15. fejezet

   Halkan csapódtak az autóajtók, majd mind az öten elindultunk az erdő sűrűje felé. Kis ösvény vezetett szlalomozva az öles fenyőfa törzsek között, és mutatta az utat a lombok mélyén rejtőző aprócska pislákoló lámpafény felé. Bokáig süppedtem a hóban – még jó, hogy a hótaposó bakancsot vettem fel, pedig délután erősen gondolkoztam rajta, megéri-e – s közben kerülgetni kellett az itt-ott belógó ágakat, kidőlt fatörzseket. Az erdő olyan sűrű volt, hogy még az ösvényen is nehézkes volt közlekedni, meg se fordult a fejünkben letérni és rövidíteni az utat. Ahogy közelebb értünk a lámpához, a fényudvar egyre szélesedett, és kirajzolódtak annak a vadlaknak a falai, amihez a lámpaoszlop is tartozott. Kopott, megviselt fából állt az egész, nem lehetett benn több két helyiségnél. Talán egy erdészlak lehetett, vagyis nem volt más ötletem. Jeongki előrement és kopogtatott ajtón, mi pedig a háztól pár méterre várakoztunk. A leheletem sűrű felhőként szállt fel és oszlott el a lámpafényben. Zsebre dugtam a kezem, hogy ne fagyjak szét, de alig pár másodpercet kellett csak várni, és a ház ajtaja kitárult. Egy idős férfi nyitott ajtót, lehetett már vagy nyolcan is – mégis katonai egyenruhát viselt, teleaggatva mindenféle rangjelzésekkel a mellényén. Valami veterán lehetett, vagy hogy is mondják, és röcögős beszédhangja a katonaságban használt hangvételre emlékeztetett.

- Iparkodjatok, gyertek beljebb.

- Miért jöttünk ide? – suttogtam Yejinek.

- Itt kapunk egyenruhát.

Összeráncoltam a szemöldököm, fogalmam se volt, mi folyik itt. Nem tájékoztattak erről az apró részletről, hogy hogyan fogunk bejutni a titkos alagútba. Talán jobb is, talán csak féltek, hogy felelőtlenségből kikotyogom valakinek... Minhyuk zárta a sort, a bejárati ajtó nyekeregve csapódott a zárba, ő pedig letopogta a havat az előtérben a lábáról. Egy kis nappaliszerűségben lehettünk, és az erdészházaknak megfelelő, de annál jóval rumlisabb helyiségben találtuk magunkat. Az egyik falnál kandallóban lobogott a tűz, és egy nagy véreb heverészett előtte a kellemes melegben. A kutyára nézve kicsit elbizonytalanodtam, és az mintha megérezte volna, mert rám pillantott ijesztő, lógó pofájával.

Épp hogy csak körülnézni volt időm, mert Jeongki már megjelent, és hozzám vágott valami nehéz ruhadarabot.

- Ezeket vegyétek fel. – vaskos, terepmintás ruhák voltak, amiket viselnünk kell. Yoojung intett Yejinek meg nekem, hogy a fürdőszobában felvehetjük a ruhákat. Átbicskáztunk a nappalin, és a szűkös fürdőszobában átvedlettünk a – természetesen egy vagy két mérettel nagyobb – katonai szerelésbe. Tényleg jó, hogy a bakancsot hoztam, legalább passzolt hozzá. Mire átöltöztünk, már a fiúk is teljes harci jelmezbe bújtak, és Jeongki épp valami kártyákat osztogatott a fiúknak.

- Ezek legyenek nálatok. ha bármikor igazolni kell magunkat, ezekkel tudjuk bizonyítani, hogy legálisan tartózkodunk ott. – Yeji és az én kezembe is adott egyet-egyet. Valami engedélyszám volt rajta, meg valami katonai bázis kódja, nem is értettem pontosan, hogy mi az. Azt hittem, már végeztünk is és végre indulhatunk, de az öreg veterán odasétált a komódhoz, és kihúzta a felső fiókot. Félretúrta a tetején levő ruhákat, majd három feketén csillogó fegyvert vett elő.

- Ezekre szükségetek lesz. – közölte, és a három fiú kezébe nyomta. Azok némán bólintottak, és az övükhöz csatolták.

 Nyeltem egyet.

   Nem időztünk tovább a lakban, a fiúk is felvették a ruhákat, majd tovább vándoroltunk a sötét, vékony csapáson. Minhyuk azt mondta, két kilométerre van a bázis. A levegővételem is összeszorult az izgalomtól, pedig még jóformán el se kezdődött az akció. Vagy húsz percet meneteltünk a sűrűben, a hó egyre csak mélyebb lett, már észre se lehetett venni a földön fekvő ágakat, csak mikor majd’ kitört a bokám rajtuk. Valahogy sikerült elérni az erdő széléig a nélkül, hogy combnyaktörést szenvedtem volna, vagy a hóba arcoltam volna, és végre feltárult előttünk egy hatalmas, lejtős tisztás, amelynek a közepén drótkerítéses, lapostetős, hosszú épületek terültek el.

- Ott van a bázis. – jelentette ki Minhyuk a nyilvánvalót, bár jól esett vége valakinek a hangját hallani. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem a hideg miatt, mert csak rengeteg energiát vesztettünk volna.

Nyeltem egyet mielőtt megszólaltam volna, mert a szám teljesen ki volt száradva.

- A föld felszíne felett? Nem túl… feltűnő? – kérdeztem.

- Ez úgymond válaszul építtettük az északiak fenyegetéseire anno... tán a kilencvenes években? – felelte Yoojung, kissé eltűnődve. – De az alagút már régebben megépült. Az északiak kezdték, mi először be akartuk tömni, aztán rájöttünk, hogy jól jöhet még kereskedelmi szempontból. Így végül csak lezártuk. Valójában soha nem használta senki.

- Szóval akkor a bejárat… a bázison belül van? – kérdeztem.

- Nem egészen. Az odalenn van, egy külön épületben. – mutatott a távolba Minhyuk. A bázis mögött volt valami kis betontömb, de csak homályosan látszódott a sötétségben.

Leereszkedtünk a lankás lejtőn a kerítés mentén, míg oda nem értünk egy kapuhoz. Alig lehetett észrevenni, mert ugyanolyan tüskés drótkerítésből állt, mint a fal. Mellette egy őrbódé volt, ahonnan az éjjeli őr rögtön kilépett, amint meglátott minket közeledni.

- Itt nem tudnak bejönni.

- Lee Munhyuk, a kettes egység alparancsoka. – szalutált Minhyuk. Mi a franc, ő alparancsnok? Soha nem említette, még szinte azt se tudtam volna elképzelni, hogy katona lenne… Kérdőn néztem Yejire, aki egy halvány mosollyal nyugtázta a dolgot. – Engedélyem van a belépésre. – folytatta, és a kártyát nyújtotta át a portásnak.

- Egy pillanat. – hangzott a felelet, és az öreg visszament a portára. Néhány percig várnunk kellett, majd végül visszajött, és tárgyilagosan közölte.

- Ma rendkívüli block out van, senki sem léphet be.

- Mi? – horkant fel Minhyuk és Yoojung egyszerre.

- Az alagút karbantartása végett jöttünk, minket nem érinthet a block out. A kódra van szükségem. – mondta határozottan.

Az öreg valamit mormogott magában, aztán visszacsámpázott a bódéjába. Nagy kegyesen Minhyuk tenyerébe csúsztatott egy papírt, aztán annyit szólt:

- A block out miatt az azonosító kártyáját itt kell hagynia, amíg az alagútban tartózkodik. A zárlat ma éjfélig tart egyébként, reggel rendelték el. Sajnálom, ha nem tájékoztatták előre.

Minhyuk lemondóan legyintett egyet, majd továbbmentünk.

   Érezni lehetett rajta, hogy feszült, pedig mindig ő volt a legderűsebb. A mi beléptetésünkért minden bizonnyal ő felelt, és ha valami esetleg rosszul sülne el, az… a karrierjébe kerülhet.

- Ez nem egészen úgy indult, ahogy terveztük, hyung… - csapott a vállára Jeongki. – De ne aggódj az ID-d miatt, visszakapod.

   Megszaporáztuk a lépteinket, hogy gyorsabban odaérjünk a betonbunkerhez. Minhyuk a papírdarabról leolvasta a kódot, beütötte, majd az ujjlenyomatát is beolvastatta, és végre kinyílt az ajtó. Egy levegőtlen, koromsötét helyiségbe léptünk, ahol még azt se láttuk, mekkora és hol vannak a falak. Valahol középtájt villogott egy kis piros jelzőfény, talán az jelezhette a következő zárat…

   Nem volt időm megszokni a sötétet, mert valaki hirtelen feloltotta a lámpát. Kékes neonfény áradt szét a helyiségben, és hirtelen felsikoltottam ijedtemben: nem voltunk egyedül. Egy ember állt velünk szemben, és fegyvert fogott ránk. A nagyobb baj az volt, hogy nem egy ismeretlen valaki fogott ránk fegyvert… a férfi, aki fekete kommandós ruhát viselt, Taesoo volt.

- Taesoo… - nyögte Yeji a meglepetéstől lefagyva.

- Hogy kerülsz te ide… - kezdtem én, de Taesoo a szavamba vágott.

- Tudtam, hogy valamit szerveztetek, előttem nem tudtok titkot tartani. – a cipőm orrára pillantottam, mint aki szégyelli magát, pedig szó sem volt erről. Valójában csak borzasztóan zavarban voltam. Hát ezért volt Taesoo olyan furcsa az utóbbi napokban, mert már tudott mindenről, és talán csak tesztelni akart engem, hogy elmondom-e neki a tervünket.

- Nem neked való terep ez… - kezdte Jeongki.

- Azt majd én eldöntöm, mi a nekem való. – felelte határozottan. – Talán nem hinnétek, de van közöm ehhez a bázishoz… és talán még segíteni is tudtam volna, ha szóltok…

- Miféle közöd?

Elhúzta a száját, majd lassan belefogott a magyarázatba.

- Amikor a közszolgálatot teljesítettem, második évben ide osztottak be… a különítmény tagjává léptettek elő.

- Áh, szóval gondolod, hogy innentől magától értetődően neked jogod van mindenhez, ami ehhez a bázishoz kapcsolódik? Semmi közöd ehhez, kopj le. – köpködte a szavakat Jeongki. Mintha nem nagyon szívlelnék egymást…

- Legalább ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked. – felelt vissza Taesoo.

- Mégis milyen alapon… - lépett közelebb Jeongki és már ökölbe zárta az öklét, ha súlyosabbra fordulna a vita.

- Álljatok le fiúk, ezzel nem jutunk előrébb és csak az időnket vesztegetjük. – lépett közéjük Yeji. Hálás voltam neki, mert kezdtem egyre rosszabbul érezni magam az értelmetlen kakasharc láttán. – Mégis hogyan tudtál meg mindent? – intézte Taesoohoz a kérdést.

- Csak utánanéztem pár üzenetnek… meg egy kis lehallgatás… jobban értek hozzá, mint hiszitek. Ezt az alagutat is jól ismerem.

- Tudod azt is, mi van a túlsó felén? – kérdezte Yoojung.

- Már hogyne tudnám? Kétszer is átmentem.

Yoojung felvonta a szemöldökét.

- Igazat mondok…

Valamiért mégsem tetszett a flegmasága. Bízni akartam benne, hiszen mindeddig ő értett meg a legjobban, elég sok időt töltöttünk el az elmúlt napokban, és azt hittem, egész jól megismertük egymást. De rá kellett jönnöm, hogy csak áltattam magam – mert semmit sem tudtam róla.

- Nos, mi is ismerjük már a helyet, szóval… - kezdte Jeongki, de Taesoo közbe szólt.

- Ha itt hagytok, teszek róla, hogy ne jöhessetek vissza. Csak egy hívásba kerül…

- Miért akarsz ennyire velünk jönni? – kérdezte Yoojung a tőle megszokott, higgadt hangnemében.

- Van egy fontos érvem… - kezdte, és mélyen a szemembe nézett, hogy mindenkinek feltűnjön.

- Jaaajajjj… - csapta össze a kezét Jeongki szkeptikusan.

- Segíteni akarok Yoominak. – azonnal elöntötte a vér az arcomat, így továbbra is meredtem bámultam a cipőm orrát… hátha lyukat éget bele a tekintetem, vagy valami. Nem ezt vártam Taesootól. – Ne haragudj Yoomi, amiért nem mondtam el, hogy tudok az akcióról. Nem akartam, hogy lebeszélj róla, mert úgyse hallgattam volna rád. Tudok neked segíteni. Mert ismerem a terepet…

Félve ránéztem Taesoora, azt vártam, hogy valami fontosat fogok leolvasni az arcáról, de csak könyörgő szemeivel találkoztam. Miért csinálja ezt?

Egy pillanat szünet után Yoojung lépett előre, és Taesoo vállára tette a kezét.

- Haver, ez nem csak egy kiruccanás, ennek komoly tétje van. Lehet, hogy…

- Felkészültem. Bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy kihozzuk Yoomi szüleit. Bízzatok bennem.

Egy ideig haboztam, nem tudtam, mi lenne az okos felelet. Tényleg furcsa volt, hogy ilyen módon akar csatlakozni hozzánk, holott igaz volt, hogy megpróbált normális úton is, csak a fiúk lebeszélték. Talán Taesoo tényleg segíteni akar. Hiszen őszintének tűnt, ahogy mondta. Még csak soha nem is hazudott nekem.

Bízni akartam Taesooban, hiszen eddig is mindig mellettem állt.

Yoojungra néztem a végszóra várva, ő pedig érdeklődve engem figyelt.  

- A te szavadnak adunk. Te döntesz. – mondta.

Miért, miért én??? Mikor utálok dönteni…

Nem tudtam, mi a jó döntés. De nem volt mit tenni, azt nem kockáztattam meg, hogy Taesoo esetleg beköp minket, vagy máshogyan jönnek rá, hogy itt vagyunk. Már így is elég régóta tartózkodtunk itt, az időnk vészesen megfogyatkozott.

- Jól van. – bólintottam. – Taesoo, ha tényleg olyan jól ismered a terepet, akkor vágjunk bele. De ígérd meg, hogy bármi van, megvédesz.

- Hogyne! – csapta össze a tenyerét Jeongki, meg se várva, hogy valamit reagáljak Taesoo-nak. – Akkor végre mehetünk?

   Késve, de végül csak megindultunk.

Jeongki haladt legelöl, mögötte Yoojung majd Yeji, mögötte Minhyuk, én, és végül Taesoo zárta a sort. Hosszú gyaloglás elé néztünk, hiszen a két ország között négy kilométeres demilitarizált övezet feküdt, a bázis pedig még két kilométerre feküdt a határtól. A járatban hűvös volt, és a levegő is nyirkosabb volt, mint odakinn, de a föld jól szigetelt, ezért messze voltunk a mínusz fokoktól. Alig telhetett el tíz perc, mire teljesen átmelegedtem a katonai ruhában. Az alagútban homályos fény uralkodott, úgy húsz méterenként egy-egy öreg, beporosodott lámpaburából szűrődött ki a sárgás neonfény. Senki nem szólt senkihez, az energiát tartogattuk későbbre, csak némán vonultunk, mint valami gyászmenet. Nem is hallottam más zajt a súlyos lépéseink, és a saját levegővételemen kívül.

   Az időérzékem teljesen elveszett, a telefonomat, órámat is odafenn hagytam a kunyhóban, tippelni se tudtam, mennyi ideje menetelhettünk, mikor a kísértetiesen egyenes alagút vége nem egy kiszámíthatatlan sötét pontban végződött, hanem egy sötétszürke valamiben… pár méterrel közelebb értünk, mire körvonalazódott, hogy tulajdonképpen egy acélajtó állja el az utunkat.

- Itt vagyunk? – kérdeztem halkan. Furcsa volt a saját hangomat hallani, halk és vékony volt, suttogásszerű, hosszú idő óta az egyetlen hang, ami megtörte a csendet.

A fiúk halkan, kesernyésen felnevettek.

- Dehogy, még csak most tartunk a felénél.

- Az a „vasfüggöny”. – mutatott Yoojung előre az ajtóra.

Ocsmány szürke kapu volt, amely két világot választott el egymástól. Mikor odaértünk, egy pillanatra megálltunk kifújni magunkat. Yoojung körbeadta a vizes kulacsot, engedélyezett pár perc pihenőt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Az ajtót egy nagy, kormány méretű fémcsap zárta le, aminek a megmozdításához Yoojung teljes erejére szükség volt. A zár kicsit nyekkent az elején, majd engedett, s az ajtó végül gond nélkül kinyílt. Libasorban átléptünk rajta, és a hátamon végigborsózott a hideg, ahogy tudatosult bennem, hova is léptünk be. Már nem foglalkoztam azzal, mekkora őrültséget művelek… művelünk. Tisztában voltam azzal is, hogy lehet, nem jövünk ki élve innen. De nem érdekelt. Nem épp egy földalatti titkos alagútban képzeltem el a halálomat, de ha erre kerülne a sor, nos… legalább nem átlagos halált fogok halni. Nem néztem hátra, mikor valamelyik fiú nagy nehezen bezárta magunk mögött az ajtót. Az acélmonstrum egy nyekkenéssel a helyére került, az egyedüli menekülési útvonal is lezárult. Vagy együtt jövünk vissza, vagy sehogy – én ugyanis meg nem tudtam volna megmozdítani a kaput, abban biztos voltam.

   Másik ország, másik világ – a fejünk fölött átívelő betont göcsörtös föld és bizonyos távolságonként fagerenda váltotta fel, cipőnk pedig a kemény beton helyett a puszta földet taposta. Hűvösebb volt, de még mindig nem hideg – a levegő mégis az arcomra akart fagyni, ahogy menetelni kezdtünk az egyre közeledő cél felé.

  

***

Hosszú idő után végre felfelé ívelt az út, Éreztem ezt a lábamban is, ahogy egyre nehezebbé váltak a lépések. Lassan, de biztosan haladtunk a felszín irányába. Egy mellékjárat csatlakozott be, majd több kisebb oldalsó bemélyedést is elhagytunk. Némelyikekben homokzsákok voltak felhalmozva, némelyik teljesen üres volt. Olyan volt, mintha egy háborús film díszletei között mászkáltunk volna –  leszámítva, hogy ez most valóság volt.

- Itt vagyunk. – szólalt meg végül Yoojung. Előttünk sötét lyuk tátongott, nem láttunk semmit, de az egyre erősödő huzatból rájöhettünk, hogy elértük az alagút végét.

Átléptünk az ajtón, de az alagút még folytatódott – két oldalt egy-egy beugró volt, úgy harminc-negyven méterre a végétől.

Yoojung intett, hogy húzódjunk oda be mindannyian. Egyik oldalt én húztam meg magam Jeongki és Taesoo között, míg a másikon Yoojung és Minhyuk fogta közre Yejit.

Guggoló pózban várakoztunk, én összefontam a karjaimat magam előtt, hogy ne fázzak. A kinti, északi szél erős és fagyos volt, nem kedvezett nekünk egy cseppet sem.

- Yoomi, a pendrive… - szólalt meg halkan Taesoo mellettem. – Hova tetted?

Megtapogattam a cipzárom belső zsebemet. – Itt van, nem fog kiesni, bevarrtam. – suttogtam bíztatóan. Vékony cérnával húztam rá pár öltést még otthon, amit könnyedén szét tudok szakítani, ha szükség lesz rá.

- Van egy ötletem. Cseréljünk kabátot. – folytatta Taesoo. – Nagy eséllyel téged akarnak elrabolni, ha elkapnak. Akkor csak elvennék a pendrive-ot, és senkit sem engednének el. Viszont, ha nálam van, és tegyük fel nem kapnak el…

- Nem rossz ötlet! – csillant fel a szemem, de Jeongki a másik oldalamról nem tetszését fejezte ki.

- Semmiképp se add ki a kezedből. – suttogta oldalra. Én viszont mintha meg se hallottam volna, azonnal levetettem a kabátot. Taesoo ötlete jónak tűnt, egy kis megtévesztés sosem árt. Felhúztam Taesoo fekete kommandó osztagos kabátját és sapkáját, ő pedig az én katonamintás gönceimbe bújt bele. Még szerencse, hogy nekem annyira nagy volt  neki így pont jól állt.

- Taesoo – kezdtem. – Ne mozdulj el mellőlem, és amint biztonságos helyre értünk, cseréljük vissza.

- Oké.

- Csöndben legyetek. – suttogott át Yoojung. – Most várnunk kell a jelre. – adta ki az utasítást.

- Elment az eszed, Yoomi. – suttogta a fülembe a másik oldalamról Jeongki.

- Mert?

- Mindannyiunk életét Taesoo kezébe tetted.

- Ő jobb harcos, mint én…

- Sss! – pisszegett Yoojung, és azonnal mindannyian elhallgattunk.

A távolban egy aprócska domb volt, s a tetejénél mintha mozgást véltem volna felfedezni. Nem láttam tisztán, de a sötétségben egy még sötétebb árnyat sejtettem, annak kerestem a körvonalait. Yoojung szép lassan megindult a kijárat felé, de intett, hogy még maradjunk a helyünkön. Előre ment pár métert, s akkor a sötét árny irányából két rövid, piros lézerjelzés érkezett. Yoojung intett nekünk, hogy lépjünk elő. Egymás mögé sorozva félig guggolva araszoltunk kifelé, miközben oldalra pillantottam, hova is lyukadtunk ki.

   Egyszerű, földes terület volt, amelyet megfelelően takart el az előttünk elterülő dombocska. Meglepően itt alig volt hó, csak foltokban borította a koszos, sötét földet. Néhány homokzsákgát volt felállítva az alagút bejáratához közel, illetve volt egy ócska platósautó, amiről nem lehetett megállapítani, hogy működik-e még, vagy csak ócskavas. Yoojung végül felegyenesedett, és kitapogatta fegyverét a derékszíjánál. Én beszippantottam a szám szélét, ahogy az adrenalin egyre csak fokozódott bennem, és igyekeztem nyugodtan venni a levegőt.

S ekkor valahonnan lövés csattant.

Nem tudtuk ki és honnan lőtt ránk, de egy pillanat alatt megzavart minket, és ijedten kerestük a hang forrását. Yoojung félhangosan elkiáltotta magát, hogy húzódjunk a domb mögé, de Taesoo hirtelen megragadott hátulról.

- Erre. – azzal magával húzott az egyik homokzsákgát irányába. Közben több oldalról is lövések dördültek, Jeongki kivált a csapatból és a platóskocsi mögé húzódott be, és előkészítette a pisztolyát. Yoojung pedig Yejit fedezve rohant a domb felé, ahol hasra vágták magukat. Minhyuk egy méterrel lemaradva követte őket, de közben revolverével rálőtt valakire a sötétben. Egy pillanat alatt szabadult el a pokol, azt se tudtam hol vagyok, a félelem olyan mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy minden porcikámmal meg voltam győződve, itt és most ér véget az egész. A fejünk fölött röpködtek a lövések, én a földhöz lapulva imádkoztam, Taesoo viszont kihajolt a gát mögül és leadott pár lövést.

- Itt várj… - hadarta nekem, majd kiugrott és egy jóval távolabbi gát felé indult meg.

Némán kiáltottam a nevét, amikor hirtelen megbotlott, és az egyik karjához kapott. De nem állt meg, futott tovább. Megtorpant a következő gát mögött, de tovább rohant. Miért fut ennyire messzire? Onnan nem fogja már belátni a terepet, túl távol kerül tőlünk… Ekkor rohant be a képbe Jeongki, és rögtön levettem, hogy őt üldözte. Rávetette magát Taesoora, és birkózni kezdtek. Szinte lefagytam, ahogy a két fiút figyeltem, nem törődtem a körülményekkel. Tudtam, hogy nem a legbiztonságosabb fedezékben voltam, de nem tudtam volna már máshova menekülni. Süvítő hangot hallottam meg a fejem felett, mire odapillantottam: egy nagyjából ökölméretű tárgy repült egyenesen az én irányomba…

- Yoomi! Fuss! – hallottam valahonnan a távolból Jeongki ordítását, de az arcát nem volt időm megkeresni. Ismeretlen erő hozta mozgásba a testemet, kirohantam a fedezékemből, célba vettem a következő gátat. Félúton járhattam, mikor becsapódott a gránát, pont a zsákok előtt. A lökéshullámtól szanaszét repült a homok, és mindent félhomályba burkolt. Testem a fagyott talajra vetődött, bevertem az orromat és a kezem valahogy végighorzsolt pár kavicsot, ahogyan sodródtam a talajon, amíg a lökés el nem ült. Egyetlen pillanatig volt az egész, mégis olyan részletesen ragadt meg minden, mintha percekig tartott volna. A robbanást szinte nem is hallottam, csak annyit érzékeltem, hogy a következő pár percre letompult a hallásom. Alig láttam valamit a sok homoktól, nem tudtam, hol vannak a többiek, csak sejtettem, és megpróbáltam a domb felé közelíteni hason kúszva.  A fejemben dobolt a szívem, szinte visszhangot vert a koponyacsontomon. A talaj egyenletesen dübörögni kezdett, egyre erősebbé vált, hirtelen azt hittem, földrengés jön vagy valami hasonló, de akkor elkezdett kirajzolódni előttem valami: öt vagy hat pár láb dobogott a földön, felém futottak. Nem láttam kik lehetnek, mert még mindig a földhöz voltam lapulva. Hallottam, hogy egyikük kiállt valamit, de nem értettem, mert még mindig tompa volt a hallásom. Aztán egyszer csak odaértek mellém, valamelyikük megragadott és felhúzott a földről.

Egy sötét kabátos, fekete sapkás alakkal néztem farkasszemet. Az arca poros volt, a szeme nagyon szűk vágású és az egyik szemöldökét kettészelte egy régi, beforrott heg.

- Ő az. – kiáltotta észak-koreai akcentussal, mire az, aki elkapott, lódított rajtam egyet.

- Erre. – két oldalról megfogtak, és vonszolni kezdtek. Az adrenalintól megbódulva össze-vissza vagdalózni kezdtem és rúgkapáltam, mire ők csak még szorosabbra fogtak, és valaki ügyesen bilincsbe zárta a csuklóimat. Hát ennyi volt, Kang Yoomi. Hősi halált halhatsz egy észak-koreai munkatáborban.

***

   Poshadt szagú autóban tértem magamhoz. Az előző percek történései egyetlen érthetetlen halmazban zsúfolódtak össze a fejemben, s mire ismét tisztán láttam-hallottam a dolgokat, már egy szakadt bőrkárpitú katonai autóban ültem, épp akkor indították be a motort. Még mindig rajtam volt a bilincs, viszont ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. A mögöttem lévő ülésen hárman ültek, fizimiskájuk hozzám hasonlóan viharvert volt, de amint találkozott a tekintetünk, mosoly ült az arcukra.

- Hála az égnek, hogy egyben vagy! – kezdte Yeji. – A homok annyira beterített mindent, hogy semmit nem láttunk belőled.

Túszok voltunk. Yoojung, Minhyuk, Yeji és én. Ők hárman szorongtak a hátsó üléseken, én pedig egyedül középen. Az első ülésektől függöny választott el, de gyanítottam, hogy még ketten ülhettek ott.

- Hova visznek? És hogy kapott el minket a katonaság? – kérdeztem.

- Ezek nem katonák… - nevetett fel Yoojung. – Szerencsére. Akkor lennénk igazán nagy bajban, ha a hivatalos egységek kaptak volna el…

- Hát akkor? Csak nem a Fekete…

Bólintottak.

- Nem tudjuk hova megyünk pontosan, de alighanem pont oda, ahol a szüleidet is megtalálhatjuk.

Egy kicsit fellélegeztem. Nem voltam egyedül, nem az északi hadsereg tart fogva… Habár a kilátásaim se az ő kezükben, se itt nem volt valami fényes… vagy a pendrive kell nekik, vagy az életem… vagy mindkettő.

„A pendrive!” kaptam a fejemhez, némán tátogva a szót a többieknek, hogy megértsék. Közben  Taesoo szavai visszhangoztak a fülemben, amit az alagút kijáratánál mondott nekem.

- Az Taesoonál maradt… - felelte Yeji. – Viszont…

- Taesoo meglépett. – folytatta Minhyuk.

- Hogy mi?

- Épp akkor, amikor kitört az egész… Elfutott. Jeongki utána eredt, de mindketten eltűntek, amikor felrobbantak a homokzsákok.

- Hogyan? – értetlenkedtem.

- Jeongkinak volt egy rossz előérzete, és alighanem bevált. – vette át a szót Yoojung. – Taesoo nem azért tartott velünk, hogy téged megvédjen… Sajnáloom, hogy tőlem kell hallanod, de… Ő mindvégig a pendrive-ra vadászott.

- Tehát elárult? – böktem ki.

Yoojung bólintott.

- Ez nem lehet… nem tenné…

- Már hogyne lenne lehetséges. – felelte. – Megbíztál benne, a barátodnak tekintetted, ha nem tévedek. A bizalmadba férkőzött, annyira, hogy még a kabátodat is kicserélted, így sikerült megszereznie… – suttogta Yoojung. Nem fejezte meg a mondatot, mert mindannyian tudtuk, hogyan végződik.

Miért tett volna ilyet Taesoo? És én miért nem vettem észre sosem, hogy valami nincs rendben vele? Mekkora idióta voltam…

- Jeongki eltűnt, de… - vette át a szót Yeji , mikor látta rajtam az elkeseredettséget. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálja Taesoo-t. Ne félj, ő jó az egyéni akciókban.

Ebben biztos voltam. Bíztam Jeongkiban, de attól még nem utáltam magamat kevésbé a naivságom miatt. Hülye voltam. A magabiztos csapatunk az első akadálynál feloszlott, a tervünk kudarcba dőlt, s most egy drótkötélen egyensúlyoztunk, és a levegőbe kapaszkodtunk. Mindez az én naiv botlásom miatt. És még csak szerelmes se voltam, hát ez volt a poén. Taesoo-ra barátként gondoltam mindig is, hiába voltak… félreérthető helyzeteink. Ezért se válaszoltam neki aznap este. De azt hiszem nem is fog sor kerülni ezután hasonló helyzetre. Egyre kevésbé bíztam meg a saját választásaimban. Ott volt Yoshiko, akiben szintén megbíztam, és itt volt Taesoo is… Mi a baj velem, hol rontom el?

Visszahuppantam az ülésre és összehúztam magamat. Erősnek kell lennem. Lehet, hogy vallatni fognak, megkínoznak, követelik, hogy hova rejtettem a pendrive-ot, amire nem fogok tudni jól válaszolni… de bíznom kell magamban… és abban, hogy Jeongki megtalálja, és elhozza. Másra nem szabad gondolnom. Hinni kell a célunkban, akármennyire elérhetetlennek tűnik most.

14. fejezet

Kisebb örökkévalóság telt el az előző feltöltés óta, tudom... :(( de végül sikerült erőt venni magamon és befejezni ezt a részt. Igyekszem gyorsan folytatni, remélem az ihletem is meglesz hozzá. :) 

   Han igazgató még mindig külföldön volt, még Yeji sem tuda, mikorra várható vissza, így tulajdonképpen nélküle kezdtünk neki a szervezésnek. Yoojung fogta össze a csapatot, mint ahogy ez várható volt, és megesküdtünk, hogy az egészet titokban tartjuk mindenki előtt.

- Elegen vagyunk, elég veszélyes dolgot csinálunk, úgyhogy ne is reklámozzátok. – ezzel mindenki egyet értett. Még Taesoonak sem árultam el, pedig vele többször is együtt mentem haza munka után, és szinte majdnem mindig megkérdezte, hol tart a dolog. Én töretlenül azt feleltem, hogy Yoojung vár, hogy Shinwook válaszoljon. Egyetlen egyszer történt meg, hogy majdnem elszóltam magam, mikor hirtelen kicsúszott a számon, hogy Shinwook egy ötletet hozott fel.

- Hogy mi? Milyen ötlet?

A szám elé kaptam a kezem. Idióta vagy, Yoomi. Nyeltem kettőt, és eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha rendesen magyaráznám, miről van szó, de közben nem árulok el semmit.

- Volt egy ötlete, hogyan lehetne leggyorsabban kihozni a szüleimet. Elég őrültség volt, de Yoojung azt írta, hogy belemegy. Persze, ez csak  a taktika része. Csak tapogatózik, felméri a lehetőségeket.

- De mégis milyen ötletről van szó? – türelmetlenkedett Taesoo. Ránéztem, és komoly arccal válaszoltam.

- Erről nem alig tudok valamit. Mert most még nagyon bizonytalan minden.

- Oké. – nyugodott bele. – De ígérd meg, hogy amint biztossá válik, szólsz. Ne csinálj őrültséget…

- Hékás, mi vagy te, az apám? – viccelődtem. Ő is felnevetett. – Nem lesz semmi baj, bízz bennem. – mondtam a lehető legnagyobb őszinteséggel, ami tőlem tellett. Egy kicsit sajnáltam Taesoot, de nem tehettem másként. Hallgatnom kellett.

  

***

   Nem tudom, hogy végül hogyan derült ki a dolog, de két nappal később, mikor bementem az irodába, már messziről hallottam, hogy Yoojung, Jeongki és Yeji ott beszélgettek – vagyis inkább vitatkoztak – Han igazgatóval, akiről addig azt se tudtam, hogy hazajött.

- Megegyeztünk, hogy nem lesz több ilyen. A három évvel ezelőtti eset is elég tragédiát okozott. – érvelt Han a fiataloknak.

- De ez lenne a legbiztosabb és leggyorsabb megoldás.

- Diplomatikus úton is van jó megoldás.

- Diplomatikus… - csapta össze a kezét Jeongki. – Mégis mióta teljesítünk mi diplomáciai szolgálatot?

Han szeme villámokat szórt.

- Ez nem fér bele a feladatkörünkbe. – jelentette ki határozottan. – Semmiképpen. – mondta ki a végszót, és mellettem elsétálva kiment. Közben jelentőségteljesen rám nézett, ezzel is nyomást gyakorolva rám, én pedig értetlenül, mégis kissé szégyenkezve néztem vissza rá.

- Ez mi volt? – kérdeztem pár másodperccel később, miután hallottuk az irodaajtajának a kattanását.

- Az, amire sajnos számítottam. – felelte Yoojung. – Han ellenzi az akciót, mert nem akar megválni a pendrive-tól.

- Talán más terve van, ami több pénzt hajt a zsebére… - mondta Jeongki. Yejire néztem, hogy hogyan fogadja az apját ért sértést. Ő mintha megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott, és megadóan ennyit mondott:

- Sajnos, ilyen az apám…

Remek… Persze jó volt látni, hogy Yeji nem az a sértődős fajta, de mégis megsajnáltam.

- Nem érdekel… - mondtam halkan, hogy talán nem is értették. – Én vissza akarom adni nekik, ami az övék. Nem engem illet, véletlenül került hozzám. Visszaadom, hogy cserébe nekem is odaadják, ami az enyém. – jelentettem ki nem túl bölcsen, de őszintén. – Nem akarok várni még heteken keresztül, lassan két hónapja nem hallottam róluk semmit, az egész rokonságomat megfenyegették, úgyhogy nem várhatok a diplomatikus megoldásokra. Átmegyek, ha kell egyedül is. – fejeztem be, és meglepődtem a saját bátorságomon. Vártam, hogy Jeongki tesz egy gúnyos megjegyzést a naivságomra, de ő néma maradt, és csak Yeji szólalt meg.

- Igazad van. De ez akkor is túl nehéz.

- Adjátok oda Shinwook elérhetőségét. – néztem a fiúkra.

- Mit akarsz kezdeni vele? – kérdezte természetesen Jeongki.

- Megmondom, hogy elviszem nekik a cuccot, és hogy csipkedje magát.

- Nem biztos, hogy válaszolni fog. Túl konzervatív, és lenézi a nőket. – válaszolt Yoojung. – Yejinek sem írt vissza.

- Legalább hagy próbálja meg. – mondta Jeongki. Ránéztem. Ezt tényleg ő mondta? Van, amiben támogat? Yoojung még mindig nem reagált semmit, úgy tűnt, mint aki gondolkodik.

- Felőlem… De miért akarod egyedül csinálni?

- Nem akarom… - feleltem. – De megértem, ha ti Han igazgató szavára hallgattok… elvégre ő a főnökötök.

- Hallgatni meghallgatjuk – kezdte Jeongki – de sokkal jobb egy szabályt megszegni, mint megfogadni… – mondta ravasz félmosollyal.

- Nem fogod egyedül végigcsinálni. – karolta át Yeji oldalról a vállamat. – Itt vagyunk mind.

- Biztos, hogy bevállalod? Nem gond, hogy az apád…

- Felnőttem már, hagy menjek a saját fejem után! – felelte magabiztosan. Ő is és Jeongki is Yoojungra nézett, hogy számítanak az ő beleegyezésére is – kicsit talán későn esett le neki, de végül megszólalt.

- Na jó… én nem szeretek senkivel sem haragot tartani… De a veszélyes küldetéseket szeretem. – azzal egy ötöst csapott Jeongki tenyerébe. – De Minhyukot nem hagyhatjuk ki.

- Nem, bizony. – helyeseltem egy kis mosollyal. Most először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül, mert ők velem tartanak, bármi áron. Furcsa volt így állni közöttük, de jó érzés volt, bátorságot adott. Nem is fogtam fel még, mekkora kockázatot vállaltak miattam, még ha önszántukból döntöttek így. Pedig ha előre tudtam volna, talán inkább szó nélkül elindulok egyedül.

***

Akármilyen előítéletei voltak Yoojungnak Shinwookkal kpacsolatban, én egy napon belül már a válaszát olvastam a telefonomon. Kora reggel írt, és egyáltalán nem volt mogorva, vagy konzervatív, sőt, barátságosan szólított meg. „Szervusz. Nem tudtam, hogy nálad vannak az adatok, de így már egészen máshogy fest a helyzet. Mindent hozzatok el, amit Kim Minshiktől kaptatok! Ha nincs változás, akkor február 3-án találkozzunk éjfélkor ott, ahol Yoojunggal már megbeszéltem. Ha így jó, aznap reggel mindenképp üzenj egy utolsót, hogy én is tudjam, mehet az akció. Legyetek nagyon óvatosak! ”

Szóval már csak pár napunk maradt, hogy mindent előkészítsünk. Éreztem, ahogy emelkedni kezd az adrenalin szintem a gondolatra, hogy hova készülök. Szólni akartam Yejinek, de ekkor Nayoung kopogott az ajtómon.

- Valaki téged vár a kapunál. – szólalt meg szelíden.

- Kicsoda?

- Az egyik, aki múltkor is itt volt. Elfelejtettem a nevét…– mondta ártatlan arccal.

- Jó, megyek… - feleltem, mire Nayoung el is tűnt az ajtóból.

Rögtön három tippem is volt, hogy ki lehet az, de igazából Taesoo-ra számítottam leginkább, hiába nem volt ott a betörés estéjén.

Azonban mikor kiléptem a kertbe, Jeongki állt velem szemben zsebre tett kézzel, és furcsamód elmosolyodott, mikor meglepődve ránéztem.

- Valami azt súgja, hogy másvalakire számítottál… - gúnyolódott.

- Tévedsz, senkire sem számítottam. – feleltem epésen. Valami kuncogásfélét hallatott, és még mindig engem fürkészett, úgyhogy nem álltam meg szó nélkül. – Ki van szakadva a pizsamám, vagy mi van?

- Ez a pizsamád? – kérdezte, válasz helyett. Végignéztem a világoskék Füleses pólómon és a csillagmintás nadrágomon, és gyorsan keresztbe fontam a karom magam előtt, és zavartan a fülem mögé tűrtem a hajtincsemet.

- Talán baj? Hétvége van, korán reggel… - nyomatékosítottam, hátha leesik neki, hogy nem a legudvariasabb ebben az időpontban beállítani. De ő persze rá se rántott.

- Véglis, ha téged nem zavar, ebben is jöhetsz…

- Hova?

- Kiképzésre.

- Mi? – a hangom jóval magasabbra szökött, ijedten pislogtam körbe, vajon hány szomszédot ébresztetettem fel vele, de Jeongkit nem zavarta ez sem – vagy már hozzászokott.

- Csak a lőtérre megyünk. Yeji nem szólt?

- Hát, nem…

- Elfelejtette?

- Fogalmam sincs. De ha nem az utolsó pillanatban tudom meg, talán össze tudtam volna készülni...  - morogtam, és fújtam egyet.

- Na, kapkodd magad, akkor nem késünk el.

A fogaim között szívtam a levegőt, és a ház felé fordultam.

Berohantam a szobámba, és dühösen magamra rángattam egy fekete pólót meg a tegnapi farmeromat, aztán felkaptam a kis hátizsákomat. Belenéztem a tükörbe – egy kócos, zsírosodó hajú lány nézett vissza rám, halványszürke karikákkal a szeme alatt. „Kit érdekel, nem randizni mész.” mondtam a tükörképemnek, és egy mozdulattal copfba fogtam a hajamat, hogy ne zavarjon. Itt-ott kimaradt egy tincs, de nem foglalkoztam vele.

- Hova mész? – kérdezte Nayoung a folyosón állva.

- Gyakorolni. – feleltem neki, mert ez volt az első, ami eszembe jutott. – Mondd meg Miyoungnak, hogy majd megírom, mikor jövök.

- Ne aggódj, nem árulom el, kivel mész el. – kacsintott a szobája ajtajából. A szememet forgattam – ezek a tizenkét éves kiskamaszok!

- Tényleg nem randizni megyek! Ez fontos ügy! – vágtam rá, és azzal a lendülettel elindultam az ajtó irányába.

   Soha nem voltam még lőtéren, de mindig is ki akartam próbálni egyszer. Egy öt lövőállásos fedett pályára mentünk, ahol pisztollyal és puskával lehetett lőni. A kezdők között is legkezdőbbként, egy oktató elmagyarázta, hogy mit hogyan csináljak, aztán próbálkoztam. A többiek – de főképp Yoojung – már szinte profin bántak a fegyverrel, és többnyire célozni is tudtak. Persze nem tudtam megjegyezni a pisztolytípus nevét, mert valahogy az jobban lefoglalt, hogy helyesen lőjek – és esetleg el is találjam, amit el kéne. Nehéz volt a fegyver, és nagyon stabilan kellett tartani, ha nem akartam bénázni. Egyszer csak valaki megütögette a hátamat hátulról, mire a fülvédőmet megigazgatva megfordultam.

- Kicsi a kezed ehhez. – állapította meg Jeongki, és a tenyerét nyújtotta, hogy tegyem bele a fegyvert. Tény és való, hogy kényelmetlen volt a fogása, de addig eszembe se jutott, hogy ez lehet a baj. Engedelmeskedtem neki, mire ő mellém lépett, és a kezembe nyomott egy könnyebb, sötétszürke színűt – ami mintha műanyag borítású lett volna.

- Mi ez a műanyag vacak? – néztem rá.

- Ez az a műanyag vacak, amit az amerikai meg más titkosszolgálatok is használnak… Amúgy egy negyedik generációs Glock 17-es, de gondolom neked a név nem sok mindent mond. Könnyebb, és pontosabban lehet vele célozni, és terepen sokkal alkalmasabb. – a fejével intett, hogy próbáljam ki. Beálltam lövőállásba, és céloztam. Biztos csak kezdők szerencséje, de sikerült eltalálnom a táblát.

- Király! – kiabáltam, hogy halljam a saját hangomat. Alig rúgott vissza, és a fogása is kényelmesebb volt. Hát ennyit bírtam megállapítani, így elsőre.

- Húzz bele! – kiáltotta, és visszament a saját lövőállásába. Kijátszottuk magunkat, amennyire csak lehetett – pontokra lőttünk, versenyeztünk... Nem voltunk túl sokáig, de több stresszt sikerült levezetnem, mint ha másfél órát edzettem volna mondjuk egy konditeremben. A végére elég súlyosnak éreztem a karjaimat, tudtam, hogy az izomláz elől sem menekülök el. Még utolsó menetként egy emberalakú, arcú bábut toltak be elém.

- Célozd meg a homlokát. – mondta Jeongki mögöttem.

Én lefagyva álltam, nem bírtam felemelni a kezem. Hirtelen másmilyenné vált ez a sport, ez a játék, amit egy üres céltáblára lőttem eddig. A bábu viszont… túl élethű volt. És hirtelen rám szakadt a felismerés, hogy mire is készülünk. Még néhány másodpercig szótlanul, gondterhelten álldogáltam, amíg Jeongkinak el nem fogyott a türelme. Megfogta a két kezem, és felemelte, lövő állásba.

- Ez csak gyakorlás… nem nagy cucc.

De, nekem igenis nagy cucc volt. Jeongki lefogta a kezem, ahogy körülfogtam a pisztolyt, becélozta velem a bábu fejét, és a szavaival irányított, mikor húzzam meg a ravaszt.

Kész. Egy kattanás, egy hangos pukkanás, és a bábu feje kilyukadt.

Ennyi volt.

***

   Nem mutattam előttük, azaz utolsó lövés mélyebb nyomot hagyott bennem, mint kellett volna. Megijesztett Jeongki hidegvére is, ahogy teljes lelki nyugalommal a bábura célzott, megviselt az is, hogy én magam lőttem egy műanyag, emberhez hasonló alakra. Yoojung autójával mentünk haza, és én mindvégig szótlanul bámultam kifele az ablakon, néztem az esőre álló időt, az olvadó hókupacokat az útszélén. A többiek csak semmiségekről beszélgettek, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Úgy éreztem, hogy aznap valami megváltozott bennem. Amíg az ember filmeket néz vagy könyveket olvas a szobájában, az egész kegyetlen életet mintha egy burokból figyelné – ez a burok ma nálam megtört, és látni engedte a csupasz valóság egy szilánkját, ami csak akkora volt az egészhez képest, mint a jéghegy csúcsa. Elmorzsoltam egy apró könnycseppet az egyik szemem sarkában – mi vár még rám? Miért kell ezt nekem végigcsinálnom?

   Nem sírtam. Nem akartam elmerülni a tömény önsajnálatomban, mert az semmi jóra se vezetett volna. Inkább tettem vettem, hogy eltereljem a gondolataimat. Taesoo-val is lógtam,  még korábban megbeszéltük, hogy aznap találkozunk.

Őszintén szólva egész gyakran találkoztam Taesooval, mióta kijött a kórházból. Azt nem mondom, hogy randiztunk, mert sosem úgy beszéltük meg – de tulajdonképpen, akár az is lehetett volna. Moziba mentünk, vagy enni, egyszer még PC terembe is.

Nem említettem neki, hogy azóta is komolyan vesszük a Shinwook javasolta tervet. A fiúk sem akarták őt bevonni, én meg nem erősködtem. Elegen voltunk így is. Taesoo abban a hitben élt, hogy belenyugodtunk, hogy Han igazgató véleményét elfogadva várjuk, hogy ő intézzen valamit. Először ddeokbokkit ettünk egy olcsó étteremben, aztán elhatároztuk, hogy megnézünk még egy filmet. Én valahogy folyamatosan úgy éreztem, mintha Taesoo akármelyik mozdulatomból kiolvasná, hogy mit titkolok előtte. Persze ez csak az idegesség miatt volt, igazából nem is figyelt rám: a telefonján a moziműsort kereste, hogy kitaláljuk, milyen filmre üljünk be. Végül egy unalmas vígjáték mellett döntöttünk, mert nem volt kedvem akciófilmet nézni. Nem emlékszem pontosa miről szólt, mert alighanem egy részét átaludtam, és félálomban is össze-vissza cikáztak a gondolataim a legkülönbözőbb dolgokról. Hogy Miyoung néniék jól meglesznek-e… Yoojung a betörés után megígérte, hogy járőröket szervez a környékre, és Miyoung kamerákat szereltetett fel az udvarra. Aztán ott volt Shinwook, aki továbbra is főleg Yoojunggal kommunikált, így az információk rajta keresztül érkeztek, nekem pedig az volt az érzésem, hogy még mindig sok mindenről nem tudok, amiről esetleg kéne. Aztán félálomban leltárt készítettem arról, mit akarok magammal vinni, beosztottam a maradék időmet… A film egy jeleneténél valahogy feleszméltem, rájöttem, hogy ez már a vége lehet, és valóban, öt perc múlva a stáblista húzott felfelé a kivetítőn, és felkapcsolták a lámpákat oldalt. Ha valaki megkérdezte volna, miről szólt a film, nem tudtam volna rá válaszolni. Kikecmeregtem a helyemről, és félig zsibbadt végtagokkal Taesoo nyomában a kijárat felé mentem.

- Várj, el kell még mennem mosdóba. – állítottam meg, és rábíztam a télikabátomat. Elszaladtam, aztán mikor visszaértem, már nyújtotta felém.

- Volt egy hívásod, meg lehet, hogy egy sms-d is. – mondta.

- Ó, a kabátomban hagytam a telefonom? – kaptam a fejemhez. – Már azt hittem, valahol benn maradt a moziteremben. Köszi!

Elindultunk, közben megnéztem, ki keresett. Jeongki írta, hogy holnap este találkozunk. Gyorsan kiléptem belőle és próbáltam lekötni a gondolataimat a kirakatok tatalmával, amik mellett elhaladtunk.

- Valami baj van? – kérdezte hirtelen Taesoo.

- Nem, dehogy. – feleltem.

- Csak kicsit mintha sápadt lennél…

- Tényleg? – kérdeztem vissza zavartan, és egy hajtincset a fülem mögé tűrtem. Nem éreztem rosszul magam, csak talán a visszafojtott félelem, látszódhatott rajtam, nem tudom. De Taesoo komoly reakciója megijesztett kissé.

- Biztos jól vagy? – fogta meg a vállamat két oldalt, és a szemembe nézett.

- Igen, miért? Talán csak a fáradtság… Tegnap késő estig tanultam. – hazudtam.

Úgy tűnt, hogy ráhagyta, mert szótlanul baktattunk tovább, elmentünk a buszmegállóig, felszálltunk a buszra, majd szinte meg se szólaltunk, egészen amíg le nem szálltunk.

- Hazakísérlek. – mondta, és nem nagyon tiltakozhattam. Taesoo nem lakott túl messze, de két megállóval később kellett volna leszállnia, mint nekem. – Holnap mit csinálsz? – kérdezte pár másodperccel később.

- Öö… hazamegyek. – válaszoltam, és ezúttal igazat. Tényleg haza kellett mennem, azért a pendrive-ért.

- És holnap után?

- Aznap Yejivel vidékre utazom. – mondtam az alibimet, amit már előre megbeszéltünk.

- Tényleg? Hova mentek?

- Öhm… valami kis faluba, a Taebaek-hegységben. Yeji ismerősei laknak ott.

- Biztos?

- Hogy mi? – néztem rá. Akkor vettem észre, hogy az arcomat fürkészte menet közben. – Persze, hogy biztos.

- Akkor miért vontad fel a szemöldöködet így? – rándította meg a jobb szemöldökét egy kicsit.

- Nem vontam fel.

- De igen, láttam. Akkor csinálod ezt, mikor nem mondasz teljesen igazat.

Oké, nyugi, semmi vész. Taesoo csak Taesoo, nem fog rájönni.  Miért hittem azt, hogy előtte könnyű lesz a köntörfalazás, amikor talán ő lehetett a legközelibb barátom az itteniek közül. Még sohasem mondták nekem, hogy felrándul az egyik szemöldököm, ha hazudok valamit. Ő mégis valahogy észrevette... Vettem egy mély levegőt, miközben megnyugtattam az idegeimet kissé, és visszataláltam a hangomhoz.

- Miért hazudnék neked Taesoo? Nem megbeszéltük, hogy bízom benned?

- De, igazad van. Csak valami… Tudod mit, felejtsd el.

Bólintottam. – Miről is volt szó?

Taesoo zavarodottan felnevetett.

- Akkor holnap után este már nem is leszel otthon, ugye?

- Nem, dél körül elmegyünk. – feleltem, de nem tetszett, hogy ennyit kérdez. Ma mintha ő is idegesebb lenne, mint máskor.

- Jól van, akkor… nagyon vigyázz magadra. – mondta, mert közben a házunk elé értünk.

- Kérdezhetek valamit? – fordultam vele szembe, még mielőtt búcsút intett volna.

- Persze.

- Én tetszem neked?

Teljesen természetesen mondtam ki, valahogy nem volt benne semmi frusztráció. Tudni akartam, hogy reagál erre, mert már egy ideje biztos voltam benne, hogy bejövök neki. Vártam, hogy zavarba hozom a kérdésemmel, de egyáltalán nem így történt.

- Igen. – felelte ugyanolyan természetességgel, mint ahogy én kérdeztem. – Természetes, hogy aggódom érted. – félretűrte azt a hajtincsemet a fülem mögé, ami az előbb is az arcomba hullott. – És én tetszem neked? – kérdezett vissza, de én lányos zavaromban a földet bámultam, és próbáltam valami válasz-szerűt összeszedni.

- Majd legközelebb válaszolok. – feleltem. Talán az egyik legbénább válasz volt, amit valaha a földkerekség hallott erre a kérdésre, de tényleg nem jutott más eszembe. Arra gondoltam, hogy időt kell nyernem, mert amíg anyáék helyzete meg nem oldódik, én sem tudom rendbe szedni az érzéseimet. Azon kívül, így volt mibe kapaszkodnom, ami reményt adott, hogy az észak-koreai kalandunk még nem a világ vége.

- Mindenképpen írj, amikor elindultok! – mondta Taesoo. – És ne merészkedjetek veszélyes helyekre!

Elköszönt, én pedig még másodpercig néztem egyenletes lépteit, távolodó alakját, miközben azon kezdtem töprengeni, mi volt a furcsább benne… a mai aggodó viselkedése, vagy az, hogy ilyen lazán bevallotta az érzéseit. Valami azt súgta, hogy takargat előlem valamit, hogy tulajdonképpen egymás előtt titkolózunk, és mosolyogva hazudozunk.

***

   Hazatérni a világvégi házunkba, ami az erdő közepén egy kórház társaságában épült, egyre furcsább érzés volt, amióta anyáék nem voltak otthon. Benne volt a megszokottság, a biztonság érzete, de valahogy mégis teljesen abnormálisnak éreztem – mintha egy kifordított világba térnék haza. Ledobtam a cuccaimat, elnyúltam az ágyon, és hallgattam a saját szívverésemet. A monotonitása valamennyire megnyugtatott, de az agyam máris pörögni kezdett, mit szedjek össze. Park titkár úr otthon volt, teát főzött nekem, és hozatott ételt a kórház konyhájáról. Nem a legjobb minőségű volt, de más kórházi kosztokhoz képest még mindig egész ízletesnek volt mondható. Belapátoltam – nem is vettem észre addig, mennyire éhes voltam már egész nap – aztán egyszerűen fogtam magam, és leültem a zongorához, mert már hetek óta nem játszottam le egy hangot sem. Gépiesen kezdtem el játszani egy barokk kétszólamú invenciót, és játék közben jött meg a zenélés, ahogy elkezdtem a dinamikával játszani, és egyre jobban beleadtam a lelkemet a darabba. A következőnél már megfeledkezve az egész világról játszottam, és mire a harmadik darabba belekezdtem – egy lassú Chopinbe – már izzadni kezdtem, de nem hagytam abba. Kellett ez a fajta átszellemülés, úgy éreztem magam, mintha transzba estem volna. Nem sokszor volt ilyen, leginkább csak akkor, ha rossz lelkiállapotban voltam. A Tristesse-t játszottam, amit tavaly télen tanultam meg a szünet alatt. Volt egy rész, ami annyira, de annyira disszonáns volt, minta nem is Chopin írta volna. Ahogy annak a frázisnak a végére értem, és fokozatosan kitisztult a hangzás, végigborsózott a hátamon a hideg a sima, ártatlan hangokra. A következő ütemben pedig, amikor ismét megszólalt a fődallam, eltört a mécses. A könnyeim patakzani kezdtek, nem tudtam megállítani. Játszottam folyamatosan, közben pedig bőgtem, szipákoltam, a kezeimet áztattam a lecseppenő könnycseppekkel, de nem törődtem vele, folytattam, amíg a végére nem értem. Nem tudtam, miért sírok, mi miatt, de nem is érdekelt. Jó érzés volt, ahogy előtört belőlem, és hagytam magam elárasztani. Az egyik kezemmel a zongorára dőltem, a másikkal a szememet törölgettem, és vártam, hogy lassan, szépen lassan egyszer csak lecsillapodjak.

   Egyszerre sírtam ki mindent magamból. Az aggodalmat anyáékért, a kétségeimet, az érzéseimet, amikkel nem voltam tisztában, a félelmeimet, amiket eltakartam és visszaszorítottam, mintha nem léteznének, de most hirtelen nem tudtam tovább kordában tartani. Rohadtul féltem az egésztől… ami történni fog, ami történhet velünk. A világ egyik legsötétebb országának a határhoz készültünk. Aki minden évben legszívesebben felrobbantaná a Kék Házat, talán az egész fővárost is… aki feketén-fehéren végzi ki azokat a polgárokat akik nem a vezetőjük kénye kedve szerint cselekszik… aki ilyet tesz, az nem fogja megkímélni a szegény déli kislányt aki a szüleivel szeretne találkozni a határon, és kifizetni őket. Egy időre eluralkodott rajtam a pánik is, de inkább hagytam, hogy most jöjjön ki rajtam minden, és ne akkor, amikor már ott vagyunk. Mikor már kicsit jobban lettem, kimentem a fürdőszobába megmosni az arcom, és újra leültem a zongorához valamit játszani. Elvoltam még vagy másfél órát így, már nyugodtabb lelki állapottal, aztán lecsuktam a tetejét, és bevonultam a fürdőszobába egy hosszú, forró vizes zuhanyozásra.

   Másnap reggel nagyjából úgy ébredtem, mint akit szétvertek. Tudtam, hogy ez a tegnapi kiborulásom miatt van, mert teljesen engedtem elhatalmasodni magamon a sírást és mindenféle érzelmeket. Nem segített az sem, hogy pocsék idő volt, nem fagyott, a maradék hó is olvadni kezdett, és néha rákezdett az eső lassan szemerkélve. Ránéztem a telefonomra, hogy ki írt, de persze senkinek nem hiányoztam. Ilyenkor, amikor szükségem lett volna, hogy a külvilágból valaki hozzám szóljon és kirángasson, sosem írt senki. Még Jeongki bunkóságait jobban elviseltem volna, mint saját magam savanyú hangulatát.

   Délelőtt, mikor már nem bírtam magammal, felhívtam Yejit, és megkérdeztem, nem aludhatok-e nála, mert semmi kedvem nem volt még egy éjszakát otthon maradni.

- Este itthon lesz apa, és valami vendéget vár sajnos… bocsi.

- Semmi baj, csak egy ötlet volt. – letettem, és inkább pakolászni kezdtem a szobában. Amolyan tétlen pakolás volt, amikor nincs túl nagy kupleráj de mégis olyan rendszertelennek érzi az ember a környezetét, ezért megfog és átrak máshova dolgokat – ami pont arra jó, hogy pár hét múlva már ne találja meg, hova tette őket.

   Nem tudom, mivel ment el ez a nap, és a következő egy része. Másnap reggel í megbeszéltek alapján írtam Shinwooknak üzenetet, hogy aznap számíthat ránk. Vissza is jelzett – én továbbítottam a forródrótot Yoojungnak, aki azt mondta, hogy átmehetek korábban is, hogy ne legyen furcsa senkinek, ha este kilenc körül indulok útnak a városba, hátizsákkal. Így már ebéd után összepakoltam, és a szokásos átszállásokkal sikerült bejutnom a fővárosba. Már épp lesétáltam a metróba, amikor hívtak telefonon. Yoojung volt az.

- Ne a kettesre szállj, hanem a hatosra. – mondta gyorsan. – Jeongkinál gyűlünk össze, úgyhogy hozzá menj. Tudod, merre lakik?

Pár pillanatig haboztam. Őszintén szólva már fogalmam sem volt, a környékre nagyjából emlékeztem, de nem tudtam pontosan, hogyan juthatok el hozzá.

- Nem. – feleltem őszintén. Yoojung elmondta, melyik metróval jutok el, és merre kell mennem, még a kapucsengőt is, de mondta, hogy hívjam csak fel Jeongkit ha ott vagyok. Na persze, úgyis csak azt mondaná, hogy emlékeznem kéne…

   Még sötétedés előtt megérkeztem a furcsán ismerős tömbház elé, és valami furcsa bogár kezdett el ugrálni a gyomromban, ahogy a bejárathoz értem. Megkerestem Jeongki kaputelefonját, kicsöngött, ő beleszólt – és nyílt az ajtó. Fellifteztem a kilencedikre, az idegességem pedig kezdett elmúlni valamitől. Hiszen ez most teljesen más helyzet lesz, más időpontban, és talán már itt van Minhyuk vagy valaki a többiek közül. A liftajtó kinyílt, én kiléptem, emlékeztem még, melyik ajtó az övé, és becsöngettem. A haja kicsit féloldalasan kócos volt, mint aki feküdt jó ideig, de valahogy egész jól kihangsúlyozta az arcélét. Uhh, nem erre kéne koncentrálnom, küldetésünk van.

- Szia. – köszöntem.

- Helló. – kitárta az ajtót, hogy belépjek. Nem olvastam le róla semmit, se gúnyt, se szarkazmust, olyan érzelemmentesen és kifejezéstelen arccal fogadott, mintha egy robot lett volna. Ettől valahogy én is kényelmetlenül kezdtem érezni magam. – Többiek?

- Majd jönnek…

Ránéztem az órámra, és kicsit idegeskedve gondoltam arra, mennyi időt kell itt kettesben töltenem vele.

- Bocsi, hogy ennyire hamar beállítottam… Nem bírtam már otthon ülni.

Vállat vont, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy most egy órára vagy egy hétre akarok nála letáborozni.

- Oda lerakhatod a cuccaidat – mutatott az egyik sarokba – Egy pill és jövök. – mondta, azzal eltűnt a fürdőszobában.

Amíg benn volt, én végigfuttattam tekintetem a lakás berendezésein. A múltkor csak sebtében pillantottam rájuk, nem igazán voltam olyan állapotban, hogy érdekelt volna… De most kíváncsian futtattam végig a tekintetemet, hogyan éli a mindennapjait. Egyszerű, kis konyha volt, egy pultsorral, aminek az egyik felén bárszékek sorakoztak – rendes asztal nem volt, de a célnak ez is megfelelt. A mosogatóban volt pár mosatlan tányér, a pulton tisztítószerek, szójaszószos üveg, egy-két pohár, műanyag flakon, stb… nem volt rend, de kifejezetten kupis sem. Csak ahogy egy átlagos konyha kinéz a hétköznapokban. A nappalija apró, volt benne egy íróasztal, szék, volt egy kis dohányzóasztal, meg a kanapé, amiről emlékek egész sorozata tódult elém meglehetősen intenzíven – ezért gyorsan tovább is mentem. A hálójába nem akartam bemenni, az tényleg csak akkor helyiség volt, hogy egy ágy, meg a beépített szekrény elfért benne. Erre valahogy emlékeztem, hogy mennyire pici volt. Most félig be volt húzva a tolóajtó, messziről csak a beágyazatlan paplant láttam. Miután belefejeztem a stírölést, felültem az egyik bárszékre, és a telefonomat nyomkodva vártam, hogy visszajöjjön.

Amint kijött, én surrantam be a fürdőbe, egyrészt már nagyon kellett, másrészt ezzel is csökkentettem a kínosan együtt eltöltött időtartamot… nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, tényleg.

- Öhm… - köszörültem meg a torkomat, miután kijöttem. – Nincs valami kajád? Tök éhes vagyok… - gáz vagy nem gáz, de alig ettem valamit aznap, és kopogott a szemem.

Ő a kanapén ült és a laptopját bambulta unottan.

- Van rizs a rizsfőzőben… meg nézz körül, valamit csak találsz…

Oké, gondoltam, ezek szerint nem félt engem beengedni a konyhába… pedig tudhatná, hogy veszélyes vagyok, még egy egyszerű kiskéssel is bármikor katasztrófát tudok okozni. Találtam chilisbab konzervet az egyik polcon, ami szimpatikusnak tűnt. Kis kutatás után a konzervnyitót is megtaláltam a fiókban, amivel felhasítottam a fémdoboz fedelét. De valahogy nagyon szerencsétlenül sikeredett, nedves volt a kezem, és megcsúszott a dobozon, pontosabban a fedelének a szélén, mire hangosan felszisszentem. Éreztem, hogy legalább két centi hosszan felhasította a bőrömet. Még ha nem is mélyen, de pont annyira, hogy szaporán csordogált ki az élénkpiros folyadék a vágásból. Gyorsan a hideg víz alá tartottam, hogy elálljon a vérzés, és tisztuljon a seb. Csípett, de jól is esett.

- Jeongki… izé, nincs véletlen sebtapaszod?

Felállt, és közelebb jött.

- Az egész lakásom nem kéne? – kapta fel a vizet, mire csak bámultam rá. Az imént még teljesen érdektelennek tűnt. Most meg hirtelen mitől lett ideges?

- Jó, felőlem akár végig is csöpögtethetem a konyhapultot… - vágtam vissza, mire ő rábámult a véres tenyeremre.

- Különleges tehetséged van idő előtt megsérülni…

- Tudom… - húztam el a számat. – Akkor van sebtapaszod, vagy nincs?

- Ott találsz a felső szekrényben. – intett fejével a konyhaszekrény legfelső ajtaja felé. Lábujjhegyre emelkedtem és a még ép kezemmel a szekrény fogantyújáért nyúltam, amit nagy nehezen, pipiskedve sikerült kitárnom. Hallottam a hátam mögött az elégedetlen sóhajt, aztán Jeongki lépteit, ahogy közeledett, majd a hátam mögé lépett. Nem ért hozzám, arra vigyázott, mégis már megint közelebb került hozzám, mint kellett volna. Kicsit megnyújtózva egyik kezével a szekrényben levő műanyag kosárért nyúlt, leemelte a polcról és magam előtt tartva csak annyit mondott, hogy válasszak.

Nyeltem egyet, miközben a nem véres kezemmel keresgéltem az elsősegélyes cuccok között, és végül megtaláltam a sebtapaszokat egy kis dobozban. Kinyitottam, hogy egy sebtapaszt halásszak elő belőle. Irtó melegem volt, valahogy eddig fel se tűnt, de most hirtelen hasított belém a tudat, hogy Jeongki a hajamba lélegezte ki a levegőt. Próbáltam siettetni a mozdulataimat, hogy véget vessek az egyre kísosabb pillanatnak, de persze… ez ilyenkor mindig az ellenkezőjére fordul, és inkább visszafelé sülnek el a mozdulataim.

- Chh… - ciccent fel mögöttem, és a másik kezével kikapta az egész doboz ragtapaszt. Egy pillanatig éreztem kétoldalt a karjait, na persze nem úgy, alig ért hozzám, mert elég hosszúak voltak a karjai. Mégis sikerült magamat totál zavarba hozni, ő viszont látszólag egyáltalán nem törődött semmivel. Jeongki a kezembe nyomta a kis dobozkát, a többi cuccot pedig gyorsan visszatette a helyére, becsukta az ajtót és már ott se volt mögöttem. – Rád tényleg semmit sem lehet bízni… - morogta még, csak hogy felmérgesítsen.

A fogaim között szűrtem ki lassan a levegőt, nem szerettem volna visszaszólni neki, mert fogalmam se volt, megbánnám-e később. Vettem egy mély levegőt, hogy a szívverésem is lenyugtassam, és kitisztuljanak a gondolataim, amik érthetetlenül elkalandoztak az elmúlt pár pillanatban. Ennél sokkal komolyabb feladatok várnak rám, amikre koncentrálnom kell.

Kopogtak az ajtón, és a következő pillanatban Minhyuk lépett be rajta.

- Á, te már itt vagy? –nézett rám a minden napi derűs mosolyával.

Az imént még fagyos levegő feloldódni látszott, megkönnyebbülten sóhajtottam, amiért volt rajtunk kívül még valaki a lakásban. Minhyuk jelenléte visszarántott a valóságba, és Jeongki hangulata is perceken belül kiegyensúlyozottabb lett.

- Yoojung és Yeji is mindjárt itt lesznek, már a metrón vannak. – hozta Minhyuk a híreket.

- Az jó lesz, mert még ki kell dolgoznunk a haditervet. – felelte, és visszaült a kanapéhoz.

- Jesszus Yoomi, mi a fenét műveltél?

- Egy vacak konzervdobozt nem tud kinyitni, szerinted magunkkal vigyük? – hallatszódott a morgás a kanapé felől, de még csak fel se nézett. Minhyuk mintha meg se hallottam volna, odarohant hozzám és a kezébe vette a tenyeremet.

- Ezt ki kell fertőtleníteni. Egy perc és kész.

Míg Minhyuk nagy gonddal fertőtlenítette az amúgy nem túl mély sebet, Jeongki tekintete szinte lyukat fúrt a steril gézdarabkába. Mi volt ennyire érdekes, azt nem voltam képes megmondani. Amint Minhyuk befejezte a műveletet, ő visszatelepedett a laptopja csendes társaságába, Minhyuk pedig szórakozottan lehuppant a bárszékre, és az én bénázásomat nézte a rizzsel és a chilisbab konzervvel, vagy néha Jeongkira pillantott.

- Szóval, mi lesz a terv? – kérdezte Minhyuk, mintha csak a holnapi időjárás felől érdeklődne.

- Felmegyünk kocsival ameddig tudunk – kezdte Jeongki – aztán a bázison keresztül lemegyünk az alagútba.

- Remek, eddig tudom én is.

- A többit majd most fogjuk megbeszélni.

- Shinwook?

- A túloldalon fog várni. Ha minden igaz, éjfélkor már ott leszünk.

Az órámra pillantottam – alig több mint hat óra múlva…