefonom ott volt a konyhapulton – odarohantam és az első dolgom az idő volt: nyolc óra.

Oh, shit…

Valakit muszáj volt felébresztenem, hogy el tudjam érni a vonatomat, ami – emlékezetem szerint – fél óra múlva indult a pályaudvarról. Kapkodva összeszedtem a cuccaimat és felrohantam Laura szobájába, reméltem, hogy ott találom és felkel, hogy kiengedjen. De a lépcsőfordulón levő ablakból megláttam Felixet odakinn a teraszon. „Ez sose alszik?”- gondoltam.

-          Ki tudsz engedni?

-          Hát te még itt vagy? – nézett rám szarkasztikusan.

Lövelltem felé egy gyilkos pillantást.

-          Jójó… Mondd meg, hogy üdvözlöm Moriel tanár urat. – vigyorogta, mikor kinyitotta az ajtót.

-          Szerintem ő is téged… - morogtam, és átmásztam a kerítésen, mert a kis kerti kapu is kulcsra volt bezárva.

-          Ja, és Yoomi! – kiáltotta még hirtelen, aztán elbizonytalanodott, de kitaláltam mit akar.

-          Tudom, sajnálod a tegnapit, nem kellett volna, de te sajátságosan értelmezed a barátság fogalmát. – hadartam. – Már ismerlek.

-          Ööö most épp nem erre gondoltam, és ez így nem is teljesen igaz. Szóval, ugye… megvannak még a képek?

-          Jaaaaa, a képek? Persze.

-          Oké.

-          Na, pont jön a buszom. Szia! – intettem neki, és átrohantam az út másik oldalára, hogy elkapjam még a buszt a vasúthoz. Így legalább nem késem le a vonatot.

Leszálltam a buszról és átvágtam a forgalmas rue des Alpes utcán, gyorsan vettem jegyet, aztán megállapítottam, hogy van időm még kávét venni az aluljáróban. Egy cappuchinot kértem, aztán elindultam megkeresni a vonatomat. Épphogy léptem két lépést, mikor valaki nekem jött hátulról, mire egy jó adag forró kávé loccsant a kezemre.

-          Aissh, ez a sok idióta ember… - hallottam a hangját, angolul beszélt. Utána néztem, hogy ráförmedjek, hogy nézzen már maga elé, mert nem én mentem neki, és kérjem legalább elnézést, de ledermedtem a távolodó fekete nagykabát láttán. Ugyanúgy nézett ki, mint az az ember, akit a színházban is láttam. Azaz „aissh” pedig pontosan eléggé koreai dolog volt, úgyhogy nem lehetett más.

Leültem a szerelvény végébe, bedugtam a fülembe valami zenét, és bambultam ki az ablakon a kávémat kortyolgatva, amikor megint megláttam. A peronon sétált felém, de fejét lehajtva, így nem láthattam az arcát. Megállt a vonat előtt, megnyomta az ajtónyitót, aztán felszállt ugyanarra a kocsira, amin én is ültem. Hátrament a másik felébe, de az üveges térelválasztókon keresztül láttam, hogy hova ül le. Volt rajta ugyan egy sapka, de biztos voltam benne, hogy ugyanaz az ember, mint akibe immáron kétszer is belefutottam.

           Nem szoktam parázni az emberektől, de ebben a férfiban volt valami, amitől kirázott a hideg. Bár messziről elég rosszul láttam, de markáns állkapcsa és azt hiszem hosszúkás mandulavágású, sötéten csillogó szeme volt, amire árnyékot vetett a fekete siltes sapkája. Ő is csak a telefonját nyomkodta, mint mindenki más – de többször is úgy véltem, hogy a szerelvény túlsó feléből engem néz.

---

[1] Bocsánat, koreaiul.

Elrejtettek - 1. fejezet

A történet főszereplője egy végzős gimnazista koreai lány, aki valahol az Alpok hegyei között levő magániskolában tanult... eddig. A gimnázium teljesen hétköznapi, leszámítva, hogy el van rejtve a világ szeme elől és a gyerekek többségének szülei Európa- vagy világviszonylatban is fontos, de sokszor titkos munkát végeznek... Yoomi szülei csak diplomaták. Semmi különös nincs az életében. De valamiért mégsincs hétköznapi életük, és ennek sosem értette az okát. 

Abban az évben karácsonykor viszont történt valami olyan, ami sehogy sem illett az eddigi képbe.  A téli szünet végül nem úgy alakult, ahogy kellett volna, és egy pillanat alatt összedőlt az a világ, ami addig biztonságot adott. 

- - - -

Műfaj: akció, thriller, politikai (északi konfliktus), romantikus.

Jászódik Európában és Koreában.

Szereplők: kitaláltak (kivéve egyet, aki egy "cameo" erejéig megjelent:))

- - - - 

Lassan, unottan sétáltam az iskola folyosóján, közben szórakozottan az üres szekrényeket nyitogattam. December 13-a volt, péntek, a karácsonyi szünet előtti utolsó nap délutánja. A tanítás már rég befejeződött, utána pedig mindenki olyan rekordgyorsasággal hagyta el az épületet, mintha bombariadót fújtak volna. Mindenkiért eljöttek a szüleik, vagy legalábbis megérkezett egy felbérelt taxi a suli elé, hogy hazavigyék a szüleikhez a gyerekeket erre a három hétre. Az egyszerű sötétkék lapszoknyából és fehér blúzból álló diáksereg percek alatt átvedlett színes, zsibongó sokasággá. Én azonban még mindig az egyenruhámat viseltem és a két centi magas sarkú zárt cipőmet, amit a szabályzat előírt. Úgyse kellett senkinek csinosnak tűnnöm itt, én meg elvoltam az egyenruhával. Ahogy végigsétáltam, a cipőm  kopogása felverte a folyosót - úgy visszhangzott minden lépésem a, mintha én lennék az egyedüli élő lélek itt, pedig a takarítónők még a termeket takarították. Még csak most kezdett el sötétedni, nem lehetett több fél négynél - de már majdnem mindenki elment. Ahogy nyitogattam a szekrényeket, jó pár közülük hangosan nyekkent vagy nyikorgott –direkt lelassítottam a folyamatot, hogy még jobban belehasítson a csendbe a hang, és elfedje a lépéseimet. Jól esett a tudat, hogy csak egyetlen hangot hallani az egész folyosón, mikor egy átlagos szünetben fel se tűnik, milyen hangosan nyílik egy szekrényajtó. Különben is a zaj legalább arra jó volt, hogy a kellemetlen, fülsértő hangra figyeljek és ne a saját problémáimon gondolkodjak. Erre úgyis itt lesz három teljes hét, amíg a többiek vissza nem jönnek.

            Nem, szerencsére nem voltam árva, nem ezért kellett az iskolában karácsonyoznom – voltak szüleim, de mindketten a koreai nagykövetségen dolgoztak Párizsban, és állandóan el voltak foglalva. Szinte sose találkoztunk, csak nyaranta.

Egy híres nemzetközi magániskolába jártam, minden tehetősebb diplomata idehordta a gyerekét. Már tizenkét éves korom óta ide tartoztam, és szinte kivétel nélkül minden karácsonyi szünetet itt töltöttem. Hiába hívtak el az osztálytársaim hozzájuk ünnepelni, nem mehettem, mert a szüleim megtiltották. Nem tudom, mitől féltettek annyira, mikor a többi gyerek is mind rendes és gazdag családból származott, és nem is laktak veszélyes helyen, többnyire mind Nyugat-Európában. De én csak a nyári szünetben hagyhattam el az iskola kapuit és akkor is csak szigorúan titkosan egy magánhelikopteren.

Tudom, hogy fellengzősen hangzik, de igazából a szüleim miatt volt így. Mondhatni, nem voltak éppen átlagosak. Furcsa volt, mert odahaza is úgy éltünk, mint akik nem léteznek a világon. Dél-Koreában Szöultól nem messze a hegyekben működött egy magánkórház, aminek az egyik épülete volt a mi lakásunk. A lakás kicsit túlzás, mert azért elég nagy volt és mondhatni jómódú. De mégsem mondanám villának, hiszen egy kórház mellett volt közvetlenül, ablakai a kertre néztek, ahol délutánonként fehér pizsamás nénik és bácsik sétálgattak – ebben a házban töltöttem a nyarakat a szüleimmel. Testvéreim nem voltak, egyke voltam, és mivel egy kórházban laktunk, játszótársam se nagyon akadt, így a nyaraim mondhatni egyhangúan unalmasan teltek. Ősztől visszautaztam az internátusba, és június végéig nem is jöttem vissza. Aztán kezdődött minden elölről. Olyan volt, mint egy végtelen mókuskerék.

-          Hé, Kang! – harsogta túl a csikorgó szekrényajtót egy fiú hangja. Nem szokott a vezetéknevemen szólítani, de a hangját felismertem: Felix rohant felém, az a srác, akibe két-három évvel ezelőtt bele voltam zúgva. – Jól vigyázz… arra! – suttogta annyira közel hajolva az arcomhoz, hogy éreztem a fülemen a leheletét. Az utolsó szót nyomatékosan kiemelte, hogy éreztesse, mire utalt. – Az életemet bíztam rád!

Azzal faképnél hagyott és elrohant. Tudtam, hogy nála ezt köszönésnek kell venni, ezután valószínűleg rögtön fogja a holmiját és megy a taxijához. Az ő szülei is diplomaták voltak, neki se értek rá személyesen eljönni a fiukért egy ilyen jelentéktelen vidéki helyre a hegyekben – de legalább hazamehetett karácsonyra.  

A jégvirágos ablaküvegen keresztül bámultam, ahogy odalenn az iskola előtt sorra megállnak a Mercedesek, Jaguárok és még kitudja milyen márkás autók, aztán öltönyös és kosztümös emberek szállnak ki belőlük, hogy felvegyék a gyerekeiket. Idén mindenki hazautazott, kivéve persze engem. Volt már ilyen karácsonyom, nem is egy, úgyhogy már nagyjából megszoktam. Egy ideig nehéz volt elfogadnom, hogy én vagyok az egyedüli diák, aki a karácsonyt is az iskolában tölti – de aztán eljött a mélypont, és azt túlélve már fel tudtam dolgozni a helyzetet.

Az a bizonyos mélypont pár évvel ezelőtt volt, mikor így egyedül maradtam megint. Az előtte levő este valami csoda folytán Felix megcsókolt – teljesen odavoltam érte, ő volt az első és egyetlen nagy szerelmem, így talán érthető, hogy a föld fölött lebegtem tőle – egészen másnap reggelig, amikor már rám se nézett, hazament, és a barátnőmtől tudtam meg, hogy otthon várta a barátnője. Tudom, hogy ez borzasztóan kicsinyesnek hangzik, de akkor, kb. tizenhat évesen teljesen kiborított. Aztán elhatároztam, hogy megszököm a szünetben – ahhoz a barátnőmhöz akartam menni, aki a legközelebb lakott, mindössze a svájci határt kellett átlépnem hozzá – de végül amint kiszöktem, elestem a jeges úton, eltört a karom és akkor tértem magamhoz, amikor egy kórházi ágyon feküdtem. Azokban a napokban nagyon utáltam magamat – ennek többnyire Felix, és a szünetbeli magány volt az oka – és egyszerűen semmi okot nem találtam, hogy éljek. Rögtön a szünet elején eldöntöttem hát, hogy beveszek pár pirulát, és örökre elalszom. De az ápolónő még időben észrevette, hogy valaki meglopta az orvosi szekrényt, és megakadályozta, mielőtt még bármit is tehettem volna. Egy kartörés, majd gyomormosás… és a szüleim máris eljöttek hozzám Párizsból. Persze annyira ki voltak akadva, hogy még én sajnáltam meg őket, amiért ilyen szerencsétlen gyerekük van. Azt mondták, tudják, hogy nehéz nekem, de a gimnáziumot mindenképp végig kell csinálnom. Talán nagyon megijeszthettem őket, de sikerült elérnem a célom: a következő karácsonykor Párizsba mehettem hozzájuk. Idén azonban minden visszatért a régi kerékvágásba, és a könyvtár falai között tölthettem az ünnepeket. De ez volt az utolsó gimis karácsonyi szünetem. Ha ezt túlélem, már nem lesz több ilyen, mert jövőre egyetemre megyek – és amúgy meg, idénre is terveztem egy kis szórakozást!

Fellifteztem a harmadik emeletre, ahol laktam, és most kiélveztem, hogy a lift csak az enyém – nem kell várni fél órát, mire leér, nem áll meg minden emeleten, nem nyomorgunk heten vagy nyolcan benne – csak azért jött le, mert én hívtam, és mikor felvitt, csak én szálltam ki belőle és nem tódult az arcomba millió ember, hogy felszálljon. Helyette csak az üres, kongó folyosó látványa fogadott.

Egy kiüresedett kollégium, nem állítom, hogy a legszívmelengetőbb érzés – olyan kísérteties tud lenni néha, mint egy kihalt vidámpark, ahol az összes csillogó, csábító játék csupaszon, gazdátlanul szomorkodik a parkban. Van benne valami frusztráló, természetellenes, rideg – ugyanilyen a mi kollégiumunk is – szünetre teljesen elnéptelenedik, nem visonganak a folyosókon, nem csapkodják az ajtókat, nem kiabálnak egymással, nem diskurálnak és vihognak idiótán a szobaajtóban megállva – az egyedüli hang, ami végigkísér, az a saját cipőm sarkának ütődései a padlón. Két másodperc alatt meggondoltam magam, hogy mégse akarok a szobámba visszavonulni a saját magányomba aszalódni, csak visszaszálltam a liftbe és megnyomtam a negyedik emeletet – ez volt a legfölső – innen már csak egy sor csigalépcső vitt fel a toronyba. Néhanapján, amikor szabadságra vágytam, vagy besokalltam valamitől, feljöttem ide kiszellőztetni a fejemet. Valójában az ide felvezető lépcsőházat be szokták zárni – de én egy éve nagyjából, egy véletlen folytán hozzájutottam a kulcshoz és gyorsan lemásoltattam magamnak – így azóta bármikor fel tudtam jönni, és még csak fel se tűnt senkinek!

A magasból gyönyörűen be lehetett látni a tájat, a sok erdő borította hegyoldalakat és az Alpok sejtelmes csúcsait. A völgyekben néhol opálosan csillant meg a jég a tengerszemeken, a hófelhőket tükrözve. A horizonton még felsejlettek a nap utolsó sugarai, de körülötte már sötéten gomolyogtak a fellegek. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és megborzongtam – a felerősödő északi szél nemcsak a hajamat borzolta össze, hanem egész testemben megborzongatott. Hideg, fagyos lehelete volt, nekem azonban valahogy mégis jól esett. Annyira más volt, olyan tiszta, és az otthoni hegyek levegőjét juttatták eszembe. Rámosolyogtam a fákra, az utolsó erőtlen napsugarakra, a madarakra, amik a nap irányba repültek – és máris jobban éreztem magam.

Kiélveztem minden pillanatát annak, hogy én vagyok itt egyedül: sokáig fürödtem a zuhanyzóban, forróra állítva a hőfokot és mellette hangosan zenét hallgattam és áriáztam hozzá. Aztán bevágódtam a tévés nappaliba az emeletünkön, körbebarikádoztam magam párnákkal, betettem egy filmet, és popcornt eszegetve bambultam a tévét, mint egy tipikus tini. A reggeleket szintén a hangos zenével dobtam fel, és módosan feltettem a két lábamat a konyhaasztalra, amíg a müzlit kanalaztam. Idiótán táncoltam a folyosón, énekeltem és cigánykerekeztem, úgyse látta senki. Ha nem tomboltam volna, akkor meghallottam volna azt a tömény csendet, ami ott lappangott a falak között, ami olykor olyan nyomasztó volt, és csak aggodalmat keltettek volna bennem.

Igazából nem csak én maradtam ott a szünetre. Hiszen ha már egy diák nem megy haza, akkor kell, hogy legyen ott valaki felnőtt is. Másrészről viszont voltak állandó lakói az iskolának a tanárok közül: az aggastyán fizikaprofesszor, egy kistanárnő, aki erre az évre jött ide gyakorlatra Japánból, egy idősödő tanárnő, a biológiatanár, akit csak Kertésznek hívtunk, mert kész botanikus kertet nevelt az irodájában, tantermében és a szobájában is, illetve ott volt még egy takarítónő, akinek muszáj volt bennmaradnia szünetre.

-          Minden rendben? – jött oda hozzám este a japán kistanár, akit mindenki egyszerűen a keresztnevén, Yoshikonak szólított. Az elsősöket tanította francia irodalomból, így nekem nem sok közöm volt hozzá, leszámítva, hogy néha láttam a folyosón, vagy az ebédlőben.

-          Igen, persze. – feleltem. Mást amúgy se nagyon felelhettem volna.

-          Nem rossz itt egyedül? – kérdezte. A legelső és legrosszabb kérdés, amit feltehetnek a karácsonyi szünetben.

-          Már megszoktam. – mosolyogtam pókerarcot vágva.

-          Értem. – felelte, és odébb állt. Már majdnem utána kiáltottam, hogy nem, nem vagyok árva, ami az emberek következő gondolata volt, de aztán hagytam az egészet.

Minden este le kellett menni közös étkezésre az ebédlőbe. A nap többi részében igazából azt csinálhattam, amit akartam – vagyis enyém volt az egész kollégium, nappali, tanulószoba, néha még kimenőt is kaptam délutánra, bár a legközelebbi város is majdnem 1 órára volt –  egyedül a vacsora volt a kötött program. Mindenki összeült és együtt evett, többé-kevésbé kellemes csevegés közben. Azért volt már olyan „szerencsém”, hogy a biológiatanárom a gyenge átlagomat akarta megvitatni velem szenteste, de általában jók voltak a jegyeim és nem maradt benn olyan tanár, aki ilyenbe beleköthetett volna (pláne nem szenteste). A felnőttek felosztották maguk között, melyik nap ki főz. Egyik este Yoshiko készített japán ételeket. Egyfajta rament készített, azaz gazdag leves, zöldségekkel, gombával és sok-sok tésztával. Ezen kívül volt többféle sushi és valamilyen zöldséges rizses étel is. Én inkább a levesből ettem sokat, és koreai ízlésem szerint megspékeltem még egy kis erőspaprikával.

-          Nem mertem belerakni, mert nem tudom, ki szereti. – szólalt meg mellettem Yoshiko.

-          Igen, itt nem mindenki szereti a csípőset. – jegyeztem meg. Pláne, hogy mi, koreaiak köztudottan, ha csípősről volt szó, szinte nem ismertünk felső határt.

-          A francia konyha egészen más! – lelkendezett. – Olyan kifinomult!

-          Én jobban szeretem a koreait. – feleltem. – Jobbak a fűszereik.– mondtam diplomatikusan. Az igazság az volt, hogy néha ízetlennek éreztem az ételeiket, és sose voltak olyan jó, tartalmas levesek, mint otthon. Maximum zöldségkrémlevessel szolgáltak, de az olyan volt, mint egy zöldségturmix. Yoshiko levese viszont annyira finom volt, hogy próbáltam nem látványosan telezabálni magam.

A fizikatanárom mellettem sokat finnyáskodott, és méregette a sárgarépákat és a hosszú spenótleveleket, mintha most látott volna ilyet életében először. Egy keveset szedett a levéből, aztán odébb csoszogott. Yoshiko megvárta, míg mindenki szedett, aztán leült az utolsó szabad helyre, ami pont mellettem volt.

-          Mióta élsz itt? – kérdezte.

-          Úgy hat éve. Amióta ide járok.

-          És előtte Koreában éltél?

-          Igen. – örültem, hogy nem vagyok számára „kínai”, mint a legtöbb embernek, aki nem Ázsiából jött. A legtöbben ugyanis meg sem kérdezik a nemzetiségem, csak rögtön vagy japánnak, vagy kínainak mondanak. Tulajdonképpen még most is Koreában élek, a nyarakat ugyanis mindig ott töltöm. Csak a szüleim és a gimnázium miatt vagyok itt.

-          Vissza akarsz majd menni?

-          Igen, majd oda szeretnék egyetemre menni.

Persze jött az ilyenkor evidens kérdés, hogy akkor milyen szakra mennék, stb. Elmondtam, hogy zongoraművész szeretnék lenni, de azért érdekel még az újságírás meg a nyomozás is. Alapból azért sok minden elkezdett érdekelni az elmúlt időben, így aztán nem kevés dilemmát okozott, hogy hova jelentkezzek majd januárban. Egy valamit biztosan tudtam: hogy Koreába szeretnék egyetemre járni, akár ott lesznek anyáék, akár nem.

-          Te mennyi időre jöttél? – kérdeztem tőle.

-          Két évre. Szakmai gyakorlat.

-          Hűha, az nem kevés! Na és hogy tetszik?

-          Eddig nagyon jó. – mosolygott. Nem is merne mást mondani a többi tanár előtt, gondoltam. – Az osztályom is nagyon… érdekes! – felelte, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő szót találta meg. Persze egy idegen nyelven beszélni mindig nehéz, de az érdekes szó több mint találó arra az osztályra, akit ő visz.

Én azt mondanám, hogy ők furcsák. Egytől egyik zárkózottak, el vannak a saját kis világukban, van köztük pár autista és pár két lábon járó lexikon, akik sorra nyernek versenyeket matekból és magyarból párhuzamosan. A szóbeszéd szerint az ENSZ főtitkárának a gyereke is odajár, meg egy orosz házaspár fia, akik egyébként az Antarktiszen folytatnak atomkísérleteket, az egyik lány apja meg a NASA egyik pilótája. Nem akartam elárulni neki, hogy valószínűleg a legfurább osztályt kapta meg, ahol szerintem az osztálytársak nem is tudnak egymás létezéséről, annyira kockák.

Pár másodpercig némán ettünk, aztán ő törte meg a csendet.

-          Miért nem mentél a szüleidhez karácsonyozni?

-          Ők nagyon sokat dolgoznak, még ilyenkor is. – feleltem csendben. Talán azt hitte, hogy érzékeny témát érintett, nem firtatta tovább a témát. Pedig igazából csak meglepett, hogy tudja, hogy vannak szüleim, és nem vagyok árva. Elvégre az átlagos szülők elviszik a gyereküket szünetre, így minden ember először azt hiszi, hogy nekem nincsenek.

-          Yoomi. – fordult felém. – Ha bármiről szívesen beszélgetnél, meghallgatlak. – mondta mosolyogva. Normál esetben kiráz a hideg az ilyen szövegektől, de akkor valamiért nyugalommal töltött el a jóindulata. Talán az is számított, hogy Koreához képest egy szomszédos országból jött, akihez a közös zűrös történelmünk ellenére egyfajta rokonság fűzött itt Európában.

Akárhogy is, Yoshikóval kezdtem összebarátkozni, pedig mikor még év elején meghallottam, hogy egy japán kistanár jött a suliba, grimaszoltunk rá a barátnőmmel, hogy minek jött ide. De persze minden megváltozik, ha egy kicsit jobban megismersz valakit. Őt is hasonló dolgok érdekelték, mint engem, így volt sok közös téma a vacsorák folyamán. Ő is távol élt a szüleitől, csak máshogy: meghaltak, még mikor kisgyerek volt, a munkahelyükön egy gázrobbanásban. Őt azóta a nagymamája meg a nagynénje nevelte. Ezt persze nem első este mesélte el, de látszólag teljesen közömbösen kezelte már a történteket.

Annyira elmerengtem, milyen nehéz lehetett egy ilyen tragédiával a háta mögött felnőni, hogy fel se tűnt, hogy kisodortam a ruhásszekrényemből egy vastag borítékot. Nem pénz volt benne, csak képek, amiket Felix bízott rám még a szünet előtt. Még bele se pillantottam, mikor odaadta, mert csak belecsúsztatta a mappámba az egyik óra végén, amikor nyüzsgés volt körülöttünk és rohantunk. Én aztán este elrejtettem az egyik ruhastóc alá a szekrényemben, hogy biztosan ne legyenek szem előtt. Csak annyit tudtam, hogy valami észak-koreai fotókat szerzett meg az egyik ismerősétől. Ahogy a boríték kisodródott, persze kihullott egy pár fénykép a borítékból. Mindet valaki ottani lakó készíthette, mert egy ház fotói voltak. Kis kétszobás lakás, egyszerű, szocreál bútorokkal, az uralkodók portréival a falon a nappaliban… csak egy átlagos észak-koreai lakás. Aztán volt egy családi fotó, meg pár Phenjanban készült utcakép… A többi már nem esett ki, de futólag megnéztem az összeset, ha már Felix rám bízta, és a sors akaratából is a kezembe került. Volt ott egy sötét, pincére hasonlító szobában készített kép, melyen három ember állt egyenesen, komoly tekintettel. Megfordítottam, a hátuljára egy évszám és a neveik voltak írva. „Nélkülük már egy munkatáborokban lennénk” állt a kép hátulján. A következő képek további embereket ábrázoltak, de többnyire még a nevük se volt ráírva, maximum egy évszám – néhány ember fotói ismétlődtek, kéthárom évenként – bizonyára családtagok, vagy rokonok. Tulajdonképpen semmi különös nem volt a képekben, leszámítva, hogy melyik országban készültek. Pillanatképek a városról, iskolai rendezvényről, állami ünnepről… Végül volt egy fotó, ami már mai modern minőségben készült, és egy érettségiző korú fiút ábrázolt. „Kim Shinwook, 2009”. Állt a feliraton. Szép, szabályos arca volt, és rokonszenves tekintete. Hasonlított valakire, de nem tudtam megmondani, kire. Először a nagybácsim jutott eszembe, de aztán végigfutott az agyamon még egy-két orvos vagy gyakornok a kórházból, akiket nyáron láttam. Mikor azon kaptam magam, hogy már nem tudom mennyi ideje nézem ezt a képet, gyorsan elpakoltam az összeset, és visszatettem oda, ahol senki nem érheti el, csak én. A saját szobámhoz eleve kulcsom volt és a ruhásszekrényemben meg pláne nem turkált soha senki más.

Pár nappal később azonban valaki megtalálta őket.