13. fejezet

- Kijöttünk a városból. Te hol vagy? – mondta a telefonba Jeongki, miközben vezetett. Torzított hangfoszlányokat hallottam, de nem értettem, mit válaszoltak neki. – Oké, akkor odamegyünk.

Amint letette, megrántotta a kormányt, és átléptünk a lehajtó sávba. Valahol Szöulon kívül jártunk, és észak felé tartottunk. Már alapból görcsben volt a gyomrom a betörés miatt, de az, hogy az autópályán magasan a sebességkorlát fölött, a jeges úton előzgetve száguldottunk, még rátett egy lapáttal. Nem mertem rákérdezni, kivel beszélt, hagytam, hagy koncentráljon csak a vezetésre. Végül aztán ő szólalt meg magától.

- Yoojung egy kis faluban van, a határ mellett. Ott nyomoz már egy hete, és ma találta meg a kabátot.

- Tényleg? Egy teljes hete?

Rám pillantott, és felvonta a szemöldökét.

- Nem volt olyan egyszerű... – sóhajtott egyet, majd magyarázni kezdte. – Eredetileg Kim halálát kezdte nyomozni, mivel a lövést pár órával korábban kapta, minthogy bedobták volna a folyóba. Kimet tehát teljesen más helyszínen, jóval korábban ölték meg. Az öngyilkosság nem is jöhetett számításba. A nyomok aztán nem csak a gyilkosság helyszínére, hanem a kabát rejtekhelyére is elvezettek, de ehhez idő kellett.

- Hihetetlen… - mondtam inkább csak úgy magamnak, de a szemem sarkából láttam hogy Jeongki rám sandít.

Némán folytattuk az utat egy rosszabb minőségű úton, ahol alig volt forgalom. Egyikünk sem szólalt meg, és kezdtem már kissé kínosnak érezni a feszült csendet. Jeongki az utat bámulta, néha ujjaival idegesen dobolt a kormányon, én pedig a hegyeken átnövő fenyőrengeteget kémleltem, meg az itt-ott felbukkanó falvakat. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért úgy döntöttem, írok üzenetet Taesoonak, hogy hívjon fel, ha jobban van. Ettől valamennyire megnyugodtam. Kicsit bántott a lelkiismeret, hogy pont őt kapták el, aki nem tehet semmiről, aki épp csak belekóstolt ebbe a sötét, koszos világba.

   Egy világvégi, pár ezres lélekszámú kis faluba érkeztünk, ahol szinte a mienk volt az egyedüli mozgó jármű az úttesten. A falu végén Jeongki jobbra kanyarodott, egy keréknyom szélességű útra, ami egy régi gazdaépület felé vezetett. A telken volt még egy öreg ház, pár apróbb melléképület, és a nagy pajta, vagy ki tudja mi. A telek határánál vasúti sínpár ment keresztül, ez előtt állt valaki, és nekünk háttal bámulta a távoli erdőt. Ahogy közelebb sétáltunk, rájöttem, hogy ő valójában Yoojung, kezében egy szakadt, ronda barna bőrkabáttal. Ahogy meghallotta az autó ajtajainak csapódását, megfordult.

- Azt hittem nem találtok ide.

- Sokára jött a busz… - utalt rám Jeongki, és fejével felém is intett. Én a szememet forgattam, és keresztbe fűztem a karomat.

- El is jöhettél volna értem. – vágtam vissza neki.

- Örülj, hogy a buszhoz kimentem eléd.

- Arra várhatsz, hogy Jeongki valamit önzetlenül megtegyen. – súgta a fülembe Yoojung, ahogy odalépett mellém. Hát, erre magamtól is rájöttem az eddigiek alapján.

- Ez lenne az? – bökött Jeongki a szakadt kabátra.

- Igen. – bólintott a másik. – De menjünk be inkább, ott nyugodtabban megnézhetjük.

Beléptünk az aprócska házba – régimódi volt, amolyan tipikus parasztház, tornáccal, kívül tapasztott fallal, kilátszódó fagerendákkal. Yoojung behúzta maga mögött az ajtót, és bevezetett egy egyszerű, agyagpadlós helyiségbe, kis asztallal és két székkel a közepén.

- Kié ez a ház? – kérdeztem.

- A Fekete Legyező egy régi emberéé volt. – felelte Yoojung.

- Élt még az az öreg fószer? – kérdezte Jeongki.

- Egészen ma délig… - felelte tömören Yoojung, és váltott egy jelentőségteljes pillantást Jeongkival. Bennem végig söpört a „hova kerültem én” életérzés hulláma, belesűrítve az undort, igazságkövetelést, tétovázást, gyűlöletet és élvezetet, amit a mondat felkavart. Körbenéztem a használati tárgyakon, és arra gondoltam, hogy ma reggel még ezeket valaki használta. Ivott a bögréből, nézte a kis tévét, olvasta az újságot, reggelizett a tányérból…

- Nem akartam megölni, de muszáj volt. – fordult felém, és hallottam a hangján, hogy a szavak mögött a bocsánatomért esedezik. – Megtámadott, önvédelemből tettem… és nem szándékosan  – némán bólintottam, mert nem akartam tovább firtatni a témát.

Yoojung ledobta a kabátot a szék támlájára, majd a belső zsebéből elővett egy köteg papírt, és az asztalra tette. Jeongki azonnal rácsapott, és izgatottan forgatta a kezei között. Nem csak papírok voltak ott, hanem két útlevél, pecsétes dokumentumok, meg hasonlók.

- Mik ezek? – kérdezte zavartan. Látszott rajta, hogy valami teljesen másra számított.

- Csak személyi azonosságok és mindenféle engedély, meg igazolás. – magyarázta a rangidős. – Kim Min Shik úgy tűnik, már mindent elrendezett, hogy kimenthesse a Kang szülőket. Talán pont azért indult el, hogy átadhassa valakinek, mielőtt megtámadták…

Magam elé bámultam. Erre egyáltalán nem számítottam. Hogy valójában segíteni akart? Hirtelen bűnösnek éreztem magam, amiért ennyire gyűlöltem Kim Min Shiket. Lehet, hogy nem volt jó ember, de lelkiismeretes volt. Tudta, mekkora veszélyt hozott anyáékra és mindent megtett, hogy jóvá tegye… 

Jeongki folytatta a papírok vizsgálatát, de egyre jobban csóválta elégedetlenül a fejét.

- Valami nem stimmel. Ezek között nincs semmi, ami hasznos lenne, mondjuk, ami államtitok lenne…

Igaza volt. Ezeket biztos nem keresné annyira a Fekete Legyező, és ha lett is volna benne valami, akkor azt valamilyen úton-módon már megtudtuk volna.

Felnéztem. – Akkor a pendrive lesz az. – mondtam ki, de fel sem fogtam, mit mondtam.

- Tényleg! – kapott a fejéhez Yoojung. – Az a halom hibás fájl… levédték. Miközben mind azt hittük, hogy a kabát a fontosabb… 

- A hangüzenet megtévesztett minket. – mondtam.

- Nem csak minket, őket is. És ez a szerencsénk. – bólintott Jeongki.

- Jól elrejtetted, igaz? – fordult hozzám Yoojung.

- Aha.

- Akkor egyelőre maradjon is ott. És ne szóljunk senkinek, se a pendrive sorsáról, se arról, hogy mit találtunk a kabátban.

Mindketten bólintottunk.

- Akkor, hogyan tovább? – tette fel a nagy kérdést Jeongki.

- Nos, mindenképp kapcsolatba kell lépnünk Kim Shinwookkal. El kell mondanunk, hogy van már tervünk, hogyan hozzuk ki őket, de egyedül nekünk nem menne. Még ma írok neki. – jelentette ki Yoojung komoly arccal, aztán csak szótlanul meredt maga elé, megfeszült arcizmokkal. Láttam rajta, mennyire gondolkozik, kalkulál, tervez. Hiszen egy kész forgatókönyvet kellett megalkotnia. Abban a pillanatban nem is éreztem olyan lehetetlennek az egészet. Tisztában voltam azzal, hogy nem kis falat lesz, de bíztam Yoojungban, és a kapcsolataiban. Arról azonban még fogalmam sem volt, mennyire veszélyessé válhat az egész.

   Taesoo nem írt vissza, de másnap délután, miután Yeji megtartotta helyette az edzéseket a kicsiknek, egy kisfiú azt mondta, meg akarja látogatni a kórházban.

- Anyukám azt mondta, meglátogathatom. – közölte magabiztosan. Yeji mosolyogva utasította el, mikor épp megszólalt a telefonja. Én végig bent ültem az irodában, de az ajtó résnyire nyitva volt, így hallottam, miről folyik a szó a folyosón. Yeji bejött az irodánkba telefonálni, és becsukta az ajtót.

- Szia! – üdvözölte csengő hangon. – Akkor már jobban vagy? Nagyon aggódtunk… Figyelj, van egy kis rajongód…

Semmi kétség, hogy Taesoo hívta fel. Valami mitha megbökte volna az oldalamat, hogy Yejit hívta hamarább… hívhatott volna engem is… de hát kit érdekel? Biztos a munkával kapcsoaltos mondanivalója volt. Ránéztem a telefonomra, hogy hány óra van. Akkor láttam, hogy van egy új üzenetem – Taesootól – csak egész nap néma volt a telefonom. „Ne aggódj, már sokkal jobban vagyok” ennyit írt, de elég volt ahhoz, hogy kis mosolyt csaljon a számra. Azonnal ráparancsoltam magamra, hogy viselkedjek, és gyorsan kiléptem az üzeneteimből, inkább a monitort bámultam tovább a kis Excel táblázataimmal.

- Yoomi? – szólított Yeji.

- Hmm?

- Van kedved meglátogatni Taesoot? Az előbb hívott, azt mondta, már fogadhat látogatókat. Én most nem érek rá, de a kisfiú anyukája szívesen elvisz, mert ők is látni akarják. – mondta, majd suttogva hozzátette: - Ő az egyik legrendesebb asszony, és mivel Taesoo azt mondta, őt nem zavarja, nem lenne szívem visszautasítani… Ugye megérted?

- Persze, oké. – bólintottam. – Akkor mára befejezhetem a munkát?

- Hogyne, nem sürgős ez. És köszi! – mosolygott Yeji, én meg feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy szívesen.

A kisfiú anyukája szerintem nem csak a legrendesebb asszony, de a leggazdagabb is az összes közül, akik megfordultak itt. Az öltözéke, az autója, mind márkásak voltak, és a megjelenése maga volt a kifinomultság – mintha egy sorozatból lépett volna ki. Szinte féltem a vizes talpú cipőmmel belépni a makulátlan kárpitos autóba, és még a fejemet se mertem hátradönteni, nehogy a hajamról valami kosz menjen a fejtámaszra. Nem volt túl messze a kórház, úgy tíz percnyire, de már kezdett sötétedni, mikor odaértünk.

A kisfiú már teljesen be volt zsongva, hogy láthatja a mesterét – aztán mikor végül meglátta, a kórházi ágyában ülve, egy picit csalódottan ugrott fel mellé az ágyára.

- Taesoo mester, most miért nem dobokot viselsz?

Erre felnevettünk mindannyian. A kisfiú szerencsére oldotta a légkört, nagyon aranyos volt, és úgy csipkedték egymást Taesooval, mint két testvér. Az anyuka csak meglepetten ámult, nem tudott megszólalni – én pedig a háttérbe húzódtam, örültem, hogy nem kell beszélnem semmiről.

- Hozok üdítőket. – mondta kis idő után a fiú anyja, és  kiment a szobából. A kisgyerek még az utolsó pillanatban utána rohant, mert segíteni akart.

Becsapódott a szobaajtó, és a hirtelen támadt csönd elbizonytalanított.

- Nagyon életre való fiú… - jegyeztem meg.

- Igen, ő az egyik legelevenebb.

Ismét csend lett, ezúttal kínosabb, mint az imént. Nem tudtam, mit mondjak, mert megígértem a fiúknak, hogy hallgatok az egész kabát-hajszáról, és arról, hogy mit találtunk benne.

- Van már valami hír Kim Shinwookról? – törte meg a csendet Taesoo.

A fejemet csóváltam. – Tegnap írt neki Yoojung.

- Akkor még nincs semmi elkésve. – köhögött egyet, aztán folytatta. – Nem hiszem, hogy túl gyorsan reagálnak odaát az ilyen levelekre, még ha van is internet.

- Azért jó lenne minél hamarabb… - motyogtam reményvesztetten, pedig nem akartam kimutatni, hogy nem sok reményt fűzök idegen emberekhez.

- Hékás! Ülj le. – ütögette meg az ágya szélét. Én kissé vonakodva, de leültem. – Nem lesz semmi baj, Han igazgató hamarosan visszajön, a fiúk meg tudják a dolgukat. Shinwook a hírek szerint nem elveszett ember, és segíteni fog nekünk. Akkor meg csak napok kérdése és megoldódik minden. – szerettem volna én is ilyen optimistán látni a dolgokat, de sajnos nem voltam rá képes. Csak napok kérdése? Fanyarul visszamosolyogtam rá, de ő is látta, mennyire nem volt őszinte. – Hé, Yoomi, fel a fejjel! Úgy nem fogok meggyógyulni, ha búskomor vagy! – és köhögött párat a tenyerébe.

Előkotort az éjjeliszekrénye polcáról valami rejtvényes újságot, olyasmit, mint amiket még régen anyáék fejtegettek.

- Segítesz? Van egy csomó, amiről fogalmam sincs, mi az.

- Honnan van ez?

- Itt találtam a szekrényen, talán az előző beteg hagyta itt.

Elkezdtünk rejtvényt fejteni, és fogalmam sincs hogyan, de tényleg elfeledkeztem a bajaimról. Nem követtem az idő múlását, egyszer csak bekopogott az anyuka a kisfiúval, hogy visszajöttek, és hoztak egy halom kaját meg üdítőket, így aztán egész nagy hangulat lett – még jó, hogy Taesoonak nem volt szobatársa.

Az anyuka még azt is felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Felszálltam a metróra, és unaloműzésként előkerestem a lapot, amit Taesoo a kezembe nyomott indulás előtt: a rejtvényes magazin hátlapja volt, egy pár pizzakupon volt rajta. Nekem adta őket, de a lelkemre kötötte, hogy másnap vegyek neki belőle pizzát, mert nem szereti a kórházi kosztot.

   Így aztán másnap is bementem hozzá, és harmad nap is. És egyáltalán nem bántam, nem is voltam zavarban, amiért kettesben ücsörgünk a kórteremben és rejtvényt fejtünk, vagy épp videókat nézegetünk valamelyikünk telefonján. Csak az volt a fontos, hogy így én is megfeledkezhettem a saját gondjaimról, és Taesoonak is gyorsabban telik el az a pár nap, amíg még benn kellett maradnia.

- Már csak a holnapot kell kibírnom, aztán hazaengednek. – mondta a harmadik nap. –  Feleslegesen tartottak benn ennyi ideig, csak az időmet pazarolták.

- Pedig igyekeztem feldobni a délutánjaidat!

- Tudom, és jó is volt így. De talán jobb is, ha holnap után hazamegyek, mert itt a nővérek már azt hitték, hogy járunk…

- Hogy mi???

- Nyugi, mondtam nekik hogy szó sincs róla. – nevetett, majd lesütötte a szemét, és a lepedőjén levő szöszt kezdte babrálni.

Bólintva helyeseltem, de ő nem látta. Néhány másodpercig némán ültünk és hallgattuk a folyosóról tompán beszűrődő beszédfoszlányokat. Lehet, hogy percek teltek el így, mert nem fogtam fel az időt, míg végre Taesoo újra megszólalt.

- Azért a pletykáktól függetlenül holnap még benézel?

- Aha. – bólintottam. – De ne várd, hogy megint kaját hozzak! Szerintem felszedtél pár kilót a sok pizzától! – jegyeztem meg viccesen, mire ő csak grimaszt vágott.

Megszólalt a telefonom, Jeongki hívott a mobilomon. Felálltam, és kisétáltam.

- Hol vagy? – kérdezte.

- A kórházban. – feleltem.

- Taesooval?

- Igen. – feleltem egy másodpercnyi szünet után. – De kijöttem telefonálni, szóval nyugodtan mondhatod.

Nem válaszolt rögtön, és egy pillanatra már azt hittem, nem is fog, csak lerakja, mikor végre megszólalt.

- Kim Shinwook válaszolt.

- Komoly? Király!!!!! – lelkendeztem, mire a folyosón tartózkodó minden szempár felém fordult. Sűrű bocsánatkérések közepette hajolgattam minden irányba, aztán suttogóra fogtam.

- Miket mondott?

- Annyit, hogy hajlandó segíteni. Természetesen nem ingyen, de az árat nem jelölte meg. – felelte a szokásos tárgyilagos hangján.

- Hát, ez szuper! De akkor most hogyan lesz? Azokat a papírokat valahogy el kell juttatni hozzá…

- Csak ennyit tudunk. Igazából, Yoojungnak válaszolt, tehát nem tudom szóról szóra a tartalmát…

- Ja, oké. Akkor, lehet, hogy felhívom Yoojungot.

- Ne, most épp ne zavard, dolgozik. De mire visszaérsz az irodába, addigra talán pont befejezi.

Nem kellett tovább ragoznia, amint letettem a telefont, felkaptam a táskámat a betegágyról és már rohantam is.

- Mennem kell. Majd holnap jövök… - hadartam köszönésképpen, és már ott sem voltam, mire Taesoo kettőt pislogott.

   Sajnos nem lettem okosabb, hiába beszéltem Yoojunggal utána. Sőt, ez után még sokáig kellett várni, hogy bármilyen információt kapjunk, mert Kim Shinwookról csak egy héttel később kaptunk híreket.

***

   Szombat volt, és mindenki későn kelt fel. Miyoung néni elkezdte főzni a reggeli tojásos szalonnás rizst, és én segítettem neki, amennyire tudtam. Immáron egy hónapja laktam nála, és még fogalmam sem volt, meddig lesz így. Nem kérdezte sosem, hogy hova megyek, mit csinálok, és a szüleimet is nagyon ritkán hozta szóba. Talán ő sem akarta a fájó pontot érinteni, hiszen nem segíthetett. Néhány este mesélt nekem arról, hogy gyerekkorukban milyen házuk volt Kaesongban, és miket játszottak anyával, de az átszökést és a körülményeket mindig kikerülte.

- Nem szeretnék újra belefolyni ezekbe az ügyekbe, de ha szükség van a segítségemre, Senáért megteszem. – mondta még napokkal ezelőtt, mikor volt időnk egy kicsit beszélgetni. Senának hívták anyát, de mint Miyoungtól megtudtam, nevet változtatott, amikor átjött. Azelőtt Seyoungnak hívták. A Young a családunkban minden lány nevének része volt, de anya szakítani akart a hagyományokkal, és mindennel, ami Észak-Koreához kötötte.

   Ez a szombati nap olyan nyugalomban repült el, mint amilyen a vihar előtti csend.  Túlságosan is nyugodt és kiegyensúlyozott voltam. Nayoungnak segítettem a leckében, mellette én is tanultam, hiszen elvileg májusban érettségizni fogok – amit most valahogy annyira távolinak és lehetetlennek éreztem, hogy fel se bírtam fogni. Este kilenckor Nayoung iskolájában valamilyen előadás volt, így csak én maradtam a házban. Későig tanultam, nem nagyon volt kedvem kimozdulni, de mikor már hangosan korgott a gyomrom valami meleg étel után, felkaptam magamra a kabátot, és legyalogoltam a sarokig, ahol a bolt volt, és vettem magamnak ramyeont, amit ott ettem meg, az ablaknál levő bárszéken ülve. A tésztaleves égette a számat, de jól esett, hogy valami felmelegített, a csípős paprika meg még rátett a lapáttal. Ahogy kiléptem a fagyos estébe, és a hideg szél a tarlómba fújt, összekulcsoltam a kezem magam előtt, hogy el ne távozzon a meleg belőlem, és úgy indultam fel a domboldalon. Az egyik utcabéli szomszédnak kicsit mélyebb a kapualja, mint a többieké – a kapu teljes sötétségbe burkolózik a felette levő tető miatt, ezért ha sötétben mentem haza, mindig óvakodva pillantottam be, hogy ne legyen ott senki. Furcsa szokás, pedig semmi alapom nem volt a félelemre – nem is féltem igazából, csak amolyan kíváncsiságból pillantottam a sötét lyukba. Ma valahogy eszembe sem jutott az egész – a fejem tele volt hétköznapi gondolatokkal, az, hogy miket kell megtanulnom, hogy mennyire fűtsek be este, hogy Han igazgató vajon meddig van még külföldön, stb… - észre se vettem, hogy elmentem az ominózus sötét kapu előtt, csak mikor már elhaladtam mellette. A szemem sarkából láttam, hogy korom sötét, üresen tátong, mint mindig, de egyáltalán nem figyeltem rá. Épphogy továbbléptem, mikor úgy éreztem, mintha valami megmozdult volna mögöttem. Nem volt időm hátrapillantani, mert azonnal karok fonódtak a nyakam köré, és behúztak magukkal a kapualjba. Felsikoltottam, mire a számra egy kesztyűs kéz tapadt rá.

Némán vívtam a harcot a foglyul ejtőmmel, egyre növekvő pánikkal és adrenalinnal, míg végül valahogy sikerült az egyik lábába belerúgnom. Ettől eltántorodott, és engedett. De alig szabadultam, már újból lefogott, ezúttal szemből, nekicsapott a kőfalnak, ismét beskatulyázott, és a szemembe nézett. Sötét kapucni volt rajta és fekete maszk, így fogalmam se volt, kivel állok szemben. Csak annyit tudtam meg, a szemöldöke és az ereje alapján, hogy férfi volt az illető.

- Hiába próbálkozol, kis ribanc… - sziszegte. A kiejtésében volt valami furcsa, de nem jöttem rá, mi volt az. – Mi vagyunk a nagyobb hal, mienk lesz a zsákmány.

Értetlenkedve pislogtam, közben kétségbeesetten azon kattogtam, merre és hogyan szabadulhatnék, de a pániktól semmi nem jutott eszembe.

- Eressz… - suttogtam végső ötletként, de persze csak egy halk, gunyoros nevetést kaptam feleletként.

- Ebben a játékban mi dirigálunk, már tudhatnád. – taszított rajtam egyet, hogy beverjem a fejem a kőfalba. Ettől kicsit kóvályogni kezdtem, amit ő arra használt ki, hogy tovább beszéljen. – Hallgass ide. Tudjuk, hogy te őrződ az adatokat. Holnap éjfélig kapsz időt… ha nem állsz elő az összes adattal, amit rád hagytak, megnézheted, hány rokonod marad életben. És nem a szüleid lesznek az elsők…

Végszóra lökött még rajtam egy akkorát, hogy nekiestem a falnak és az ajtónak egyszerre, ahonnan csak tántorogva álltam fel. Az ajtó jókorát dörgött, féltem, nehogy meghallja a szomszéd, ezért próbáltam minél hamarabb kereket oldani. A támadóm pillanatok alatt már az utca aljában volt, sietős léptekkel menetelt el. Csak rám akart ijeszteni. Meg akarta mutatni, hogy ne vegyem őket félvállról… Hogy képesek gyilkolni. Mindezt egy műanyag vacakért, amin elvileg fontos információk vannak, de senki nem tudta még megnézni, tényleg rajta vannak-e.

   Amint beestem a mi kapunkon a kis előkertbe, rögtön tárcsáztam Yoojung számát. Megfordult a fejemben, kit hívjak fel először – és bár legszívesebben Taesoonak mondtam volna el mi történt, tudtam, hogy ő nem tud semmit tenni. Yoojung viszont nem csak meghallgatni tudott, hanem intézkedni is. Tárcsáztam a számát – nem vette fel. Kicsöngött, csöngött, ismételten csöngött, de válasz nem érkezett. Elkáromkodtam magam, és tovább pörgettem a híváslistámat. Jeongki vagy Minhyuk? Jeongki jobban ismer, de Minhyuk kedvesebb… De ezen az estén talán nem a jómodor játssza a főszerepet… Meggyőztem magam, és feladtam minden makacsságomat, és Jeongkit hívtam. Meg kell értenie, komoly a helyzet.

Néhány csöngetés után felvette. Elhadartam neki, mi történt, és hogy csináljon valamit, mert Miyoung és Nayoung veszélyben vannak.

- Jól van, nyugi… - a hangja komoly volt, de teljesen más, mint általában. – Mindjárt kerítek valakit, itt vagyok a rendőrség mellett. Egyedül vagy?

- Igen. – feleltem a szokásosnál kicsit magasabb hangon.

- Ne aggódj, sietek. – hangjából mintha enyhe aggodalom szűrődött volna ki , de az is lehet, hogy csak az én hallottam bele, és igazából olyan közömbös volt, mintha a vízóraállást olvasta volna be. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy azt mondta, idejön.

Közben kinyitottam a bejárati ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Abban a pillanatban úgy éreztem, rögtön összeesek. Sokkot kaptam a szoba láttán. A régi, virágtartónak szolgáló agyagváza feldöntve, levéldarabok és virágföldcsomók hevernek a padlón… a kiskomódban levő papírok szanaszét dobálva mindenhol…

- Jeongki, valakit küldj ide, nagyon gyorsan! – kiáltottam, és a mondta végére rá sem ismertem a hangomra, annyira magasra szökött.

- Mi az? Mi történt?

- Betörtek… feldúltak… mindent. – ennyi tellett tőlem, úgy éreztem, megnémultam, és az agyam kikapcsolt. Nem hallottam már Jeongki hangját, pedig valamit mondott még a telefonba, aztán egyszer csak lerakta, de azt se hallottam meg, csak észrevettem, hogy üres a vonal. Lassú léptekkel beléptem az összes helyiségbe, attól tartva, hogy valahonnan valaki megint rám ugrik. Felkapcsoltam minden egyes villanyt, óvatosan mozogtam, de minden mozdulatom egyre ólmosabb súlyú volt, egyre nehezebben kaptam levegőt, éreztem, hogy a fejemből kiszaladt a vér. Ez nem lehet igaz… ez most nem velem történik meg… biztosan csak álmodom.

   Nem tudom, mennyi idő telt el, mire dörömbölni kezdtek a kapun, mert elhagyott az időérzékem. Először megijedtem a zajra, de hamar rájöttem, hogy Jeongki vagy a rendőrség lesz az. Csörögni kezdett a telefonom is, és meglepetésemre Jeongki hívott rajta. Két másodpercig hezitáltam, aztán felvettem.

- Nyisd már ki az ajtót! Elromlott a csengőtök…

Jeongki két rendőrrel állt ott, és úgy néztek végig rajtam, mint valami eltévedt jószágon. Nem akartam, hogy Jeongki valaha gyengének lásson, de egyszerűen nem volt kedvem megjátszani magam.

- Miket túrtak fel? – kérdezte.

- Mindent, az egész házat. Minden szobát… - mondtam idegesen, zavartan és erőtlenül egyszerre.

- Te jól vagy? – kérdezte egy másodperccel később, és belenézett a szemembe. Bólintottam, pedig nem voltam teljesen jól. Furcsamód megpaskolta az egyik vállamat, mikor elment mellettem a rendőrökkel a ház felé. Ezt a nyugtatás és vigasztalás jelének vettem, és követtem őket befele.

A rendőrök kérdeztek párat, aztán megkezdték a helyszínelést és a károk felmérését. Mindent lefotóztak, jelölgettek és világítottak, miközben a háttérből figyeltem őket. Jeongki szóban részt vett a nyomozásban, és kérdezgetett párat tőlem is. Beszámoltam mindenről részletesen, a támadásról, hogy a rokonaim életével fenyegetőztek, és hogy kerestek valamit, amihez semmi közöm, és fogalmam sincs miről van szó – nem említettem se formát, se semmit, csak annyit, amennyit a támadó is mondott. Volt még annyi lélekjelenlétem, hogy ne buktassam le magunkat. Azt vettem észre magamon, hogy mesélek, és közben úgy leplezem a dolgokat, mint a vízfolyás. Az egyik zsaru szorgosan jegyzetelt, a másik meg néha beleszólt, hogy mit hogyan írjon le.

   A helyszínelés közepén voltunk, mikor betoppant Yoojung és Yeji egyszerre.

- Bocsi Yoomi, nem tudtam hamarabb jönni — szabadkozott, de leintettem. Egyáltalán azon csodálkoztam, hogy tudta, mi történt és hova jöjjön.

Yeji odalépett mellém, és a vállamra tette a kezét.

- Nagyjából jól vagy?

Bólogattam, de közben harapdáltam a számat. Az arcomat fürkészte, tudtam, hogy nem hisz nekem – hiszen én se hittem el amit mondtam. Magamhoz húztam, hogy megöleljen, hogy legalább ennyi biztonságot érezhessek. Hátulról végigsimította a fejem, és ettől valahogy megnyugodtam. Lassabban vettem a levegőt, és a hangulatom is higgadtabb lett. Rám várt még a feladat, hogy értesítsem a nénikémet – szükségem is volt a higgadtságra.

   Soha nem akartam annál kevésbé élni, mint abban a pillanatban, amikor Miyoung és Nayoung hazaért. Utáltam magamat, minden tettemet és tervemet, gondolatomat, az egész létezésemet, azt, hogy nem zuhantam le a repülővel, vagy nem történt semmi, ami megölt volna, mielőtt ideköltöztem Miyoung házába. Sejtettem, hogy nem csak a saját életem teszem kockára azzal, hogy idejöttem – de álmomban sem gondoltam volna, hogy tényleg az ő életükre is rátörhetnek. Nincs megoldás, elcseszted Yoomi… kurvára elcseszted. Elrúgtam egy követ a ház tornácáról, és nekidőltem a faoszlopnak.

   És persze, hogy a telefonom is abban a pillanatban zaklat valaki üzenetével… éppenséggel Taesoo volt az, de nem érdekelt. Nem akartam hallani felőle, se másról, lehajítottam a telefonom a hóra, leültem a ház előtti falépcsőre, és a kezembe temettem arcomat. Szerettem volna sírni egyet, de nem jöttek elő a könnyek.

- Ennyire ne emészd magad. – hallatszott az ismerős mély hang. Jeongki cipőit láttam meg, ahogy odaléptek elém, a keze a telefonért nyúlt, és felvette. Egy pillanatig még azt hittem, hogy vigasztalni akar, de hamar rájöttem, mennyire képtelen ötlet lenne tőle. Ő inkább bekapcsolta a képernyőjét a telefonomnak. – Hmm, találd ki kinek hiányzol…

Felfújtam magam, és kikaptam a kezéből a telefont. – Semmi közöd.

Nem felelt, odébb sétált pár lépéssel, és unottan rágyújtott.

- Te dohányzol? És a mi udvarunkon?

- Csak néha gyújtok rá. Kérsz? – nyújtotta a csikket. Undorodva megráztam a fejem, és elfordultam. Ő erre odébb sétált, a kert túlsó végébe.

Odabentről beszédfoszlányok hallatszódtak ki, a rendőrök beszélgettek Miyounggal, már jó hosszú ideje. Lépéseket hallottam, még valaki kijött.

- Remélem nem baj, ha Minhyuk is befut. – ült le mellém Yoojung. – A környéken volt dolga…

- Ok. – feleltem röviden, és tovább bámultam az olvadt havat előttem.

- Na, ne lógasd az orrod. Tudom, hogy azt hiszed, a te hibád, de ez akkor is megtörténhetett volna, ha te nem vagy itt. E miatt felesleges bosszankodnod. – mondta, és egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta. – Inkább mondok egy jó hírt.

Lassított felvételszerűen ránéztem, kedvtelenül, és biccentettem. – Na, mondd.

- Telefonon beszéltem Kim Shinwookkal.

- Hogy? – majdnem felugrottam meglepetésemben.

- A jó hír az, hogy segítőkész, és hajlandó mindent megtenni értük. Viszont van egy rosszabbik része is a dolognak. – szünetet tartott, én pedig kéztördelve vártam a folytatást.

Hirtelen Valaki dörömbölni kezdett a kapunál. Összerezzentem, de Yoojung megnyugtatott.

- Ez Minhyuk lesz. Bocs, hogy idehívtam, de gondoltam, érdekli az eset. – felállt, és ajtót nyitott. Ebben a pillanatban Yeji is kisétált a teraszra, nyújtózott egy nagyot, és ásítva leült mellém.

- Nem voltam biztos, hogy jó házba csöngetek be hyung, pláne, hogy a csöngő nem is működik… - közeledett felénk Minhyuk is. – Mit akartál mondani az előbb?

Yoojung és Minhyuk körénk állt, Jeongki bezárta a kört, és egyszerre mindenki Yoojungra nézett.

- Azt, hogy beszéltem Kim Shinwookkal. Azt mondta, több módon is próbálkozott, de egyik sem működött. Megtudta, hogy a szülőket Kaesongban az ipari park melletti földalatti titkos bázisban tartják fogva. A Fekete Legyező jó pénzért odaadta az északiak titkosegységének, akik azóta próbálnak valamilyen információkat kiszedni belőlük, de mind hiába. Shinwook egyedül nem boldogul, ezért a segítségünket kérte. Más szóval, nincs más választásunk, ha élve meg akarjuk kapni őket.

- Mégis hogyan tudunk neki segíteni? – kérdeztem, tartva a súlyos választól.

- Ha odamegyünk…

- Oda… be? – egy percig se gondoltam soha komolyan, hogy ez lenne a megoldás. Képtelenség… öngyilkosság. – Vagyis Észak-…

- Csss! – pisszegtek le, hogy ne mondjam túl hangosan.

- Igen. Valószínűleg át kell menni a határon.

12. fejezet

Kis szünet után, de ismét jelentkezem! (Államvizsga meg hasonló teendők voltak, kicsit jobban lefoglaltak, mint gondoltam volna :P :P ) 
Olvassátok és kommenteljetek! Szükségem van visszajelzésekre! ;)


   Csak annyit éreztem először, hogy sajog a fejem, mintha satuba szorítanák. Aztán, hogy valami fura, henger alakú dolgon fekszem, ami meleg, de kicsit kemény és épp kezdett kényelmetlenné válni, ahogy a fejem már ki tudja mióta hozzányomódott. Nem nyitottam ki a szememet, először agyban próbáltam meg felébredni, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon hány óra lehet… Vajon Miyoung néni elment már dolgozni? Nayoung biztosan iskolában van már… Nehezemre esett kinyitni a szememet, mert az álmosság és a szobában uralkodó félhomály vissza akart húzni a kényelmes, mély álomba, ahol épp T.O.P.-pal beszéltem telefonon… Kicsit megráztam a fejem… és hirtelen megmozdult alatta valami. Talán még mindig álmodom? Ki kéne nyitni a szemem… de miért olyan ólom súlyúak a szemhéjaim… na jó… muszáj lesz.

   Először a fehér lepedőt láttam meg… amikor az otthoni barackszínű volt, ez biztos. Aztán egy melegítőbe, pólóba öltözött férfialakot nekem háttal, aki az ágy szélére húzódva aludt mélyen, de az egyik karja valahogy kicsavarodva felém nyúlt… azazhogy én feküdtem rajta… a fejem feküdt rajta. Mi??????

   Erre már felkaptam a fejemet, és szédelegve néztem körül a szobában: ez bizony nem Miyoung háza volt… hanem Jeongkié. És én az ágyán feküdtem, egy pléddel betakarva. Pislogtam párat, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz és megpróbáltam felidézni, hogyan is kerültem én ide… Hányadika is volt tegnap? Öhm… mindegy… koncert volt az egyetem új kiállítótermében. Igen… ellopták a pénzem, és az idegösszeomlás határán elrohantam és kiültem egy hídra gondolkozni… akkor talált meg Jeongki… elmentünk enni meg inni, és… itt elakadtam, mert nem tudtam, a valóságban is találkoztam-e Choi Seung Hyunnal egy sztriptízbárban vagy csak a képzeletem szüleménye volt, mert reálisan nézve, ez elég képtelenség… Beugrott valami arról, hogy Jeongkival róttuk az utcákat és sojut ittunk, én idiótán röhögcséltem meg néha énekeltem… meg esett az eső… aztán valamiért felhozott a lakására… nem tudom már, miért. Aztán pár érdekes képkocka is beugrott, amik a kanapén történtek… vagy ezt is csak álmodtam? Furcsa, vegyes érzés gomolygott fel a gyomromból a gondolatra, megbizsergetve az agyam legkisebb mirigyeit is. Akárhogy is erőlködtem, a tegnap estéről csak homályos képek ugrottak be, amiket nehéz volt összekapcsolni. De mégis hogy kerültem én az ágyába? Ugye nem azért… Éreztem, ahogy felforrósodik a fejem, és muszáj volt kimennem egy kis vízért. De a víz sem mulasztotta el a tegnapi képeket, ahogy Jeongki magához húz, és megcsókol… az ágyában aludtam… ugye nem történt más?

   Ó, Yoomi, hogy te mekkora egy idióta vagy! Mennyit ért a büszkeséged, pár üveg sojut meg egy tál bibimbapot? Hogy lehettél ennyire eszetlen, hogy így kiütötted magad? Csapkodtam a tenyeremmel a fejemet, de csak még jobban megfájdult. Valami nagyon furcsa fű lehetett a sztriptízbár levegőjében, ami ennyire kiütötte a gátlásaimat, vagy… tényleg ennyire bejött Jeongki részegen?

   Azért az mégsem történhetett meg csak úgy… hiszen ennyi büszkeségem csak van. Különben is, ruha van mindkettőnkön, és nincs semmi jele annak, hogy itt valami történt volna éjjel. Ennyire nem vagyok gyenge…

   Feltűnt azonban még valami más furcsaság is rajtam… a sötétzöld póló. Ez meg hogy került rám?

- Felébredtél?

Összerezzentem. Karjait maga előtt összefonva támaszkodott szobája ajtófélfájának.

- Miért van rajtam ez a póló? – bukott ki hirtelen a kérdés. Egy pillanatig mintha mosoly bujkált volna a szája szélén, de aztán komolyra váltott.

- Nem emlékszel? – nem válaszoltam, nyilván evidens volt. – Tényleg… semmire nem emlékszel? – nyomta meg enyhén a bűvös szót, és közben jól szórakozott. Valamiért kezdtem elvörösödni. Ez a fiú most már mindent tud rólam? Már eddig is túl jól informált volt, de most már tényleg többet tudott, mint én.

- Csak néhány képre… homályosan… - böktem ki végül nagyon halkan. Elmosolyodott.

- Akkor talán el kéne mondanom neked mindent… - közeledett.

- Hogy került rám ez a póló? – léptem hátra egy lépést.

- Én adtam neked… - felelte, apró mosollyal az arcán. – Amikor vetkőzni kezdtél előttem, és…

Elhallgatott, ahogy szemeimmel megpróbáltam felnyársalni. Tudtam, hogy hazudik, és csak az idegeimet húzza.

- Jól van, na… csak viccelek.

- Hol vannak a ruháim? – kérdeztem, mert semmi kedvem nem volt az időhúzásra. Fájt a fejem, és minél hamarabb tudni szerettem volna, mi történt előző este, aztán pedig elmenni és elfelejteni az egészet.

- A fürdőben…

Több se kellett, bevonultam a fürdőbe és becsaptam magam után az ajtót. Gyorsan kibújtam Jeongki pólójából és visszavettem a sajátomat, aztán felmarkoltam a pólóját és kiléptem a fürdőből.

- Egy dolgot mondj el nekem, őszintén. – kezdtem komolyan, kinyújtott karral a mellkasához szegezve a pólóját. – Mi történt köztünk tegnap?

Ő kivette a kezemből a pólót, fél kézzel a konyhapultnak támaszkodott, és egy pillanatig a válaszon gondolkodott.

- Egy s más… - vont vállat. Ezek szerint nem fogta fel, hogy nem vagyok vicces kedvemben… – De élvezted… - tette hozzá, és ez volt az a pont, hogy ráborítottam a maradék vizemet. Nem gondolkodtam, mit kéne tennem, ösztönből jött, de valahogy nem bántam meg. Velem ne szórakozzon másnaposan. Felkaptam a cuccaimat, kimentem a lakásából, lerohantam a kilencedik emeletről, ő meg szótlanul bámult utánam. Le kellett higgadnom, és ehhez egyedüllétre volt szükségem.

   Egy részem tudta, hogy Jeongki csak szórakozik az idegeimmel, egy másik viszont a saját emlékezetemet vonta kétségbe. Igen, az megvolt, hogy smároltunk a kanapén, és sajnos be kellett vallanom, hogy annyira nem volt rossz… de aztán valaki miatt félbeszakadt, és azután, hogy elment, már tényleg nem emlékszem semmire. Vajon azért nem emlékszem másra, mert elaludtam az ágyán, vagy… mert megitatott velem valamit, ami annyira kiütött, hogy teljes filmszakadásom volt?

   Az órámra pillantottam – kilenc óra volt, vasárnap. Elég korán felébredtem, aludnom kellett volna még, de nem tudtam hova menjek hirtelen… Miyoung nénihez nem akartam menni, mert biztos csak kérdezősködne, hol töltöttem az éjszakát. Automatikusan lementem az első metrólejárón, amivel szembe találkoztam, ott pedig kinéztem egy útvonalat a térképen… végül úgy döntöttem, haza megyek. Miyoungnak még gyorsan írtam üzenetet, hogy ne aggódjon, odahaza vagyok.

Hosszú, fárasztó út volt hazáig, főleg mikor gyalog felcaplattam az emelkedős úton. Volt vagy fél óra, mire elértem a kórházig és a házunkig, és most kivételesen nagyon örültem annak, hogy nincs senki otthon. Magányra vágytam, és azt a legjobban itt élvezhettem ki, a saját kis házunkban. Rögtön magamra csukakoztam, kikapcsoltam a telefonom, hogy semmi nem zavarjon… azonnal elaludtam.

***

Amikor végre újra bekapcsoltam a telefonomat, egy halom nem fogadott hívás és üzenet várt. Taesoo hívott háromszor, Yoojung és Yeji kétszer, Miyoung néni egyszer, és Park titkár is egyszer. De nem volt kedvem senkit sem visszahívni, így inkább csináltam magamnak egy ramyeont, mivel megint csak egész nap nem ettem. Kinn már kezdett sötétedni, fel kellett kapcsolnom a lámpát, és miközben odatettem melegíteni vizet, egy autó búgását hallottam kintről. Nem akartam tudomást venni róla, de nem hagyott nyugodni a gondolat, mert általában senki nem keres minket, pláne, hogy alig vagyunk itthon. Leültem az asztalhoz a székre, és a telefonomat nyomkodtam, amíg fel nem forrt a víz. Pont ráöntöttem a száraz tésztára, amikor csengettek.

Izgalommal vegyes érzésekkel lestem ki a függöny mögül, de nem láttam senkit – mert nyilván közvetlen az ajtó előtt állt – az autója viszont ott állt néhány méterre, de számomra ismeretlen volt. Kiszáradt a torkom, így nyeltem egyet, mielőtt ajtót nyitottam az idegennek – aki egyáltalán nem volt ismeretlen.

- Hála az égnek, hogy itt vagy!

- Taesoo! – lepődtem meg, és kitártam az ajtót, hogy beléphessen.

- Minden rendben? – kérdezte. – Kicsit fáradtnak tűnsz…

Mérgesen legyintettem. – Ne kérdezd…

- Ha te mondod…

- Te mit keresel itt?

- Téged kereslek. Igazából, az egész SYS téged keres…

- Miért? – kérdeztem érdeklődve, közben Taesoo levette a cipőjét és bejött velem a konyhába.

- Épp vacsorázol? Bocs, hogy csak így betörtem.

- Semmi. Kérsz te is valamit?

- Nem kösz, most ettem. – felelte. – De egy meleg teát elfogadok, iszonyú hideg lett kinn.

Bólintottam és feltettem a vizet forralni.

- Valami baj van? – tértem vissza a témára, és leültem Taesooval szemben a pultnál a bárszékre.

- Ismersz te egy bizonyos Kim Min Shiket? – kérdezte komoly hangon.

- Hogy kicsodát?

- Ő egy politikai menekült, elég közel állt a szüleidhez…

- Sajnos nem tudom, kiről van szó…- feleltem őszintén.

- Ez furcsa… – motyogta elhalóan, és levegőt vett. – Megölték. A folyó dobta partra a testét, de lőtt sebet találtak rajta.

- És ki volt ő?

- Csak annyit tudok, hogy fontos pozíciót töltött be az északi rezsimben, de más nézeteket vallott, mint kellett volna. Mikor ez szemet szúrt a pártnak, megszökött.

- Hogyan tud egy ilyen fontos ember csak úgy eltűnni a legszigorúbban ellenőrzött diktatúrából? – morfondíroztam.

Ő csak vállat vont. – Gőzöm sincs, de Han segített neki… - levegőt vett. – De most ez nem fontos… a lényeg, hogy ő téged keresett.

- Engem? – néztem rá kerek szemekkel. – De hát miért…

- A Fekete Legyező szerint őt bújtatták a szüleid. Erről viszont Han igazgató sem mondott semmit, és csak annyit tudtunk, hogy kapcsolatba lépett a szüleiddel egy ideje. Mivel őket elkapták, téged akart felkeresni.

- Hát már nem fog… - mondtam egyszerűen. Akárki is legyen az, úgy éreztem, nem kell nekem belemártózni az efféle ügyekbe.

- Üzenetet hagyott neked.

Összeráncoltam a homlokom. – Milyen üzenetet?

- Először is, volt nála egy pendrive… Azon sok, használhatatlan fájl, és egy hangüzenet. Megmutatom.

Elővette a telefonját, és meg sem várva, hogy szeretném-e hallani vagy nem, elindította a felvételt. A férfi hangja száraz és rekedtes volt, nehezen vette a levegőt.

„Ezt az egészet adjátok át Kang Yoominak. Fontos dolgok vannak rajta. Engem megtámadtak, elvitték a kabátomat, amiben a másik dolog volt… Egy kopott, barna bőrdzsekiben. De ez megmaradt. Rejtsd el valahova, ahol nem találják meg. Ne is szólj senkinek.” Kis szünetet tartott majd fojtottabb hangon folytatta. „Yoomi, az én hibámból kerültek a szüleid az északi táborba, és ezt meg akartam próbálni helyre hozni, de… a kabátomat ellopták… Ha megtaláljátok, megoldható lesz minden. Tudom, nem kérhetek ilyet, de ha tudsz, bocsáss meg nekem.” Itt megakadt a hangja, és lihegett párat. „Keressétek Kim Shinwookot, ő tud majd segíteni.”

Nyeltem egyet, de a torkom száraz volt. Nem azért, mert amúgy semmit sem értettem abból, amit mondott, hanem mert dühös voltam. Valahogy nem tudtam sajnálni ezt az embert… úgy éreztem, nagyon is megérdemelte a halált. Valamit ellopott, aztán a szüleimnél kért menedéket, így őmiatta kezdték el keresni a családunkat. Miatta történt az egész. Talán a golyóhalál túl kegyes is volt számára…

Éreztem, hogy Taesoo engem néz, de én csak az asztalt bámultam, nem voltam képes bármilyen emberi lényre ránézni. Undorodtam tőlük.

- Ki az a Kim Shinwook? – szólaltam meg hosszú szünet után.

- Nem tudom. – felelte halkan. – Én… igazából nem igazán tudom, mi folyik itt... Nem sok mindent értek – nevetgélt kicsit idegesen. –De Han igazgató biztos tud valamit…

- Han? – remélni szerettem volna, hogy tud segíteni. De a szüleim Észak-Koreában voltak, oda meg ki tudja, mennyire ér el a keze.

- Mennyire ismerted ezt az embert? – kérdezte ismét egy hosszabb szünet után Taesoo.

- Kim Min Shiket? Semennyire… azt se tudom, ki ő. – feleltem őszintén. – A szüleim az egész életüket eltitkolták előttem, bedugtak egy internátusba egész tanévre, és csak év végén szedtek ki. Szerinted mennyire ismerem én az ő ismerőseiket? – fakadtam ki kicsit jobban, mint szerettem volna.

- Jól van, semmi baj. – nyugtatott Taesoo. – Elmondom, nekem mennyit meséltek róla. Miután Han segítségével átszökött a határon, a szüleid segítettek neki letelepedni és elhelyezkedni. Így jó kapcsolatban voltak egy ideig. Később ez megszakadt, de pár hónapja állítólag újból felkereste őket. Gyanítom, hogy azért, hogy segítsen elrejteni azt, amit ellopott az északi államtól.

- Kis féreg… - szűrtem ki a fogaim között, de szerencsére Taesoo nem hallotta.

Nem tudtam hőstettként tekinteni, hogy meglopta Észak-Koreát, hiszen az én életemet forgatta fel vele. De hálás voltam Taesoonak, amiért nem hallgatott el semmit, és ilyen nyíltan beszélt. Még ha nem is tudott sok mindent, akkor is hasznosak voltak az infói, több volt a semminél. Elkezdtem eszegetni a ramyeonomat, de nem volt sok gusztusom hozzá, és a tészta is szét volt ázva.

- Visszajönnél velem? – váltott hangnemet Taesoo. – Talán azóta vannak már fejlemények. És a pendrive is ott van, ami a tiéd.

- Minek? Mi van rajta?

- Mint mondtam, ránéztünk, de csak hibás és használhatatlan fájlok, meg egy-két fénykép.

Bólintottam. – Jó, visszamegyek. De fogalmam sincs mit fogok kezdeni vele, talán legjobb lenne megszabadulni tőle.

   Beszálltam a kocsijába, és bambán bámultam a domb alsó részénél fekvő kórház világító ablakait a fák között.

- Tegnap… - törte meg a csendet Taesoo, miután bekapcsolta a biztonsági övét. Jaj csak ne a tegnapról kelljen beszélnem, légyszi. Már így is örültem, hogy eddig nem került szóba. Pont kiment a fejemből Kim Minshik miatt, most viszont ettől az egy szótól újult erővel rohantak meg az emlékfoszlányok. Csak remélni mertem, hogy ma este nem lesz ott Jeongki, hogy még jobban összekavarjon. Vagy felidegesítsen.

- Figyelsz te egyáltalán? – rántott vissza Taesoo a valóságba.

- Mi? Jaja…

- Tegnap meg lett a pénzed, ugye?

- Nem tudom…

- Jeongki elment megkeresni.

- Tényleg? Jeongki? – értetlenkedtem. – Ő meg honnan tudott róla?

- Han igazgató küldte, hogy figyeljen a koncerten. A háttérben maradt végig, azért nem láthattad.

Ó, szóval így… tudtam én, hogy nem véletlenül talált rám a hídnál.  

- De nem tudsz semmit a pénzről?

Megráztam a fejemet.

- Most majd biztosan kiderül. – bíztatott. - Azért örülök, hogy a koncert után ide jöttél végül. Aggódtam, hogy valami olyat teszel, amit később megbánsz, mert elég zaklatott voltál… - mondta, mire én az ablak felé fordítottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire ki akar robbanni belőlem a nevetés. – Őszintén szólva, eszembe se jutott, hogy pont haza jösz.

- Ja, hát… csak úgy hirtelen eszembe jutott. – motyogtam az ablaküvegnek. Legalább így az alibimen már nem kell többet dolgoznom.

Beindította a motort, és kihajtottunk a sötét, erdei úton. Többnyire szótlanul haladtunk, csak néha esett pár szó teljesen hétköznapi dolgokról.

   Sajnos aggodalmaim valósak lettek, mert elsőnek Jeongki hátát pillantottam meg, ahogy besétált egy terembe. Mi is utána mentünk, odabenn ültek a többiek is, az igazgató, Yeji, és Yoojung. Nem úgy tűntek, mint akik tűkön ülve vártak volna, mert csak beszélgettek, de mikor Taesoo nyomában beléptem a terembe, minden szempár rám szegeződött.

- Megmutattad neki a felvételt? – kérdezte Yoojung Taesoo-tól.

- Igen.

- Ismerted őt? – fordult felém az igazgató.

- Nem. – feleltem, nyugalmat erőltetve a hangomra.

- Oké, nem baj. – mondta Yeji. – Egy halottal nem tudunk sok mindent kezdeni. Kim Shinwook viszont még kapóra jöhet.

- Ő kicsoda?

- Egy phenjani lakos. – felelte Yoojung. – Futólag már találkoztam vele. – mondta, mintha Phenjan csak annyi lenne, mint innen a metró.

- Egy phenjani lakosnál azért különlegesebb. – szólt közbe Han igazgató. – Ő egy beépített ember, aki információkat gyűjt az északi politika fejleményeiről.

- Ide gyűjti az információkat? – lepődtem meg.

- Nem egészen. Nem tudom, kinek dolgozik, csak azt, hogy Phenjanban él egy ideje. Akárki is legyen, benne kellene megbíznunk.

Ó, már megint. Nem akartam megbízni új emberekben, mikor még azt sem tudtam, hogy azokban mennyire bízhatok, akik itt ülnek körülöttem. Olyan volt, mint egy függőhídra lépni, és a korhadt deszkáin sétálni. Kim Shinwook neve valahogy elsőre gyanúsan hangzott, de az is lehet, hogy én kezdtem paranoiássá válni a sok Kim névtől. Yeji ekkor elém tette a pendrive-ot. Egy egyszerű két gigás darab volt, annyira hétköznapi, mint amilyet az iskolában is szoktunk használni.

- Ez lenne az. – mondta. – Nyugodtan nézz bele, nincs semmi megbotránkoztató… meg persze hasznos dolog sincs... Csak pár kép az északi rezsimből, és egy halom rossz fájl, meg a hangüzenet.

- Kösz. – feleltem, de nem nyúltam érte. Valahogy azt éreztem, ha megérintem, csak még jobban belekerülök valami olyanba, ahonnan már nincs kiút. Így is épp eléggé benne voltam már, ne bízzanak rám holmi gyanús eredetű adattárolókat, amiken ki tudja mi lehet.

- Nem lehetne egyszerűen megválni tőle? – kérdeztem. – Vagy csak letörölni mindent?

- Azt nem tehetjük. És semmit sem lehet törölni róla.  – felelte Han. – Neked kell valahova eldugni, és ki tudja, talán még hasznát vesszük a szüleid kimentésére.

Bólintottam, de egyelőre ott hagytam magam előtt az asztalon.

- Mi lesz a következő lépés? – szólalt meg Yeji egy kicsivel később.

- Megkeressük Kim Shinwookot. – felelte Yoojung. – És megpróbálunk minél jobb viszonyba kerülni vele.

Han igazgató rövidesen kiment, azt mondta más dolga van még. Elment, én pedig hirtelen felindulásból felkaptam a pendrive-ot, kiléptem a teremből, és odaültem az irodában ahhoz a géphez, ahol dolgozni szoktam. Egyszer azért belenézek, ha már úgysincs rajta semmi olyan. Megnyitottam, hogy megtekintsem a fájlokat. Volt rajta néhány mappa, kódhibás nevekkel, és akárhányszor meg akartam nyitni, kiírta, hogy érvénytelen fájl. Idegesen kattintgattam, ki akartam törölni… de nem lehetett, írásvédett volt. Valamiért le volt védve az összes, pedig mindegyik 0 kilobájt méretű volt, tehát üres mappák lehettek. Valahogy nem tetszett az egész... Pár fénykép volt még, phenjani utcaképek: az üres utcák pár járókelővel, a hatalmas szobrok, amiket már láttam képeken máskor is. Semmi személyes, vagy szokatlan nem volt bennük.

Éppen kikapcsoltam a gépet, és felálltam, amikor nyílt az iroda ajtaja, és Jeongki lépett be. Egy pillanatra megállt a mozdulatban, aztán becsukta az ajtót maga után. Célirányosan felém indult meg, közben benyúlt a dzsekije alá és keresni kezdett valamit a belső zsebében, de tekintetét nem vette le rólam. Izzadni kezdett a tenyerem, és a szívverésem is egyre gyorsult, de hogy minek, azt nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit tervez, de pár másodperc alatt odaért, és centiméterekre előttem állt meg. Kivette a kezét a kabátja belső zsebéből, egy hosszúkás fehér boríték volt benne, és a kezembe nyomta.

- Ezzel még tegnapról tartoztam.

Azonnal leesett, hogy arról a pénzről lehet szó, amit Taesoo mondott korábban – amit a koncertekért kaptam.

- Hol találtad meg? – kérdeztem.

- Úgy húsz méterrel az épülettől… - vont vállat. – Amatőr volt.

- Kösz. – mondtam halkan. – Meg azt is, hogy tegnap nem hagytál magamra.

- Te most hálálkodsz? Jól értem? – lepődött meg, és valami nevetés-szerűt hallatott. – Tetszett a tegnapi, mi? – folytatta suttogva, kaján mosollyal a szája sarkában.

- Idióta perverz… - löktem el. – Egyszer köszönök meg valamit, és azt se tudod értékelni…

Vállat vont. – Amiben túl sok érzelem van, az nem nekem való…

- Hát ha neked egy köszönet már túl sok érzelem… - vágtam vissza, de még időben félbeszakítottam magam, mielőtt valami meggondolatlan sértés csúszik ki a számon.

- Mondjuk inkább azt, hogy kvittek vagyunk. Letudtam a tartozásomat.

- Hát közel sem! – nevettem fel felháborodva. –Az a minimum, hogy visszaadd, ami nekem jár, a megállapodásunk más tészta.

- Bármennyire is azt hiszed, nem felejtettem el. – felelte, azzal kifelé indult.

- Van még egy kérdésem. – mondtam, mire megállt.

- Ö… - kezdtem, de megakadt bennem a szó, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzak pontosan, és mire is vagyok kíváncsi. Lassan megfordult, és merőn rám nézett.

- Mire vagy kíváncsi a tegnapiból? – én pislogtam kettőt, majd összeszedtem magamat.

- Öhm… Ugye csak ittam? Ugye nem kevertél se te, se más semmit a piámba? – suttogtam talán kicsit izgatottabban, mint kellett volna.

Erre hangos nevetésben tört ki.

- Tényleg ennyire nem emlékszel?

- De, azt hiszem elég jól emlékszem, de akkor is tudnom kell, mennyire és mivel itattál le, mert semmire nem emlékszem azután, hogy a kanapén... voltunk. – fejeztem be, és biztosra vettem, hogy már úgy ég az arcom, mint egy retek.

- Jesszus, te azt hiszed, hogy… - kapott észbe, hogy mire akarok célozgatni. – Ó gondolod, hogy az esetem vagy? Akiket nőknek tartok, azokat máshova viszek, nem a lakásomba…

Ezt az apró részletet azt hiszem, nem akartam hallani. Csak azt akartam tudni, volt-e más is alkoholon kívül, ami miatt filmszakadásom lehetett. Összeszaladtak a ráncok az arcomon, beharaptam a szám szélét, és éreztem, hogy kezdek elsüllyedni. Jeongki félrenézett, majd megfordult, és kiment a teremből. Tulajdonképpen nem érdekelt, hogy milyen véleménnyel van rólam, de ahogy ezt kimondta, mintha egy kis tőr lett volna. Ennyit érek? Leroskadtam a székembe, és perceken keresztül ültem némán, és egyre jobban idegesített az egész, mint amikor egy kis kavics a cipőmbe kerül, és minden lépésnél újra megszúr. Miért ennyire érzéketlen? És miért nem érdekli semmi más saját magán kívül?

***

   Lecsuktam a nagy zongoránk tetejét. Semmi nem látszott, az égvilágon senki nem fogja sejteni, hova rejtettem el. Mindenki páncélszekrényekben, fiókokban vagy apró dobozokban keresi majd, pedig egy hatalmas fatestben a húrok alatt van elrejtve. Nem tudom, miért hallgattam mégis Kim Min Shikre, mikor gyűlöltem azt az embert, a pendrive-val együtt. De valami azt súgta, tegyem meg amire kért, és rejtsem el. Mint valami végakaratot, tiszteletben kellett tartanom. Egy ideig csak ott hevert az asztalomon a kis műanyag vacak, amíg gondolkodtam, mi lenne a legjobb megoldás. Aztán úgy döntöttem, hogy egy egyszerű, mégis olyan helyre teszem, amire nem gondolnak.

Park titkár már otthon volt – egy-két napig lábadozott a koncertes incidens után, többnyire az itteni kórházban. Én pedig, most újra itthon voltam, tehetetlenül. Vártuk, hogy Kim Shinwook visszajelezzen Phenjanból – már egy hete.

Összerezzentem a telefonom hangjára, ahogy rezegni kezdett az éjjeliszekrényen. Nem ismertem a számot, nem is mertem rögtön felvenni. Vártam egy ideig, de csak kitartóan csöngetett. Végül vettem egy nagy levegőt, és beleszóltam.

- Halló?

- Na végre. – hangzott az epés felelet.

- Jeongki? Honnan van meg a számom? – ismertem fel, de nem voltam túl lelkes, hogy ő hív.

- Fontos az most? Gyere azonnal, megvan a kabát.

- Kim Min Shik kabátja? Azzal a valamivel benne?

- Igen. Na, siess, ahogy csak tudsz.

- Jó, hát úgy két óra múlva talán ott tudok lenni…

- Kettő? Hol a francban vagy te?

- Itthon… mármint a mi házunkban… tudod, innen nem olyan egyszerű eljutni valahova… kell szereznem valami fuvart a legközelebbi városig, onnantól már van busz… - magyaráztam, de közbevágott.

- Jó, akkor siess ahogy csak tudsz! Írj, ha felszálltál a buszra.

***

   Leszálltam a buszról Szöul peremén, és innen még két metróval kellett volna tovább mennem. A sok utas mind ott téblábolt a busz körül, sokan az alsó tárolóból halászták ki a táskáikat, mások beszélgettek, vagy csak szimplán nem volt kedvük eltakarodni a leszálló utasok útjából. Megpróbáltam utat törni az embereken keresztül a metró felé, de alig tettem meg egy lépést, hátulról ujjak fonódtak a jobb csuklómra.

- Erre gyorsabb. – mondta a fülemhez hajolva Jeongki, és elkezdett húzni az ellenkező irányba.

Rángattam a kezemet, de nem engedte el, maga után húzott a parkoló felé.

- Tudok jönni magamtól is! – szabadítottam ki egy végső rántással magamat, de a csuklóm kicsit megsínylette, ahogy enyhén megcsavartam. – Túl erősen szorítod…

Megfordult és rám nézett, de végül szó nélkül ment tovább.

- Miért jöttél ki elém? – kérdeztem mikor a kocsihoz értünk.

- Mert baj van. – felelte.

Éreztem, ahogy megváltozik a vérnyomásom.

- Miféle baj?

- Benn elmondom. – intett a kocsija felé. – Szállj be. - Engedelmeskedtem. Ahogy becsukta az ajtaját, rám nézett.

- A Fekete Legyező, betört a SYS irodájába… - kezdte gyorsan. – Most, hogy Han igazgató üzleti útra ment, és Kim Min Shik kabátja meglett, szóval… várható volt, hogy valamire készülnek. Csak nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsak.

- És hogy történt?

Közben beindította a motort, és kihajtottunk az útra.

- Kiiktatták a biztonsági rendszerünket, épp ebédidőben, mikor csak egy ember volt benn. Feltúrtak mindent… azt az egy embert pedig becipelték egy szobába és füsttel kábították el. Most vitték be a kórházba.

- Ki volt benn? – kérdeztem, mert ha személyesen nem is, látásból meg névről már ismertem ott mindenkit. A gyomrom enyhén összeszorult, amíg Jeongki nem felelt, és mikor végül kimondta a nevet, mogyoró nagyságúra zsugorodott össze.

- Taesoo…